Most Maliba szervezett karitatív gyógyító missziót az Afrikai–Magyar Egyesület Lepra, malária, férgesség: amiről dr. Jakkel Anna egyetemi tanulmányai alatt a tankönyvekben olvasott, azzal a Maliban eltöltött egy hónap alatt majd mindennap találkozott. A kecskeméti háziorvosnő az Afrikai–Magyar Egyesület (AHU) szervezésében – dr. Kis Imre tokaji gyermekgyógyász és Keresztes Éva tolmács társaságában – végzett karitatív gyógyítómunkát az 1960 óta független nyugat-afrikai államban.Az ötvenhat éves doktornő másodszorra járt Afrikában, az idén februárban a Kongói Demokratikus Köztársaságban, a kiwanjai menekülttáborban gyógyított, főleg gyermekeket.
– Szívszorongató volt látni azt a rengeteg kiszolgáltatott embert. Hiába vártak hosszú sorokban a vizsgálatokra, az orvoscsapatunkat kísérő indiai ENSZ-katonák utasítására sötétedéskor „csomagolni" kellett.
Amint leszállt az este, a felfegyverzett kéksisakos békefenntartók sem tudták garantálni a biztonságunkat – mesélte a háziorvosi praxisa mellett Kecskeméten még belgyógyászati ügyeletet is vállaló orvosnő.
Míg az egykori francia gyarmat fővárosában, a több mint 1,7 millió lakosú Bamakóban a nyugati stílusú, légkondicionált bevásárlóközpontok és az elképesztő nyomor kettősségével találkozott, alig húsz kilométerre csak az utóbbit látta. Bamakóban működnek ugyan az európai szintnek is megfelelő rendelők, de az alig félórás autóútra lévő Mamaribougouban a szülészeti klinikának hívott egészségügyi intézmény valójában egy koszos ponyvával letakart sátor. Áramot a napelemek szolgáltatnak, amikor éppen működnek. Vezetékes víz nincs; bár az AHU állta egy viszonylag tiszta vizet szolgáltató kút fúrását, a helyiek az általuk megszokott édesvízforrásokat használják. Amitől nekik kutyabajuk, az idegennek azonban forralás után sem tanácsos abból fogyasztania.
A magyar orvosoknak más helyi sajátosságokhoz is alkalmazkodniuk kellett. A páciensek döntő többsége analfabéta, így a gyógyszeres dobozokon az előírt napi adagot számok helyett vonalak helyettesítették. Egy vonal csak reggelt, két vonal nagyobb szünettel a reggeli és esti időpontot jelezte. Bármekkora is a szegénység, a törzsi vezetők a vizitdíjat – fél eurónak megfelelő helyi frankot –minden vizsgálatra jelentkezőtől beszedik. A vizitdíj részben szűrő is, ezzel próbálják távol tartani az ott egzotikusnak számító „médecins hongrois" (magyar orvosok) iránt kíváncsiakat. Jakkel doktornő meglepetten tapasztalta, Maliban napi húsz beteg már soknak számít. A helyi egészségügyiek csodálkozva hallgatták, hogy „Doktor Anna" hazájában egy rendelés alatt akár ötven-hatvan pácienst is fogad. A nőkön brutálisan elvégzett csonkítások, a sorozatos szülések miatt szinte megnyomorodó gyerekanyák látványa ellenére Jakkel doktornőt visszahúzza a szíve Afrikába.
– Úgy érzem, kicsit odatartozom – mondja. Azon is gondolkodik, néhány év múlva akár végleg áttenné a székhelyét a fekete kontinensre. A vízforralót, az elemlámpákat, fertőtlenítőket, vagyis a túlélőkészletet egy csomagban tartja – készen arra, hogy vigye magával az AHU valamelyik újabb gyógyító missziójára.
Jakkel doktornőhöz hasonlóan az AHU elnöke, Balogh Sándor is szinte „szerelemmel" beszél Afrikáról. Pedig a negyvenhét éves üzletember teljesen véletlenül került kapcsolatba a fekete kontinenssel. Jó hat évvel ezelőtt megkeresték azzal a felkéréssel, hogy vállalja el az európai diplomáciai kapcsolatokat kereső Kongói Demokratikus Köztársaság magyarországi tiszteletbeli konzulságát. A külföldi egyetemen, nemzetközi környezetben tanult Balogh pedig komolyan vette a posztot. Először sokaknak adott pénzügyi támogatást, aki valamilyen afrikai ügyhöz kért segítséget. Aztán rájött, hogy az általa „szigeteknek" hívott kezdeményezések önmagukban –megfelelő médiatámogatottság nélkül – igazából semmire sem mennek.
– Magyarországon sajnos nehéz adományozókat találni. Ennek oka a gazdasági válság, az itteni rengeteg szociális probléma, no meg az is, hogy hiányzik az adományozási kultúra. Pedig nem is olyan nagy összeggel, havi 2-3 ezer forinttal biztosítani lehet egy afrikai gyermek ellátását – fejtegeti Balogh, aki gyerekként néhány évet egy megyaszói nevelőotthonban töltött, ahol nagypapája tanítóként dolgozott.
A Szerencs és Budapest között ingázó üzletember az elmúlt években huszonhét afrikai országban járt. Úgy látja, hogy az egymilliárd lakosú kontinens rengeteg gazdaságitőke-kihelyezési lehetőséget tartogat – a magyar vállalkozók számára is, ráadásul a hazai üzleti mentalitástól nem is áll messze az afrikai felfogás. Arról nem is beszélve, hogy az Európai Unió fejlesztési alapjába Magyarországnak éves szinten több mint 120 millió eurót kell befizetnie, de ennél sokkal többet lehetne lehívni az összesen ötmilliárd eurót „rejtő" uniós fejlesztéspolitikai forrásokból – ha léteznének megfelelő pályázatok. Szerinte nagy hiba volt a „szovjet érához" kötni és kidobni a korábbi afrikai kapcsolatokat. Szomorúnak nevezi, hogy a szubszaharai térségben ma több magyar labdarúgóedző dolgozik, mint magyar diplomata. A hatalmas régióban a sorozatos pénzügyi megszorítások miatt mindössze három nagykövetség maradt, más egykori szocialista országok nem vonultak ki ennyire.