Tanárként képzelte el életét, de doktor lett belőle. Sokáig külföldön sem járt, ám mégis: az Afrika-Magyar Egyesület VIII. önkéntes orvosi missziójának tagjaként egy hónapra több ezer guineai rászoruló gyógyítójává vált. Révész Gertrúd dunaújvárosi háziorvossal beszélgettünk...

 - Bevallom: nem orvos szerettem volna lenni... Az élőlények mellett az ásványtan érdekelt igazán, így kislányként elhatároztam: felnőve biológia és földrajz szakos középiskolai tanár válik majd belőlem. A tízszeres túljelentkezés azonban hathatósan keresztülhúzta számításaimat... De nem estem kétségbe, sőt: egyik ismerősöm tanácsát követve jelentkeztem a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Egyáltalán nem bántam meg: tanulmányaim után visszatértem Dunaújvárosba, s a belgyógyászati mellé egy háziorvosi szakvizsgát is szereztem. Több mint tíz évet töltöttem a helyi kórház belgyógyászati osztályán, 1994 óta pedig körzeti orvosként dolgozom a zöld rendelőként ismert rendelőintézetben.- Honnan jött az ötlet, hogy a Guineai-öbölben, az afrikai kontinens egyik legszegényebb szegletében kamatoztassa orvosi tapasztalatait?

- Kétezer-kilencben elkísértem lányomat az indiai Delhibe. Eltérő kontinens és kultúra ide vagy oda, az ottaniakkal beszélgetve rájöttem: épp ugyanolyanok a hétköznapi problémáik, mint nekünk, magyaroknak. Megfogalmazódott bennem a kérdés: miért ne tudnék orvosként segíteni távoli vidékek rászorulóinak is?! Hazaérkezésem után fel is iratkoztam a külföldi missziókat szervező Afrika-Magyar Egyesület hírlevelére, s vártam... Idén február végén jött a felhívás: misszióhoz keresnek orvosokat. Jelentkeztem, s pár nappal később Jakkel Anna doktornő, Viniczai Virág tolmács és Kiss Virág koordinátor neve mellé az enyém is felkerült az utazók listájára...

- Március 29-én pedig már az Afrikába vezető meridián vonalára emelkedett a négytagú csapatot szállító repülőgép...

- Másnap érkeztünk meg Conakryba, Guinea fővárosába. Elmesélni is nehéz, milyen körülmények között élik ott mindennapjaikat az emberek. Szociális hálóról ne is álmodozzunk: az öregeknek nem jár nyugdíj, a betegek nem kapnak táppénzt, a dolgozóktól pedig nem kérnek társadalombiztosítási járulékot, így a legalapvetőbb orvosi szolgáltatásokért is súlyos összegeket kell fizetniük. Már ha van orvosi ellátás... A fővárosban ugyanis működik egy klinika és egy gyógyszerközpont, ám missziónk helyszínén, a Conakrytól hét kilométerre fekvő Los-szigeteken csupán egyetlen, szerényen felszerelt orvosi rendelő található, ahol hetente egyszer teljesít szolgálatot egy orvos. Csodát azonban nem tud tenni, hisz a szigeteken borzasztó állapotok uralkodnak: mindent elborít a szemét, s a kőből, fából és bádoglemezekből összetákolt viskókban sem vezetékes víz, sem elektromos áram nincs. A higiénia nem elsődleges szempont: a tisztálkodás nem tartozik a mindennapi rituálék közé, az ételeket pedig legtöbbször a földön készítik, és veszik magukhoz a helybeliek. Ezekhez a viszonyokhoz képest a Kassa-szigeten lévő szálláshelyünk luxusszámba ment: volt folyóvizünk, bár nem iható, sőt, este hét órától éjfélig egy zajos és pöfékelő generátor jóvoltából még áramot is kaptunk. Szükségünk is volt rá, mivel a telefonok és az orvosi eszközök akkumulátorait fel kellett töltenünk.

- Ilyen körülmények között milyen eszközökkel tudtak segíteni a rászorulókon?

- A fejlámpát, a fonendoszkópot, a vércukorszint- és vérnyomásmérőt, de még a gumikesztyűket, a fecskendőket, a tűket és a vattát is nekünk kellett hoznunk otthonról. Jól átgondolt mennyiségben, mivel a repülőre legfeljebb húsz kilogrammnyi csomaggal szállhattunk fel... Komoly segítséget kaptunk dr. Mészáros Lajostól, a dunaújvárosi Szent Pantaleon Kórház főigazgatójától is, aki több garnitúra műtősruhát ajánlott fel a missziónak. Szerencse, hogy a kezelésekhez szükséges töméntelen mennyiségű gyógyszert nem kellett itthon felpakolnunk, meg tudtuk vásárolni a Conakryban található klinikai gyógyszerközpontban.

- Töméntelen gyógyszer?! Ezek szerint orvosi szempontból mozgalmasra sikeredett az afrikai kiruccanás .

- Két hetet a Kassa-szigeti bázisunkon töltöttünk, de öt napra a Room és egy napra a Tamara sziget lakóit is meglátogattuk. Heti hat napon át, naponta hatvan-hetven felnőtt és gyermek fordult meg a kezeink között, s a legtöbbüknél bizony volt is mit diagnosztizálni: a forró és nedves éghajlat miatt népbetegségnek számít a malária, a rossz higiéniai körülményeknek köszönhetően járványszerűen jelentkezik a bélférgesség több tucat változata, a kiugróan magas vérnyomás és az ízületi bántalmak pedig mindennaposak. Ezeket a betegségeket helyben is tudtuk kezelni, ám voltak olyanok, akiket előrehaladott mellrákjuk, vagy sokszorosára duzzadt májuk miatt a klinikára kellett küldenünk. A sok kellemetlen diagnózis azonban nem szegte kedvét a helybelieknek, hogy megköszönjék segítségünket.

- Vagyis a rengeteg munka mellett megmaradó kevéske szabad időben sem kellett szenvedni az unalomtól?

- Mindent megtettek, hogy ne fásuljunk bele a munkába. Pedig először kétkedve fogadtak minket, hiszen ők úgy tartják: az ördög színe fehér. A jég azonban hamar megtört, amikor megtapogattak bennünket, s rájöttek: mi is hús-vér emberek vagyunk. Olyannyira örültek a jelenlétünknek, hogy az első napokban a szigetek törzsi vezetői falunapot is szerveztek. A nagy csinnadrattában még egy marhát is levágtak a tiszteletünkre. Nálunk ez nem lenne hír, ám egy olyan területen, ahol súlyos húshiánnyal küzdenek, ez a gesztus komoly megtiszteltetés. Az ünnepségek ezzel nem értek véget: a hazaút előtt egy három órás búcsúztatón ízelítőt kaptunk a vidék tradicionális zenés-táncos kulturájából is.

- Ha jól veszem ki a szavaiból, nem bánta meg az április 28-ig tartó afrikai élményt.

- Cseppet sem! Sőt, a kint töltött idő csak megerősítette az Indiában felszínre tört érzéseimet, miszerint több ezer kilométer ide vagy oda, az emberek egyformák, akiken orvosként sokat tudok segíteni. Igaz ez még akkor is, ha az egy hónapos távollétet csupán szabadsággal tudtam megoldani...