Megjegyzés: a témát 2 részletre bontotta a Szerző, az első rész 2007-ig tárgyalja a jelenséget, a második 2007 után kezdődik.
Az 1960-ban függetlenséget nyerő Szomália negyven év elteltével is egy gyenge lábakon álló könnyűipari, domináns mezőgazdasági és alapszintű szolgáltatási szektorból álló munkásréteget foglal magában. A klán-harcok az utóbbi kettő szektort szinte teljesen ellehetetlenítik, a könnyűiparban azonban más veszélyek leselkednek a munkásokra: a klán-harcokon túl a kalózkodással is számolniuk kell a partvidéken élő halászoknak. Szomália, másik nevén Afrika szarva a kontinens legkeletibb részét képezi, Dzsibutival, Etiópiával és Kenyával közös határvonalon. Az Ádeni-öböl, valamint az Indiai-óceán határolja északról, keletről és délről. A terület egyedüli uralkodója sokáig Mohamad Sziad Barré volt, aki 1969-ben vette át az irányítást egy katonai puccsal, és azt 1991-ig meg is őrizte, amikor egy polgárháború vetett véget a diktatúrájának.
Szomália azon országok közé tartozik, amely környékén egy viszonylag változatos halállomány igen nagy számban képviselteti magát, ilyen a tonhal, a homár, a cápa, a hering és a csattogóhal. A nomád életmódot élő lakosság számára viszont ez nem számít alapvető élelmiszernek. A halászat így is a GDP igen alacsony százalékát (körülbelül 1%) adja, köszönhetően például a külföldi, illegális halászatnak, vagy akár a nagyvárosokban elvégezhető munkák miatt. Eleinte csak olasz halászok jelentek meg a térségben, később Japán, Tajvan, a Szovjetunió, az 1980-as évektől pedig Franciaország és Spanyolország is kivette a részét a halászatból, habár ezen időszak után egyre ritkábban jelentették be a tevékenységüket. A Barrét elüldöző polgárháború hozadéka volt, hogy az ellenőrzés a szomáli vizeken megszűnt a kormány részéről, innentől kezdve a nemzetközi közösség szabad gazdasági területként tekintett a vizekre. Bár megjelentek egyiptomi és koreai halászhajók is, mindenképpen szót kell ejteni az időközben felbukkanó kalózokról is. A kalózkodás egyébként nem újkeltű dolog, már a Barré-kormány bukása után megjelentek, először szervezetlen, később centralizált, organizált módon. Mivel nem volt olyan állami, központi erő, amely felügyelte volna a vizeket, az illegális halászaton kívül a halászhajók eltérítéséért és módszeres kirablásáért felelős kalózokat sem tántorította el senki Szomália partjaitól. A hadurak – saját javukat szolgálva – külön megállapodásokat kötve gondosan figyeltek arra, hogy a területük és hatalmuk növekedjen, lehetőség szerint más vetélytársak kárára. A természeti katasztrófák csak tovább sújtották a szomáli partvidéken halászatból megélőket, amely tényezőkkel szemben a kormány sem preventív intézkedést, sem utólagos orvoslást nem tudott nyújtani. Bár az ICU államigazgatása idején némiképp gátat tudott szabni a tendenciának, az uralkodóréteg erejének csökkenésével párhuzamosan a kalózkodás erősödő visszatértét állapíthatjuk meg.
Kik a kalózok? Bár az ENSZ egy részletes leírást ad arról, kik tekinthetőek kalóznak, ez eltér a filmekben megszokott ábrázolásmódtól. Szomália környékén fiatal és középkorú halászokról van szó, akik a törzsi, klán-alapú behatárolástól eltekintve egy hierarchikus rendszert létrehozva működnek. Felszerelésük általában egy motorcsónakból, géppuskákból és kézi páncéltörő gránátvetőkből áll. Mivel ezek gyors fegyverek, óriási előnyük származik abból, hogy egy megfelelően előkészített tervvel gyors lefolyású túszejtést tudnak kivitelezni. A kalózkodás minden esetre egy jövedelmező munka volt, körülbelül 1000 főt foglalkoztatott Afrika szarvánál, hiszen jelentős összeget el tudtak kérni a kapitányok egy-egy váltságdíj során, vagy önmagában a zsákmány megszerzése és szétosztása a hierarchikus viszonynak megfelelően szintén egy komoly profitot hordozott magában. A 2007-es évtől több nemzetközi művelet is a kalózkodás megfékezését célozta meg.
A cikk forrása: Al-Agha Cintia Asoum – Az illegális halászat és kalózkodás kapcsolata Szomáliában
A kép forrása:
Megjegyzés: a témát két részletre bontotta a Szerző, az első rész 2007-ig tárgyalja a jelenséget, míg a második 2007 után kezdi a részletezést.
Az 1960-ban függetlenséget nyerő Szomália negyven év elteltével is egy gyenge lábakon álló könnyűipari, domináns mezőgazdasági és alapszintű szolgáltatási szektorból álló munkásréteget foglal magában. A klán-harcok az utóbbi kettő szektort szinte teljesen ellehetetlenítik, a könnyűiparban azonban más veszélyek leselkednek a munkásokra: a klán-harcokon túl a kalózkodással is számolniuk kell a partvidéken élő halászoknak. Szomália, másik nevén Afrika szarva a kontinens legkeletibb részét képezi, Dzsibutival, Etiópiával és Kenyával közös határvonalon. Az Ádeni-öböl, valamint az Indiai-óceán határolja északról, keletről és délről. A terület egyedüli uralkodója sokáig Mohamad Sziad Barré volt, aki 1969-ben vette át az irányítást egy katonai puccsal, és azt 1991-ig meg is őrizte, amikor egy polgárháború vetett véget a diktatúrájának.
Szomália azon országok közé tartozik, amely környékén egy viszonylag változatos halállomány igen nagy számban képviselteti magát, ilyen a tonhal, a homár, a cápa, a hering és a csattogóhal. A nomád életmódot élő lakosság számára viszont ez nem számít alapvető élelmiszernek. A halászat így is a GDP igen alacsony százalékát (körülbelül 1%) adja, köszönhetően például a külföldi, illegális halászatnak, vagy akár a nagyvárosokban elvégezhető munkák miatt. Eleinte csak olasz halászok jelentek meg a térségben, később Japán, Tajvan, a Szovjetunió, az 1980-as évektől pedig Franciaország és Spanyolország is kivette a részét a halászatból, habár ezen időszak után egyre ritkábban jelentették be a tevékenységüket. A Barrét elüldöző polgárháború hozadéka volt, hogy az ellenőrzés a szomáli vizeken megszűnt a kormány részéről, innentől kezdve a nemzetközi közösség szabad gazdasági területként tekintett a vizekre. Bár megjelentek egyiptomi és koreai halászhajók is, mindenképpen szót kell ejteni az időközben felbukkanó kalózokról is. A kalózkodás egyébként nem újkeltű dolog, már a Barré-kormány bukása után megjelentek, először szervezetlen, később centralizált, organizált módon. Mivel nem volt olyan állami, központi erő, amely felügyelte volna a vizeket, az illegális halászaton kívül a halászhajók eltérítéséért és módszeres kirablásáért felelős kalózokat sem tántorította el senki Szomália partjaitól. A hadurak – saját javukat szolgálva – külön megállapodásokat kötve gondosan figyeltek arra, hogy a területük és hatalmuk növekedjen, lehetőség szerint más vetélytársak kárára. A természeti katasztrófák csak tovább sújtották a szomáli partvidéken halászatból megélőket, amely tényezőkkel szemben a kormány sem preventív intézkedést, sem utólagos orvoslást nem tudott nyújtani. Bár az ICU államigazgatása idején némiképp gátat tudott szabni a tendenciának, az uralkodóréteg erejének csökkenésével párhuzamosan a kalózkodás erősödő visszatértét állapíthatjuk meg.
Kik a kalózok? Bár az ENSZ egy részletes leírást ad arról, kik tekinthetőek kalóznak, ez eltér a filmekben megszokott ábrázolásmódtól. Szomália környékén fiatal és középkorú halászokról van szó, akik a törzsi, klán-alapú behatárolástól eltekintve egy hierarchikus rendszert létrehozva működnek. Felszerelésük általában egy motorcsónakból, géppuskákból és kézi páncéltörő gránátvetőkből áll. Mivel ezek gyors fegyverek, óriási előnyük származik abból, hogy egy megfelelően előkészített tervvel gyors lefolyású túszejtést tudnak kivitelezni. A kalózkodás minden esetre egy jövedelmező munka volt, körülbelül 1000 főt foglalkoztatott Afrika szarvánál, hiszen jelentős összeget el tudtak kérni a kapitányok egy-egy váltságdíj során, vagy önmagában a zsákmány megszerzése és szétosztása a hierarchikus viszonynak megfelelően szintén egy komoly profitot hordozott magában. A 2007-es évtől több nemzetközi művelet is a kalózkodás megfékezését célozta meg.
Bak Pál írása