Soha nem késő új álmokat szőni és valóra váltani azokat – ezt tanultam dr. Jakkel Annától, aki két hónapig önkéntesként gyógyította a betegeket Afrikában.

- Afrika egy „másik bolygó", egy másik világ – meséli dr. Jakkel Anna, kecskeméti háziorvos, aki az Afrikai-Magyar Egyesület két missziójában is részt vett, előbb Kongóban, majd Maliban töltött el egy-egy hónapot. - Amikor megérkeztünk, szembesültünk vele, hogy itthon mennyire jó dolgunk van, hiszen ott az egészségügyi rendszer és az infrastruktúra is egy nagy nulla.

Az első utam februárban az itthoni télből vezetett Kongóba, ahol éppen az esős évszak volt – olyan özönvízzel, a természet akkora erejével szembesültünk, hogy megéreztük, milyen pici az ember. Nagyon meleg volt, de inkább a páratartalom nehezítette meg az első napokat, bár úgy gondolom, a gyors akklimatizálódás az ember hozzáállásától is függ. A csapatban 3 fiatalabb doktornő volt még velem, akik a lányaim lehetnének, így hamar átvették a ritmust. Nekem a boldog ifjúságom, és a nagynénémnél töltött nyarak emlékét idézte fel az, amikor gyűjtöttük az esővizet és lavórban fürödtünk... Maliban júniusban ugyanolyan hőség volt, mint itthon. Itt egy árvaházban laktunk, ahol volt fürdőszoba, volt víz és villany, kőépületben, relatíve hűvös helyen volt a szállásunk.

Minden és semmi

- Maliban voltaképpen minden van – és semmi sincs. Amikor megérkeztünk Bamakóba, hamarosan mindenki a foci VB-t nézte, még a leglepusztultabb környéken, közterületeken is volt tévé. A fővárost elhagyva viszont 10-15 kilométer alatt ezer évet mentünk vissza az időben: itt már nem volt víz, nem volt villany, legfeljebb csak áramfejlesztő generátorok a kisboltban, hogy a hűtőt tudják üzemeltetni. Kongóban még rosszabb a helyzet, hiszen az egy polgárháború nyomorította ország.

Ezeken a helyeken nincs szociális védőháló, az oktatás és az egészségügy csak fizetős formában működik, a gyerekek úgy nőnek fel, hogy nem tudnak írni, a szüleiktől a nyomort és a tudatlanságot öröklik. Kongóban azt sem tudják pontosan, hogy mekkora a népesség, mert még a családok sem tudják megmondani, hányan vannak, a szülők nem tudják, hány évesek a gyerekeik, és a gyerekkori halálozásokat sem követi nyomon senki. A választásokkor nagyjából felírják, hogy hányan szavazhatnak, de ezzel véget is ér a népesség-nyilvántartás. Ennek a legnagyobb veszélye az, hogy egy esetleges járványt sem lehet féken tartani vagy szabályozni, mert ha kitelepül egy oltóközpont, akkor aki eljön, megkapja a védőoltást, aki nem, az nem, mert nyilvántartás híján senkin sem lehet számon kérni a távolmaradást.

Szélmalomharc

- Maliba azért is mentünk, hogy rendelőt építsünk és fejlesszünk, Kongóban viszont „csak" gyógyítani tudtunk. Olyan embereket kezeltünk, akiket még helyi orvos sem látott soha, viszont nélkülünk néhány napon belül meghaltak volna a férgesség, a paraziták, a rossz higiéniás körülmények vagy a malária miatt.

Afrikában még ma is teljesen természetes a többnejűség, Maliban például 4 felesége lehet egy férfinak, akik akár évente hozzák világra a gyerekeket. Az is szokás, hogy ha egy lány érett, azt férjhez adják és gyerekeket kell szülnie, így 13-14 évesen adnak életet az első utódoknak. A pici babáknál gyakori gond az alultápláltság és a kiszáradás, sokan az első pár hónapot sem élik túl. Próbáltuk nemcsak az adott betegségeket kezelni - az nem nehéz, az ember csak odaadja a megfelelő gyógyszert -, hanem megpróbáltunk egészségneveléssel is foglalkozni. Ezeket az anyákat, akik még maguk is gyerekek, megtanítottuk a szoptatásra és a tápszeres táplálásra, elmondtuk, mit tegyenek, ha elapadt a tejük, és elmondtuk nekik, hogy mennyire fontos a víz- és a folyadékpótlás egy kisbabánál.

- Mindkét országban többször sokkolt minket a szociális háló teljes hiánya, az, hogy egy családot tönkre tehet, ha kórházba viszik a beteg családtagot. Az asszonyok és a gyerekek sorsáról a családfő dönt, ha ő úgy gondolja, hogy nincs tovább, akkor nincs tovább. Előfordult, hogy felajánlottuk, a saját autónkon visszük kórházba a gyereket, de nem engedték, mert nem tudták volna megfizetni a kezelést, és az egész család megélhetése került volna veszélybe. Egy orvos mindig a „hátán hordja" a hibáit, a kudarcait, és ezeknek az eseteknek a súlya sokáig ránk nehezedett, mert tudtuk, hogy itthon a gyerek három nap után mosolyogva távozna a kórházból, ott pedig meghalt...

Mali-Kecskemét

- Sokat beszélgettünk odakinn a páciensekkel tolmácsok segítségével, de egy idő után megfigyeltem, hogy a betegek a világ minden részén ugyanúgy, ugyanazokkal a gesztusokkal adják elő a bajukat. A szemem, a fülem, a kezem, a hallgatóm és a lelkem – ez a kulcs a jó diagnosztikához. Úgy gondolom, mindegy, hogy egy betegnek hány lelete van, ha pár perc alatt nincs közöttünk kapcsolat, akkor nem az én rendelőmben fog meggyógyulni – legyen ez a rendelő Kecskeméten, vagy az őserdőben a fa tövében felállított asztalnál, a sátorlap alatt.

A különbség csak annyi, hogy Kongóban bejöttek a leprások, a maláriások is, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a kezem alatt van a tankönyv, a betegség, amit eddig csak az apró betűkben láttunk. Egyfajta továbbképzésnek is tekintettem ezeket a missziókat, mert az idegenforgalom, az egyre népszerűbb szafarik és a klímaváltozás miatt ma már az AIDS és a malária sem csak egy kis helyre koncentrálódik, előbb-utóbb a kecskeméti rendelőbe is besétálhatnak ezek a betegségek...

Vissza- vagy előrelépés?

- Úgy gondolom, a gyerekeket és a fiatalokat kéne megcélozni a segítő munkánkkal és a tanítással, mert bennük van a jövő, ők azok, akik közel kerülhetnek a médiához, ők tudnák megváltoztatni az országukat. Szemeket és lelkeket kéne kinyitni, hogy lássák, a világ előre halad. Én erre helyezném segítő munkánk fókuszát, mert voltaképpen nemcsak azért megyünk, hogy gyógyítsunk, hanem azért is, hogy mutassunk egy irányvonalat, hogy elmondjuk, mit lehet tenni a járványmegelőzés és a születésszabályozás terén.

Az iszlám területeken nem ismerik a védőoltásokat és az AIDS-szűrést sem, pedig ezek ingyen vannak – de ha nem tudnak róla, nem is tudnak élni vele. Azt láttuk, hogy azoknál a fiataloknál, akik tanultabbak, a túlnépesedés már nem probléma, mert a 3 gyerek és az egy feleség pártján vannak.

- Kongóban az egyik menekülttáborban a békefenntartók biztosították az oktatást – az ottani gyerekeknek jobb volt, mint a faluban maradt társaiknak, mert angolul, franciául tanultak, és elsajátították az alaptárgyakat. Számukra az egyetlen érvényesülési lehetőség a nyelvtanulás és a számítógép ismerete. Jártunk a Niaber Árvaházban is – akik itt nőnek fel, azok már kikerülnek a törzsi tradíciók alól, ők már nem engedik a kislányok körülmetélését sem. Nem túl régi gyakorlat az árvaházi nevelés, de az a pár száz tanult, értelmes gyerek, aki innen kikerül, már szószólója lehet a változásnak. A választás az övék: visszatérnek a múltba, vagy előre mennek a jövőbe.

„Ha hívnak, csomagolok"

- A szívünk egyik fele sajnálta, hogy haza kellett jönni, a másik fele örült, hogy láthatjuk a szeretteinket. Sokáig Afrikával álmodtam, kellett pár nap a visszazökkenéshez. Az útnak köszönhetően, azt hiszem, kicsit toleránsabb és megértőbb lettem. Pozitív irányt vett az életem, mert érzem, hogy ebben a korban is meg tudok újulni. Sok fotót és videót készítettem, csodás volt az őserdőben járni, ahol a gorilla megáll az út szélén, és hallani a hangokat, amiket addig csak a tévében hallottunk. Amikor a filmeket megmutatom másoknak, nekik semmit sem jelent, de ha nézem és behunyom a szemem, érzem az illatokat...

- Ha adódik alkalom, és az egyesület is úgy gondolja, én nyitott vagyok egy újabb útra. Ha hívnak, csomagolok. A vízforraló, a zseblámpa, a bádogbögre, a fejlámpa, a szappan és a kézfertőtlenítő már összekészítve várja az indulást. Nagyon boldog vagyok, hogy ott lehettem a misszióban, és ez megerősített abban, hogy igenis szükség van a generációmra és a munkánkra is.