Ők a szomszéd gyermekek. Sokan vannak. Több mint tizen-húszan. Amikor a szomszédjukba költöztem leplezetlen kíváncsisággal méregettek. White-man, kiáltották lelkesen. Visszamosolyogtam. Aztán jöttek másnap is, és a következőn is. Reggel is, délután is. Ha későn értem haza, akkor az udvaron vártak." Bon soir " mondták reggel, aztán "good afternoon"-ra váltottak. Mindig jókedvűen üdvözöltek, és kedvesen integettek, amíg eltűntem a házhoz vezető ösvény kanyarulatában, vagy feltűntem benne. Volt egy nagy tasak földimogyoróm, ajándékba kaptam. Gondoltam, hogy bekebelezzük együtt, és kiöntöttem egy tálba. Körbeültük, és gondosan elfogyasztottuk. Közben beszélgettünk. Én angolul, ők a saját tájnyelvükön. Nagyokat nevettek rajtam. Barátok lettünk.

Ő is szomszéd. És kíváncsi. Megáll az ajtóban, beles a szobába. Aztán bejön, és rákönyököl az ágyra. A tekintetével követ. Nem szólunk egymáshoz órákon át. Én végzem a dolgom, ő figyel. Mindennap ugyanazt a ruhácskát hordja, más nincs is rajta. Szombaton pucéron érkezik: szárad a ruhácska. Vasárnap kap egy narancsot. Ragyog a tekintete, ritka ajándék ez. Megáll az udvaron, és a narancsot apró ízekre bontja. Kitalálhatjátok: mindenkinek ad belőle :-)

Szerettem a napnyugtákat. Ha festményen látom, akkor a színeit minden bizonnyal giccsesnek tartom. Fél hat és hat között mindennap fényképezőgéppel a kezemben az eget bámultam. Én az eget, a gyermekek pedig engem, majd ők is eget, akárcsak én. Aztán az egyikük felpattant a kerítésre, és belefintorgott a lencsébe. Ez lett a legszebb naplemente :-)

Ez az egyik kedvenc fotóm. Vasárnap van. A gyermekeket templomba viszik, a legszebb ruháikba öltöztetik. A képen látható kisfiú új cipőt kapott az alig nagyobb nővérétől - egy pár szép kék lakkcipőt. Néhány számmal nagyobb, mint a lába, kicsit csoszog benne, de a cipőcske szép, annyira szép, hogy a fiucska nem veszi le a szemét róla. Ezzel telik a vasárnap délutánja: gyönyörködik a lábbeliben.