Az I. orvosi misszió tapasztalatait felhasználva, valamint a misszió sikere kapcsán a Háború Gyermekei Segélyakciójának keretén belül 2009. áprilisában újra önkénteseket indított útnak a Magyar Afrika Társaság a kelet-kongói Rutshuruba.

A II. orvosi misszió tagjai Dr. Pezderka Gyöngyvér tokodaltárói gyermekorvos, Dr. Csák Enikő budapesti neurológus és Szerbin Judit önkéntesek voltak.

A misszió időtartama: 2009. április 15. - május 16.

2009. április 15. (szerda)

Az I., a II. és a III. orvosi misszió tapasztalatai és sikere alapján a Magyar Afrika Társaság újra önkénteseket szervezett és indított a kelet-kongói Rutshuruba.

Dr. Kutnyánszky Valéria bükkösdi háziorvos, Dr. Lengyelfi Zsuzsa háziorvos polgárdiból és Dr. Temesvári Csilla veszprémi szemész szakorvos folytatták kollégáik februárban, áprilisban és júniusban megkezdett munkáját, Kiss Virág és Szerbin Judit önkéntesek közreműködésével.

A misszió időtartama: 2009. szeptember 17. - október 14.

Tisztelt Olvasó, Kedves Támogatónk!

A Háború Gyermekei Segélyakció keretében, a Kelet-Kongóban fekvő kiwanjai menekülttáborban kezdte meg munkáját a Magyar Afrika Társaság I. orvosi missziója. A magyarországi egyéni és céges adományozók, valamint az Egészségügyi Minisztérium és az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet támogatása révén tudtak segíteni a harcok következtében nincstelenné vált családokon és menekült gyermekeken, ahova mintegy 270 kiló egészségügyi felszerelést vittek magukkal az orvosok.

A Magyar Afrika Társaság önkéntes orvosi Dr. Juhász Ágnes zirci gyermekorvos, Dr. Juhász Gyöngyi szentenderi háziorvos, valamint Dr. Kurpé László hatvani háziorvos egy hónap alatt több, mint háromezer felnőttet és gyermeket gyógyítottak meg egy kongói menekülttáborban.

A misszió időtartama: 2009. február 4. - március 5.

2009. február 4. (szerda) - 1. nap  

Az első érzés és illat a párás meleg hajnali levegő szaga volt, abban a pillanatban, amikor kiléptünk az Egyptair 735-ös kisgépéből Entebbében, Uganda repülőterén, hajnali 4 órakor.
Az út nem is tűnt igazán hosszúnak, mivel két részből állt. Budapest - Cairo repülőút után egy óra várakozás Cairóban, ami pont elég volt arra, hogy megvegyük a duty free cigarettánkat és igyunk egy üdítőt a túlzsúfolt reptéri kávéházban. Majd Cairo-Entebbe. Összesen tíz órát utaztunk.

Mire kiszálltunk az álmos arcok a hajnali levegő hatására ismét élettel teltek meg, és orvos önkénteseink azt kérdezték tőlem, hogy miért nem megyünk egyenesen Kongóba? A lelkesedés határtalan. Entebbétől Goma mintegy hétszáz kilométerre fekszik, amit közel tizennégy - tizenöt óra utazás alatt fogunk tudni majd megtenni.

Az ugandai vízum megszerzése könnyen ment és kifejezetten kedves és mosolygós határőrök fogadtak bennünket. Csomagjainak is mind egy szálig megérkeztek és sikerült őket feltuszkolnunk öt kocsira. Imádkoztunk, hogy csak ne legyen gond a 268 kg összsúlyt elérő dobozok kivitelénél. A dobozok a misszióhoz szükséges orvosi felszerelésekkel, gyógyszerekkel, orvosi műszerekkel vannak telepakolva. A dobozok magasabban tornyosultak, mintsem hogy kiláttunk volna mögülük. Egy kedves vámos nő már intetett is, hogy menjünk oda, és magyarázzuk, el, hogy hová is visszük őket és mi van bennük. Rögtön elővettem a missziónkat igazoló leveleinket, kedvesen elmagyaráztam, hogy kik és mik vagyunk, és hogy csak átutazóban vagyunk Ugandában, mivel végcélunk Kelet-Kongó. Bevetettem a másik jól bejáratott trükkömet is, hogy én Guluban élek két éve és ott segélyszervezetet vezetek, csak hogy nehogy abba kössön bele, hogy miért nem az ugandaiaknak segítünk. Magyarázatom láthatólag kielégítette és további kérdések nélkül utunkra engedett. Kint már várt ránk a mikrobusz, aminek a teteje raktérré volt átalakítva, és miden dobozt fel tudtunk tenni. Nagyon örültünk, hogy eddig minden ilyen simán ment.

Hajnali hat körül értünk a Backpackers nevű szálláshelyünkre, ahol egy lelket nem találtunk, de végül a biztonsági őr felkeltette az ügyeletest és megkaptuk szobáinkat. Úgy döntöttünk, hogy nem veszünk gyógyszert Ugandában, mert végül orvosaink segítségével összegyűlt egy jelentősebb mennyiségű antibiotikum és egyéb nélkülözhetetlen szer. A napot délután kettő körül kezdtük pénzváltással és egy kis kampalai városnézéssel. Majd a két bevásárló központból az egyikben vettünk egy nagy ponyvát, amit a dobozok eső elől való védelmére szántunk. Az ég egyre feketébb lett és pont időben értünk vissza a szállásra, ahhoz, hogy megóvjuk dobozainkat a végzetes eső elől. Előtte elfogyasztottuk, szerintem egy hónapig az utolsó európai színvonalú ebédünket a Rwenzori kávéházban. Késő délután az UNESCO által 2OO1-ben a világörökség részévé nyilvánított ugandai királyi palotát látogattuk meg. Ez arról híres, hogy kilenc méter magas és harmincegy méter hosszú átmérőjű és evvel a világ legnagyobb fűvel borított 'kunyhójaként' palotájaként tartják számon. Idegenvetőnk ismerte Magyarországot, mégpedig onnan, hogy Uganda első széke egy magyar-osztrák asztalosműhelyből került ki 1931-ben.

Nyolcfelé értünk vissza a szállásra, ahol sikerült megegyeznünk sofőrünkkel, aki egyben az autó tulajdonosa is volt, hogy elvisz egészen a kelet - kongói Gomáig. Ez azért hatalmas siker, mert így nem kell lepakolni és átpakolni a csomagokat másik autóra a kongói határon, amit amúgy sem lett volna egyszerű megszervezni. Így vacsora előtt a dobozokat erősen, most már véglegesen, sofőrünk és férfi orvosunk Laci, segítségével a tetőre rögzítettük.
Hamar már tízkor nyugovóra tért a misszió, mert másnap hosszú út várt ránk.

2009. február 5. (csütörtök) - 2. nap

A hétórás indulást tűztük ki, de kilenc óra lett belőle legfőképpen a miatt, mert a sofőrünk mintegy másfél óra késéssel érkezett. De hát dugó volt Kampalában, meg amúgy is Fekete-Afrika szívében vagyunk.

Miután teletankoltuk a kocsit és mintegy húsz kilométerre kiértünk a városból a sofőr valami furcsa zajt hallott az autón, lekanyarodtunk, és amíg ő egy garázsban megnézette, addig mi elfogyasztottuk reggelinket egy helyi kis kávézóban. Ez már valóságosabb képet mutatott Ugandáról, mint a tegnapi Rwenzori kávézó. Mindenki helyi specialitásokat próbált ki. Györgyi mandazit, ami az otthoni olajos kissé száraz, de édeskés fánkhoz hasonlít a legjobban. Laci bevállalta a répás, káposztás tojásrántottát, én pedig chapatival - indiai olajos kenyérrel csillapítottam éhségemet. Ági afrikai teát - tej benne teafű - kortyolgatott. Orvosainknak a legszembetűnőbb az volt, hogy mind a manadazit mind a chapatit zacskóval fogták meg és nem kézzel, pedig ez nem jellemző.
Természetesen a szerelők nem találtak semmit az autón. Végül kiderült, hogy sebesség korlátozó volt beépítve a kocsiba, és az adja a zajt, majd lekapcsolja a motort, ha huzamosabb ideig nyolcvan kilométernél gyorsabban haladunk. Sikerült végül megtalálni a kikapcsoló gombot és utána százzal robogtunk déli irányban. Talán Uganda legszebb útján kanyarogtunk Kabale és Kisoro között. Hatalmas hegyek, utolsó centiméterig megművelt földek, friss hegyi levegő és szorgos emberek tarkították a tájat. A lelkesedés ismét hatalmas volt, és boldogan ugráltak orvosaink ki-be az autóból fényképezni.
Egészen későn fél nyolcra kicsivel sötétedés után értünk Kisoroba, a legutolsó nagyobb dél-ugandai városba. Szobáink elfogadhatóak voltak a kis hotelben, ahol megszálltunk. A következő feladatunk a vacsorakeresés volt. Komoly nyomozó munka után kecskepörköltre leltünk és két sör mellett kellemesen le is csúszott a hosszú, közel tizenkét órás út után. Egy rövid kis séta után már a szállásunkon is voltunk, ahol még meleg vízzel is szolgáltak, hogy lefürödjünk.

2009. február 6. (péntek) - 3. nap

Reggel a helyi testes katogóval (paprikás krumpli szerű csak sült banánból) birkóztunk, de olyan nehéz étel, hogy a két tál kikért étel közül csak az egyiket bírtuk közösen elfogyasztani. Negyed kilenckor már a kongói határ felé robogtunk. Az ugandai oldalon ismerősöm volt, aki nagyon örült, hogy ismét találkozunk, mert hát három hónap telt el november óta és most vasárnap pont három napja nyitották meg ismét a határt. Az AHU-s pólónak meg talán még jobban örült. Egy órás papírmunka és beszélgetés után már a kongói határőrök irodájában ültem és próbáltam megmagyarázni az amúgy már korábbról ismerős határőrnek, hogy miért is van három hónap a vízumunkba írva és miért csak egy hónapig érvényes a vízum. Nem igazán értette, de régi ismeretségünkre való tekintettel eltekintett a külön díj fizetésétől, mintegy másfél órás rábeszélés után. A következő akadály az orvosi felszerelés, a kocsi, és a sofőrünk volt. Végül 16O dollárral minden akadályon sikerült átvergődnünk. Három órán keresztül tartott a határátkelésünk. Vegyesen voltak jelen CNDP-t (kongói szabadságharcosok, akik a kormány ellen harcolnak) és kormánypártot támogató hivatalnokok. A legújabb felállás szerint a CNDP csatlakozott a kormányhoz és együtt harcolnak a hutu milícia ellen. Az utunk első húsz kilométere alatt rengeteg katonával találkoztunk. Nagyon sok volt köztük a ránézésre tizennégy- tizenöt éves gyermek. Egy helyi segélyszervezet szerint ők főleg a mai mai milícia csoportból csatlakoztak a kormánycsapatokhoz. Nagyon sok ruandai katonát is láttunk, akik szintén elvileg a kongói kormányt támogatják. Peut étre (talán), ahogy a bölcs francia mondja.
Elméletileg Rutshuruban, a határtól harminc kilométerre fekvő településen találkoztunk volna a partner szervezetünk vezetőjével, aki természetesen nem volt ott, és a misszionárius házban sem tudtak rólunk, ahová elvileg a 26O kg-os szállítmányunkat kellett volna lepakolnunk. Szerencsére én már jártam itt előtte és itt ért több mint egy éve az a nagyszerű élmény, hogy összeismerkedtem egy lengyel pappal, Pater George-val akiről még Kapuchinski, a nagy lengyel hírtudósító is írt a Shadows of the Sun című művében. /Kapuchinski lengyel származású, több mint harminc évig tudósított Afrikában a szocializmus alatt Lengyelországnak. Soha nem volt pénze, így mindig buszon a közemberekkel utazott, evett, élt, és írt róluk/. Lényeg a lényeg, hogy Pater George emlékezett rám, és nagy örömmel fogadta missziónkat. Természetesen letehettük csomagjainkat, sőt még ebédelni is meginvitált minket az Ő kis békeszigetére. Orvosaink szemmel láthatóan nagyon élvezték társaságát még akkor is, ha Pater George csak franciául tudott velünk kommunikálni. Rutshuru egy kis falu, ahol október, november és december hónapokban folyamatosan folytak a harcok. Az itteni lakosság rengeteget szenvedett, mert a legtöbb milícia csoport ezen a területen harcolt, kvázi egy átjáró ház volt. Pater George a legsúlyosabb harcok és tömegmészárlások ellenére sem hagyta el a parókiát, pedig sokan hívták vissza Lengyelországba. Azt mondta, hogy amikor szenvedés van, akkor van a legnagyobb szüksége az embereknek a lelki segítségre és támaszra. Pater George igazi misszionárius, aki több mint huszonöt éve dolgozik Kelet-Kongó eme, évtizedek óta háború sújtotta területén. Titkon mindnyájan irigyeljük hatalmas magabiztosságát és lelkierejét, és érzem, hogy missziónkra igen jó hatással van minden kedves szava és megnyilvánulása. Az ebéd mennyei volt, lengyel zöldséges raguleves és valami ravioli féle tészta zöldséggel. Kiegyeztünk az orvosokkal, hogy ez lekörözte ízletességében a rwenzori kávéházas ebédünket. Talán a legjobb Afrikában, hogy az ember sohasem tudhatja, hogy mire számíthat, és azért tényleg; lengyel ragulevest enni, Kelet-Kongó eldugott szögletében, hát nem semmi.
Még mindig kétórányira voltunk Gomától, Észak Kivu provinciális fővárosától. Csodálatos dzsungeleken, a Virunga Nemzeti parkon, lepusztult falukon zötykölődtünk Gomáig.
Gomát 2OO2 áprilisában elöntötte egy vulkán, amelynek maradványai ma is nagyon jól láthatóak, mindent fekete por fed és durva tufa kőzet borít. A város tele van segélyszervezetekkel és nyomornegyedekkel. Dufinával, partnerszervezetünk vezetőjével is itt találkoztunk. Az ASVOCO (kongói önkéntesek szervezete) nem csak egy kis irodával, hanem egy étteremmel és motellel is rendelkezett. Sajnos három perc beszélgetés után rögtön száz dollárt kért a holnapi sajtótájékoztatóra. Végül kiegyeztünk ötvenben, bár nekünk egyáltalán semmi szükségünk nem volt sajtótájékoztatóra. Este még beszélgettünk, de bizalmunk egyre inkább csökkent benne, mert többször ellentmondott önmagának, de legalább kaptunk meleg vizet, amiben megfürödhettünk.

2009. február 7. (szombat) - 4. nap

Közel kilenc óra alvás után reggel hétkor frissen pattantunk ki az ágyunkból.
Kibéreltünk öt motort és avval cirkáltunk a városban hivatalról hivatalra jártunk, ahol mindig be kellett mutatkoznunk és ugyanazt meghallgatnunk. Első utunk a központi kórházba vezetett, ahol állítólag semmilyen segélyszervezet nincsen jelen és az orvosok nagyjából 15O dollárt keresnek havonta. Sajnos arra nem volt lehetőségünk, hogy körbejárjuk, mert rohantunk a megyei egészségügyi vezetőhöz, aki megmondta, hogy nem is Ishasában, hanem egy másik településen kellene dolgoznunk. Persze itt felmerült, hogy mi nem a helyi politikusok érdekterületén akarunk dolgozni, hanem ott ahol arra tényleg a legnagyobb szükség van. Innen rohantunk egy másik fejeshez, majd onnan a kormányzóhoz, aki épp nem volt ott, de helyettese az egészségügyi miniszter fogadhatott bennünket. Innen pedig a bankba rohantam, hogy tudjak eurót váltani dollárra, illetve kongói frankra, az orvosok pedig a visszatértek Dufinával a szálláshelyre. Természetesen, csak hogy semmi ne menjen olyan könnyen a bankok szombaton nem váltottak, így csak a feketepiac maradt, ahol az eurót és a dollárt majdnem egy az egyben váltják, mert, hogy euróra Fekete-Afrikában, pláne Kongóban senkinek nincsen szüksége és csak a nyűg van vele, mert fel kell küldeni Kinshasába, a kongói fővárosba, ami Gomától több ezer kilométerre van, hogy átválthassák dollárra. Így hát érthető ódzkodásuk. Mindenkinek ajánlom, hogy legközelebb csak USA dollárt hozzon Kongóba, ami 2OO3 utáni, nagyfejű, ötvenes és százas címletekben van.
A sajtótájékoztató egy körül kezdődött, ahol legalább tizenkét rádió riporter volt jelen és a kongói nemzeti tv-től is. Nekünk egy feltételünk volt, hogy mi kettőkor elindulunk, ha esik ha szakad, hogy még az nap odaérhessünk a helyre, ahol majd dolgozni fogunk. Ismét motorral elmentünk a városszélére, és ott betuszkolódtunk az eredetileg nyolc személyes, de itt huszonegy személyt szállító kis buszba, mert természetesen partnerszervezetünk nem tudta leszervezni a transzportunkat, pedig csak ezt az egy dolgot kértük tőle. Dufina kényelmesen az első sorban helyezte el magát, mi pedig négyen csomagjainkkal az ölünkben szorongtunk, az utolsó sorban. De hát TIA -This is Africa /Ez afrika/-, ahogy Véres Gyémánt című filmben is mondták az ' örök igazságot '. A busz hihetetlenül gyorsan száguldott és másfél óra múlva ismét Rutshuruban voltunk. Innen Dufina háromszáz dollárért plusz benzinért tudott volna nekünk kocsit, a következő nyolcvan kilométeres szakaszra. Azt hiszem itt telt be nálam a pohár és mondtam neki, hogy ezt inkább kihagynám és menjen, keressen valamit ötven dollárért. Csak százért talált, de ekkor meg már túl késő volt, hogy elinduljunk, mivel tartjuk magunkat ahhoz a szabályhoz, hogy sötétség nem találhat bennünket az úton. Végül Dufina kitalálta, hogy ő visszamegy Gomába, és majd onnan a kormányzóval megszervezi nekünk, hogy leküldjenek egy autót hétfőn. Nagyszerű, gondoltuk, hogy így döntött, mert egyértelművé vált ekkora, hogy az egész másról nem szólna, mint a mi lehúzásunkról, ha továbbra is vele maradnánk. Pater George abszolút egyetértett velünk. Dufina, még utoljára bepróbálkozott, hogy az állítólag harminc dollárba kerülő visszaútját fizessük ki, de erre válaszunk már csak egy 'Bon Voyage' /Jó Utat/ volt.
Felhívtam a MONUC egyik parancsnokát, akivel még a kongói ugandai határon ismerkedtünk össze és elmondtam neki a szituációt. Ő örömmel felajánlotta segítségét, és hogy bárhova elviszik ingyen és bér mentve 26O kg-nyi felszerelésünket és minket, másnap. Így az éjszakát Pater Georgenél töltöttük. Megosztottuk vele a Dufinának szánt finom tokaji fehérborunkat, az otthonról hozott Pannónia és Camambert sajtjainkat.

2009. február 8. (vasárnap) - 5. nap

Reggel még kétségekkel telve ültünk a parókiában elkészített tojásrántottánk előtt, ugyanis nem tudtuk, hogy a helyi segélyszervezet segítsége nélkül, hogyan fogunk tudni előrejutni, ebben misztikus, meglepetésekkel teli országban. A MONUC parancsnoka kilenckor várt ránk a Kiwanjai bázison. Előadtuk, hogy kik és mik vagyunk, és milyen szituációban vagyunk. Öt perc alatt átlátta az egész helyzetet az indiai származású parancsnok és felajánlotta segítségét. Mondta, hogy dolgozzunk az első pár napban a kiwanjai, közel tíz ezer főt számláló menekülttáborban és utána sorolta a helyeket, hogy hová mehetnénk még dolgozni, amely helyek Rutshuru vonzáskörzetében vannak, de biztonságosak és az ő parancsnoksága alá tartoznak. A kiwanjai táborban körülbelül tíz ezren laknak, ez az egyik legnagyobb és a tábor nem rendelkezik orvosi központtal, nincsen nemzetközi segélyszervezet menedzsmentje és a menekültek alig kapnak némi étel segélyt. A kapitány rendelkezésünkre bocsátotta a szintén indiai származású tábori orvosát is, aki a későbbiekben megszervezte a mai napi munkánkat. A MONUC bázison kívül a menekült tábor elején felhúztak egy sátrat, és egy romos kőépületet a katonák pár óra alatt klinikává alakítottak, majd eljöttek velünk, teherautóval Rutshuruba (Kiwanjától, ahol a MONUC bázis és menekült tábor is van, öt kilométerre fekszik), hogy átvigyék a 26O kg-nyi orvosi felszerelésünket a MONUC bázisra, ahol a biztonságos raktáruk lesz a következő hónapban. Még fegyveres kíséretet is kaptunk. Mire visszaértünk már kipucolva, asztalokkal és székekkel, vizsgálóval készen állt a klinika. Alig hittünk a szemünknek. Egykor elkezdődött a munka. Orvosaink hatalmas lelkesedéssel álltak neki a menekültek vizsgálatának. Több százan gyűltek kint össze. Hogy elkerüljük a tömegnyomort, sorszámokat osztottunk és egyszerre folyt az orvosi vizsgálat négy asztalnál, mert az indiai katonaorvos is beszállt. Én először kívülről figyeltem, majd beálltam segédkezni az indiai orvosnak. Orvosaink arca sugárzott a lelkesedéstől és a tenni akarástól. Hihetetlen volt tényleg, hogy ilyen ' tábori ' körülmények között, milyen lelkesedéssel, örömmel, nyitottsággal és szakértelemmel vizsgálták a menekülteket. Laci fület tisztított, Ági a nők nőgyógyászati bajait gyógyította, Györgyi pedig a gyermekeket vizsgálta, éppen abban a pillanatban, amikor odalestem. Persze mindenki mindent csinált, néha konzultáltak, néha az indiai orvost is bevonták, szóval tökéletesen működött a misszió, és végre mindenki azt csinálhatta, amiért jött és ami ennek a Háború Gyermekei missziónak a lényege.

Ebédünkről a MONUC gondoskodott és isteni indiai specialitásokat, mint a dált és jackfruitot próbáltuk ki. A legmeglepőbb az ebéd végén a mézes pisztácia fagyi volt. TIA - This is Africa (Ez Afrika) tehát nem csak a negatív szituációkra igaz. Le voltunk nyűgözve. A munka este hatig folytatódott. Négy óra alatt száz beteget vizsgáltak meg orvosaink, ami nem kevés. Bár, holnap ennek a duplája vár ránk...

2009. február 9-10. (hétfő, kedd) - 6-7. nap

Az elmúlt két napunk nagyon intenzív volt. A kiwanjai nagy menekült táborban dolgoztunk. Eredetileg egy napot akartunk ott dolgozni, de mivel egyáltalán semmiféle orvosi ellátást nem biztosít sem a kormány, sem más segélyszervezetek ezért muszáj volt ott töltenünk ezt a két napot. Több mint ötszáz beteget kezeltek az orvosok. A betegek többsége idős nő volt és fiatal gyermek. A gyógyszerek, amiket hoztunk rohamos tempóban fogynak. A legtöbb gyermek férges, így a helyi patikában száz számra vásároltam a féregtelenítő tablettát, hogy mindenkit, akinek szüksége van, rá kezelni tudjanak az orvosok.
Egy napunk a kiwanjai táborban:
Reggel hétkor kelünk, kávé, reggeli. A reggelink általában müzli szelet, banán, néha hagyma, helyi zsír és édes kenyér. A reggeli után motorra szállunk és lemegyünk a rutshurui katolikus missziótól 5 km-re található kiwanjai MONUC bázisra. Itt mindig örömmel fogadnak bennünket. Látják, hogy amit csinálunk az jó és van értelme. Négyszáz férfi van a bázison és egy szem nő, szóval nőnemű lényeknek mindig örülnek ?. A bázis mellett a MONUC átalakított nekünk egy romos házat klinikává, és itt rendelnek az orvosok, mindenki egy-egy fordítóval, Györgyi franciával, Ági és Laci angollal. Rajtuk kívül a MONUC katona orvosa is gyakran beül, amikor éppen van ideje és rendelő is. A betegek több százan tömörülnek a kinti sátor alatt, ami váróként szolgál. A tábor főnők regisztrálja a betegeket, délelőtt az akut gyerekeket, délután az akut időseket, nőket és férfiakat vizsgálják. Ebédszünet általában kettőkor van. Ilyenkor a MONUC nagy ebédlősátrába invitálnak bennünket és többféle indiai fogás közül választhatunk. Erre igazán nem számítottunk, juice és általában csoki, vagy pisztácia fagylalt zárja az ebédünket. Délután pedig ismét munka este hatig, néha fél hétig.
Hétfőn egy találkozón vettem részt, amit az ENSZ koordinációs osztálya az UNOCHA szervezett. Összesen hét segélyszervezet vett részt a találkozón, ami szomorú, mert ez vagy azt jelenti, hogy ilyen kevesen vannak jelen, ebben a nagyon súlyosan sújtott háborús környezetben, vagy azt, hogy a nagy szervezetek egyszerűen nem akarnak együttműködni. Én inkább ezt az utóbbit gyanítom. A találkozón üdvözölték a magyar részvételt és a mobil klinika ötletét. Ilyet egyetlen más segélyszervezet sem csinál. A koordinációs találkozó után visszatértem az orvosokhoz. Addigra a kis romos épület szaunává változott és a ventillátor ellenére is mindenkiről dőlt a víz.
Hétfő este vacsorára voltunk hivatalosak a MONUC II. indiai regimentjéhez. Mindenki ingben, öltönyben, mi egy kicsit alul voltunk öltözve. Rengeteg féle előételt hoztak, a vacsorára csak tizenegy körül került sor. Jót beszélgettünk a tábornok parancsnokkal, aki egy igen bölcs és humoros, szép vágású negyvenes indiai férfi. Előadást tartott a karmáról és hogy ki mire rendeltett az életében. A vacsora nagyszerű volt. Későn, fél egy körül vittek haza a szállásunkra.
Kedden hasonló tempóban folyat a munka, én délután a kommunikációs hivatalnokkal házat kerestem. Több mint nyolc helyen voltunk, de a szállás lehetőségek minden színvonalat alulmúltak. Voltam olyan szállodában, ahol öt dollárért egy lyukat akartak adni, és most ásták a WC-nek a helyet. Volt egy ház, amelyet kívülről masszív fallal és szögesdróttal vettek körül, de a ház belül még csak ki sem volt festve és egy darab bútor nem volt benne. A következő hotelben a szobák több éves koszban úsztak. Végül úgy döntöttem, hogy maradunk a rutshurui katolikus misszionárius házban, ahol ugyan fejenként éjszakánként tíz dollárt fizetünk, de mindenkinek meg van a külön szobája és tisztaság van. Az orvosok is ezt preferálták. Az igazság az, hogy napi tíz - tizenkét órát dolgozunk, és mindenkinek szüksége van egy helyre ahol kényelmesen, biztonságban lehajtja a fejét.

2009. február 11. (szerda) - 8. nap

Reggel kilenckor indultunk az első külső missziónkra. A cél egy aprócska falu, Mutabó volt, ami több mint kétórányi kocsi útra fekszik Rutshurutól. Mi egy TATA típusú MONUC-os pick up-ban kaptunk helyet és utánunk jött a nagy teherautó, amely a felszerelést, a sátrat, a gyógyszereket szállította. A kocsi többször megrekedt a sárban és ki kellett, hogy pattanjunk és megtoljuk az autót. A vidék, ahol az út vezetett csodálatos volt, magas hegyek, banánfa ligetek, kicsi vidéki falvak. Az volt az érzésünk, hogy valahol az ős paradicsomban autózunk, ahol több száz évet visszamentünk az időben. Meztelen gyerekek ácsorogtak az út mentén és integettek meg kiabálták, hogy Donn moi du biscquite MONUC. (adj nekünk kekszet MONUC)
A falu egészségügyi központja nem működött már hónapok óta. A környék egyetlen iskolája mellette állt. Az iskola udvarán állították fel a sátrat a katonák, akik minket kísértek, illetve megkaptunk az igazgatótól egy osztálytermet, amit gyorsan klinikává alakítottunk.
A munkát a gyerekekkel kezdtük, akik első ránézésre nem tűntek olyan betegnek, mint táborbeli kistársaik. De később kiderült, hogy sok köztük a férges, lázas, pókhasú. A MONUC olyan kedves volt, hogy még előre elkészített ebédet is hoztak, csapatit (indiai kenyér) tojást és főtt krumplit. Délutánra megérkeztek a falu idősebb emberei is, és őket vizsgálták az orvosok és általánosságban megállapították, hogy az emberek valamivel egészségesebbek, mint a táborban, de azért volt egy két olyan sürgős eset, ami abszolút akut segítségre szorult.
Délután öt körül indultunk vissza, addigra leszakadt az ég, és igazi trópusi eső áztatta a vidéket. Pechünkre elromlott a pick up ablaktörlője. Alig látott valamit a sofőr. A gyerekek meg rohantak a kocsi után az esőben és fel-felugráltak a platóra. Ez hihetetlenül veszélyes, mert a csúszós sáros úton meg-megcsúszott az autó. Ha a MONUC elüt egy falusi gyermeket, akkor abból hatalmas, akár nemzetközi botrány is kerekedhet. Laci néha kicsapta a kocsi ajtaját és kikiabált a gyerekekre, hogy szálljanak le, de egy idő után nem működött a trükk.
Sötétedésben értünk vissza Rutshuruba. Estére ismét partira voltunk hivatalosak a MONUC bázisra, de olyan fáradtak voltunk, hogy helyette már nyolckor nyugovóra tért a csapat.

2009. február 12. (csütörtök) - 9. nap

Reggel egy kissé kavarodás volt, mert csak tízre jött értünk a MONUC kocsi. A mai célállomás egy kórház volt Tamugengában, ami egyórányi kocsiútra fekszik Rutshurutól. Ide kifejezetten egy lengyel apáca kérésére jöttünk. Elmondása szerint Tamugengában csütörtökön van a piac, és ezért sokan jönnek a kórházba különböző kezelésekre. Sajnos összesen egy orvosuk van. Így hát idejöttünk segíteni.
A kórházban nagyjából megvoltak a szükséges gyógyszerek. Így Györgyi bent, Ági és Laci a kórháztól ötszáz méterre felállított sátorban, a piac mellett gyógyítottak. A legtöbb beteg itt krónikus beteg volt, akik évek óta szenvednek hátfájástól, mellkasi fájdalmaktól. Sajnos erre a legtöbb esetben nincsen megoldás. Sokat cipelnek, mezőgazdasági munkát végeznek, kapálnak, mindez hozzájárul a krónikus panaszokhoz. A nap hamar elszállt, és csak fél hét után értünk vissza Rutshuruba, a szállásra.
Este ismét partira voltunk hivatalosak a MONUC bázisra. Azért olyan rossz dolgunk nincs. ? Ma dr. Kapilnak a MONUC katonaorvosának házassági évfordulóját ünnepeltük. Nálunk az ilyen ünnepek abszolút magánünnepek, és általában a szülők gyerekei sem tudják, hogy mikor házasodott össze anyu és apu. Az indiaiaknál ez nem így van. Minden kapitányt és tizedest meghívtak. Finomabbnál finomabb ételek voltak, és jobbnál jobb italok. Beszélgetés után pedig mindenki táncra perdült. Közel éjfélig roptuk az indiai, nyugati dallamokra. Erre azért tényleg nem gondoltunk, hogy Kelet-Kongóban egy MONUC bázison kifáradásig táncolunk. Utána visszahoztak bennünket a szállásra.

2009. február 13. (péntek) - 10. nap

Reggel mindenki álmosan kelt ki az ágyból és amíg az első kávét meg nem főztük, mindenki csak kókadt volt. Mai célállomásunk Shinda volt. Egy kis falucska a hegyekben, több mint kétórányi utazásra Rutshurutól. Az út magas hegyeken vezetett és több FRDC táboron is keresztülmentünk kíséretünkkel. A szokásos a felállás. Egy kis pick up, amiben ülünk mi és Dr. Kapil a MONUC katonaorvosa, a pick up hátán kívül négy fegyveres kísérő, és mögöttünk a teherautó, ami szállítja a cuccokat megint csak a négy fegyveressel és két tolmáccsal.
Shindában volt egy egészségügyi központ, de kevés gyógyszerrel és orvos nélkül. Az egészségügyi centrumban szinte semmi sem volt. Üres ágykeretek, egy kopott infúziótartó, két asztal és három pad. A falusiak korábban tudtak arról, hogy jövünk, így már vártak ránk. Ági és Laci bent, Györgyi és Dr. Kapil kint rendelt a felállított sátor alatt. Bevontuk a helyi ápolókat is a munkába. Ők rendezték az embereket egy sorba, valaki meg fordított. Rengetegen voltak. A legérdekesebb eset egy lőtt fiatal fiú volt. Állítólag két nappal korábban lőtte meg az FDLR. A golyó a belső combján keresztül hatolt be és kijött a külső combján. Egy lőtt sebnél a bemenet mindig kisebb, mint a kimenet. A sebét már korábban szépen kitisztították az ápolók, de dr. Kapil szerint mindenképpen össze kellett varrni. Így egy matrac nélküli keretes ágyon nekiláttak a seb összevarrásának. Izzasztó melegben dolgoztunk, csak egy tűnk, fonalunk és némi fertőtlenítő szerünk volt. A művelet körülbelül két órán keresztül tartott, mert előtte nagyon alaposan át kellett mosni a sebet, hogy nehogy elfertőződjön.
Ebédünk a szokásos indiai csomagolt ebéd volt. Délután elkezdett szakadni az eső. Szegény Györgyi egy kissé elázott, mert alig bírt bejutni az egészségügyi központba a sok ajtóban tolongótól. Én meg beálltam dr. Kapilnak segítni. Fület tisztítottunk, bőrt fertőtlenítettünk. Elég későn, nyolc körül értünk csak vissza Rutshuruba. Hullák voltunk és hamar bedőltünk az ágyba.

2009. február 14. (szombat) - 11. nap

Reggel kissé kavarodás volt, mert úgy volt, hogy a tamugengai MONUC csapat fog értünk jönni, de végül kilenckor kiderült, hogy a kiwanjaiakkal fogunk menni. Fél tízkor indultunk Rutshiruba, ami körülbelül kétórányi autóútra van Rutshurutól. Az út egy darabig, Tamugengáig a Gomai főúton vezetett és utána kanyarodtunk le Rutshiru felé. Az út megint csodálatos banánfa ligeteken és erdős szavannán vezetett át. Ma Dr. Kapil nem tudott velünk jönni, mert építik a katonai kórházát a bázison. Ezért Major Pasthiro biztosította a katonai kíséretet. A tamugengai parancsnok már korábban értesítette a falut a jövetelünkről, ezért rengetegen szorongtak már a műanyag fóliával körülvett rendelő körül, főleg idősebb nők és kisgyermekes anyák.
Előző este összeismerkedtem egy amerikai újságíró sráccal, akit nagyon érdekelt, hogy mit is csinál itt Kelet-Kongóban egy magyar segélyszervezet. Ezért ma meghívtam, hogy tartson velünk. Több interjút is adtam, adtunk neki, és elvileg március első keddjén már letölthető lesz a washingtoni rádió weboldaláról. Szóval az Afrikai - Magyar Egyesület híre még Washingtonba is elér. Le volt nyűgözve a munkánk hatásosságától, egyszerűségétől, az orvosoktól, na és persze a szervezőtől :), akinek másnap még azt is felajánlotta, hogy feleségül veszi, ha egyszer megunta Afrika dzsungeljeit. De hát hogyan is lehetne ezt megunni, mikor annyi szépség, pozitív energia, vibráció, kedves emberek, színes kultúra vesz minket itt körül. Kongó maga a misztérium, az ősi, az eredeti paradicsom, aminek jeleit még ebben a háború sújtotta részen is fel lehet fedezni.
A helyi ápolók is besegítettek, valaki fordított, valaki a tömeget próbálta kordában tartani. Az orvosok véleménye szerint a gyerekek nagyon betegek voltak, két esetet, pedig a Rutshurui nagy kórházba referáltak, akiket a nap végén el is szállítottunk. A betegek majd széttaposták egymást az ajtóban, mindenki be akart jutni. Többször kéksapkás, katonai kíséretünknek kellett rendet teremtenie, mert majdnem ránk döntötték a semmiből felállított klinikát. Ebből is csak azt látszik, hogy mekkora szükség van orvosi ellátásra és gyógyszerekre ezekben az elszigetelt vidéki falvakban. Ezt a területet olyan súlyosan érintette a háború, hogy mindent elvittek magukkal, magyarul elloptak a katonák. Három padot és két asztalt csak nagy nehézségek árán tudtak összeszedni a klinikai dolgozók.
Délután fél ötig megállás, ebédszünet nélkül dolgoztunk. Utána a tamugengai parancsnok látott ebédre a bázisán, ahol még friss almával is szolgáltak.
Sötétben értünk vissza Rutshuruba, a szálláshelyünkre, ahol éppen csak lezuhanyoztunk hideg vízben és már jött is értünk két MONUC dzsip, mert hát ma Valentin nap van, ami egy újabb alkalom arra, hogy ünnepeljünk, mulassunk. A semmiből felépítettek egy színpadot és már dörömbölt az indiai zene, amikor megérkeztünk. Beszélgetés és előétel után, mindenkit felrángattak a színpadra és egyig roptuk a táncot. A legkiemelkedőbb táncos Laci volt, aki hatalmas népszerűségnek örvendett. Az a jó ezekben az indiai emberekben, hogy hihetetlen tisztelettudóak, bölcsek, élvezik az életüket, de tudják, hogy mi a kötelességük. Itt nincs agresszió, durvaság, a lányokat illedelmesen lekérik egymástól, főleg, hogy csak négyen vagyunk és mindenki tudja, hogy meddig mehet el. Tényleg nagyszerű emberek.

2009. február 15. (vasárnap) - 12. nap

Az első pihenőnap, mióta majdnem két hete eljöttünk otthonról. Reggel sikerült eljutni az internet kávézóba, és utána orvosaink kitalálták, hogy elefántot szeretnének nézni Bwindiben. Ez a - akkor még településnek hitt - helység 68 km-re fekszik Rutshurutól, térképünk szerint. Így kibéreltünk két motort és azzal robogtunk déltől a Virunga nemzeti park felé. Laci Ágival, én Györgyivel osztoztam a kis motoron. Az úton rengeteg volt a ruandai és kongói katona, ami nem töltött el olyan jó érzéssel egyikünket sem. Huszonöt kilométer megtétele után értünk a park területére és még belépőt sem kellett fizetnünk, ami meglepő volt, mert Kongóban nem ezt várja az ember. A park csodálatos volt, erdős és füves szavanna váltakozott a sűrű őserdővel. Éreztem, hogy orvosaink tényleg felszabadultak és vidáman kattintgatták fényképezőgépeiket. Szerencsére több tucat antilopot is láttunk. A hegyek varázslatosan meredeztek az ég felé, csak a fenekünk bánta a zötykölődő utat. Abba nem gondoltunk bele, hogy egy óráig motorozni még csak hagyján, na de hét lett belőle, ugyanis Bwindi csak egy katonai támaszpont és az égvilágon semmi nincsen ott katonákon és azok szálláshelyén kívül. Talán ma volt a legmelegebb nap eddig, és mindenképpen szerettünk volna egy kólát inni, illetve a motorokban a benzin is igencsak lecsökkent, úgyhogy muszáj volt egy falut találnunk, ahol kólát és benzint vehetünk. A legközelebbi huszonöt kilométerre feküdt Bwinditől. Lekanyarodtunk a főútról és egy homokos, süppedős úton kellett tovább vergődnünk. Többször le kellett szállnunk a motorról, hogy képesek legyünk átmenni a homoktengeren. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor másfél óra után megérkeztünk Kibirizibe. A lábainkat és a fenekünket már egyikünk sem érezte. A falusiak kíváncsian gyűltek körénk és mindig hatalmas ovációban törtek ki a gyerekek, ahogy elkattant a fényképezőgép, vagy kinyílt a kamera ablaka. Azt hiszem soha ilyen jól nem esett még a meleg kóla és sprite egyikünknek sem. Kicsit több időt töltöttünk a faluban, mint amennyit szerettünk volna, ugyanis az egyik motort szerelni kellett. Végül négy körül indultunk vissza. Azt hiszem erre az útra már egyikünk sem vágyott. Arcunk fekete volt a kosztól, mindenünkre ráragadt a finom por, hátunk és arcunk addigra már leégett, és persze az egyik motor útközben ismét lerobbant. Újabb félórát töltöttek a szerelésükkel. Végül mikor kiértünk a parkból megpillantottunk három elefántot. Szóval nem volt hiábavaló az utazás. Valamivel sötétedés után értünk vissza és mindenki bevetette magát a kivételesen üdítő hideg zuhany alá.

2009. február 16. (hétfő) - 13. nap

A reggelink szegényes volt, banán és kávé, ugyanis napok óta nem találunk kenyeret Rutshuruban. Lacival reggel elmentünk gyógyszert beszerezni, Ibuprofent, Anti acidot, szemcseppet és gumikesztyűt, mert ezekből teljesen kifogytunk. Kicsivel kilenc után indultunk Nyabinirába, egy körülbelül kétórányira lévő faluba. Az út nagyon nehéz volt, alig akartak felmenni a hegyen a kocsik. Ma kivételesen egy mentőautó szállított minket, de hátul olyan hőség volt benne, hogy Ági és Laci átszállt a nagy teherautóra. Már vártak ránk a betegek.
Hipp hopp berendeztük a klinikánkat, szereztünk fordítókat és nekiálltunk a munkának. Talán a mai volt a legnehezebb nap idáig. Mondtuk, hogy a sürgős eseteket engedjék előre. Az első esetek mérhetetlenül súlyosak voltak. Borzalmasan alultáplált gyerekek. Kétéves és három kilogrammos gyermeket vizsgáltunk, aki nem tudott járni. Azokat a klasszikus képeket láttuk élőben, amit az ember általában lát Afrikáról. Hatalmas fej, amit nem tud tartani a nyak. Nagyon megrendítő volt. Az egész hely mérhetetlenül nyomasztó volt. Állítólag október előtt 11.000 laktak a faluban, ma 5000-re csökkent a számuk, mert sokan elmenekültek. Az emberek többsége még ma sem mer a házaikban aludni, hanem éjszakánként elrejtőznek a banánfaligetekben. Félnek, hogy a banditák, az FDLR az FARDC vagy a Mai Mai áldozatává válnak, akik éjszakánként a környéken fosztogatnak. Abszolút lehetett érezni ennek az egésznek a hangulatát. Ilyen magára hagyott helyen eddig még nem dolgoztunk. Az orvosok véleménye szerint itt betegebbek voltak az emberek, mint a kiwanjai menekülttáborban. Erre egyikünk sem számított. Érezni lehetett, hogy ezeket az embereket, a falut mindenki magára hagyta. Több ilyen kritikus eseteik is voltak az orvosoknak. Én Dr. Kapillal a MONUC katonaorvosával dolgoztam.

2009. február 17. (kedd) - 14. nap

A mai célállomásunk Nyabinira volt. Nem az egészségügyi központ, hanem a több mint tíz kilométerre lévő faluvége. Ezt a helyet tegnap néztük ki a parancsnokkal. Ide, a Nyabinirától lejjebb lévő falukból is feljöttek az emberek, amik még messzebb voltak az egészségügyi központtól. Itt volt egy iskola, ami egy osztályteremből állt és félig nem volt teteje. 2008 októberében alapították. Az iskola előtti gyülekezőtéren vertük fel a sátrat, ami a klinikaként szolgált. A falusi emberek egyre nagyobb számban gyűltek. A biztonsági helyzet javításának érdekében még egy járőr szolgálatot is utánunk küldtek. Az egészségügyi helyzet nem sokkal volt jobb, mint amit az előző nap az egészségügyi központban tapasztaltunk, de szerencsére ma haldokló beteg nem volt. Minden második ember malária betegségben szenvedett. Egész nap dolgoztak az orvosok. Szerencsére az idő kegyes volt hozzánk és nem esett az eső. Ebédünket egy romos épületben fogyasztottuk el, aminek megvolt a maga hangulata. Igen későn, csak nyolcra értünk vissza Rutshuruba, hulla fáradtan.

2009. február 18. (szerda) - 15. nap

Mondhatom, hogy ma olyan élményben volt részünk, ami talán missziónk eddigi egyik legfelemelőbb és legizgalmasabb része. Pár nappal korábban felkért egy helyi segélyszervezet, hogy menjünk el egy, a hegyekben található pigmeus faluba. Miután nem lehet megközelíteni járművel, semmilyen egészségügyi ellátás nincsen, és segélyszervezetek nem biztosítanak nekik semmilyen programot. Megbeszéltem a MONUC-cel és szívesen vállalták ők is kalandot. A pigmeusok érdekszervezetének helyi képviselője jött velünk. A dzsipet és a felszereléseket szállító teherautót leállítottuk az út végén. A bennünket kísérő katonák és Dr. Kapil először sokkot kapott, amikor a pigmeus vezető a távolba mutatott, hogy hová kell mennünk. Később beleegyeztek abba, hogy másszuk meg a hegyet. Nagy probléma volt, hogy esett az eső, és az egy nyomsávos földút korcsolyapályává változott. Libasorban kaptattunk egymás mögött a hegynek felfelé. Pár perc alatt sikerült mindenkinek átáznia. Át kellett kelnünk egy kis patakon, ahol gyökerekbe kapaszkodtunk, hogy ne essünk bele, mert híd persze nem volt. A banánfák egyre inkább összeértek a fejünk felett. Minden pillanatban a Beyond Borders című film jutott az eszembe. Egy jó cél érdekében gyalogoltunk, hogy segítsünk ott, ahol tényleg senki nem segít. Azt hiszem az orvosokat is ez motiválta.

Több mint 45 perc gyaloglás után elértünk egy templomot. Mikor beléptünk, alig láttunk a félhomályban, mert csak két-három kis ablak volt az épületen. Csak a zajok alapján realizáltuk, hogy a templom zsúfolásig tele emberekkel, akik ránk vártak. Az oltárt alakítottuk át rendelő asztallá, és kaptunk néhány széket, ahová az éppen vizsgált betegeket ültettük.
A betegek között vegyesen voltak pigmeusok, bantuk és hutuk. Érdekes volt megfigyelni azt, hogy a pigmeusok csak akkor kértek gyógyszert, ha tényleg betegek voltak és nem találtak ki hamis problémákat, ami gyakran jellemző a falusi lakosságra, csakhogy ingyen gyógyszerhez jussanak. Volt egy-két súlyos eset, de a legtöbben jó egészségnek örvendtek.
Ebédkor ma új menü volt: sajtos szendvics. Nagyon finom volt. Az eső egész nap szakadt, a betegek meg egyre csak nyomultak be a kicsiny templomba. Délutánra már mi is nagyon fáztunk, miután nem tudtuk lecserélni átázott gönceinket. Négy körül indultunk vissza a helyre, ahol hagytuk a kocsikat. Szerencsére elállt az eső és kisütött a nap. A banánfa levelek csillogtak és zölden vibrált az egész természet. Varázslatos volt. Lefelé jövet a hegyről még inkább csúszott minden, mint felfelé. Az orvosok a katonákba kapaszkodtak, hogy meg tudják tenni az utat. Én is többször elcsúsztam.
Közel egy órát tartott, amíg lejöttünk a hegyről. A pigmeusok érdekszervezetének képviselője nagyon hálás volt és még két fürt banánt is adott a csapatnak. Ilyen eddig még sohasem fordult elő. Hihetetlen jó érzés töltött el mindnyájunkat: megérte a fáradtság. Este vendégségbe hívtuk a kiwanjai MONUC tiszteket a parókiára. Pizzát rendeltünk George Atyától. Ilyen finomsághoz szinte sohasem jut az ember. Reggel még Lacival beszereztünk egy láda sört és egy láda üdítőt, viszkit és gint. Ági és Györgyi készített egy tál avokádó krémet paradicsommal és citrommal. Sikerült kenyeret is szereznünk, meg helyi olajos süteményt és banánt. Ez volt a desszert. Laci volt a bár tender és italfelelős, mi lányok pedig a 'szórakoztatók'.
A tisztek nyolc körül érkeztek. Az este nagyon jól sikerült, utána mindenki küldte az sms-eket, hogy mennyire jól érezték magukat. Ez nekik is egy kis kikapcsolódást jelentett a bázisról, mi meg így próbáltuk hálánkat kifejezni mindazért a sok segítségért és jóságért, amit nekünk, az Afrikai - Magyar Egyesületnek, és azon belül is a Háború Gyermekei missziónak biztosítanak.

2009. február 19. (csütörtök) - 16. nap

Reggel korán indultunk motorral a kiwanjai bázisra, mert ma messze mentünk. Az első célállomásunk Nyamilima volt, majd onnan Nyarabuga. Az elkövetkező két éjszakát Nyamilimában töltöttük. Feladtunk két szobát Rutshuruban, hogy addig se kelljen feleslegesen fizetni. A kiwanjai bázison nagy volt a nyüzsgés, mert civil rendőrség érkezett és nekik is kíséretet kellett biztosítaniuk. Több mint egy óráig tartott mire minden leszerveződött. Azt beszélték meg a nyamilimai bázissal, hogy félúton találkoznak és ott autót váltunk és ők visznek majd tovább. Sajnos dr. Kapil nem tudott velünk jönni, mert nem hagyhatja a kórházát három napig felügyelet nélkül. Kapitány Phasir volt a kísérőnk. Fél egy körül értünk a nyamilimai bázisra, ahol Sanjai ezredes már várt ránk. Vele már korábban találkoztunk a Valentin napi mulatságon. Hihetetlenül kedves, szívélyes, humoros embernek bizonyult. Azt javasolta, hogy először ebédeljünk és utána menjünk át Major Joshuával Nyarabugába. Nem volt ellenünk a javaslat, mert reggelire alig ettünk valamit.
Délután kettőkor már állították a katonák a klinikaként szolgáló sátrakat Nyarabugában. Major Joshua is egy varázslatos ember. Délután körbe vitt a faluban, ahonnan a legközelebbi egészségügyi központ 17 km-re van, majd kapott egy hívást, hogy négy faluval odébb az FRDC csapatok vannak.
Mindenképpen ki akarta deríteni, hogy miért vannak ott és mit csinálnak. Kérdeztem, hogy vele mehetek-e. Azt mondta, ha hajlandó vagyok felvenni golyóálló mellényt, mehetek. Nagyon örültem. Több mint hat kilométert gyalogoltunk katona tempóban, a dzsungelben. Nagyon élveztem. Egy folyón kellett átkelnünk, ahol nem volt híd. A katonák lábszár középig gázoltak a folyóban, én a levetett bakancsomat a nyakamba akasztottam és mezítláb egyensúlyoztam a köveken, a sodrásban. Szatellit telefonon értesítettem az orvosokat, hogy minden rendben, de induljanak haza, mivel nem akartam, hogy sötétben utazzanak. Ehhez a szabályhoz abszolút próbáljuk tartani magunkat, még akkor is, ha a MONUC vigyáz ránk. Egyre beljebb hatoltunk a dzsungelben, végül egy szellemfalura találtunk, ahonnan állítólag két nappal ezelőtt mindenki elmenekült a kormánycsapatok fosztogatása miatt. Hihetetlen érzés volt. Major Joshua azt a parancsot kapta az ezredestől a műholdas telefonon, hogy forduljunk vissza és ne másszuk meg a következő dombot, ahol állítólag az FRDC csapatok vannak. Sötétben indultunk vissza, a folyónál ismét levettem a cipőmet, de most nem volt olyan szerencsém, mint előzőleg. Megcsúsztam és derékig merültem a hideg vízbe, telefonommal a zsebemben. Egy hét alatt ez volt a második telefonom, ami vízbe került...
Kilenc körül értünk vissza Nyamilimába, a bázisra. Vacsorára várt az ezredes, úgyhogy annyi időm sem volt, hogy csurom vizes nadrágomat átcseréljem. A vacsora mennyei volt és éjfél körül értünk csak vissza a MONUC bázistól 100m-re lévő parókiára, ahol aludtunk.

2009. február 20. (péntek) - 17. nap

Reggelire hivatalosak voltunk a bázisra, kilenckor. Persze mivel este sötétben értünk át a bázisról a parókiára, két katona kíséretében senki nem figyelte az utat, és sikerült a száz méter alatt eltévednünk. A nyakakomai kórházban landoltunk, ahol nem csodálkoztak azon, hogy bejöttünk az elzárt falon (arrébb kellett tennünk két gerendát, hogy elmozdítsuk a hullámpalát, hogy beférjünk).
A reggeli finom volt, megállapítottuk, hogy itt ezen a 'vidéki' bázison sokkal nyugodtabb az élet, mint a kiwanjai hangyabolyban. Csak négy tiszt van, akik valószínűleg nem infarktusban fognak meghalni. Finomabbakat esznek, mint Kiwanjában, és mindent úgy a maguk tempójában csinálnak. A mai célunk Nyakakoma egy 23 km-re lévő teljesen elzárt falu az Edward Tó partján. Az út több mint két órán át tartott. Nem a megszokott gyerek zsivaj kísérte konvojunkat, mivel az út fele a Virunga nemzeti parkon vezetett. Csodálatos platókon mentünk keresztül mire elértünk Nyakakomát.
A falu nagyon rossz állapotban volt, de ez emberek valamivel egészségesebbek, mint a többi falubeliek, akiket korábban kezeltek az orvosok. Talán a hal miatt több fehérjéhez jut szervezetük. A rendőrség félig szétlőtt épülete mellett verték fel a katonák a sátrakat. Elmentem a nem túl messze lévő egészségügyi központban, hogy informáljam az ott dolgozó nővért a három magyar orvosról, akik segíteni jöttek. Meglepetésemre az MSF (Orvosok Határok Nélkül) is ott volt, de orvos nélkül. Arról készítettek felmérést, hogy mennyi a faluban az alultáplált gyermek. Kifejezettem barátságosak voltak, és megbeszéltem velük, hogyha jön hozzájuk beteg gyermek, akkor azt hozzánk küldik, mi meg az öt év alattiakat hozzájuk felmérésre. Remekül működött a kooperáció. Veronik, a koordinátor mondta, hogy már hallotta az ENSZtől, hogy milyen jó projektet csinálunk. Szóval terjed az Afrikai - Magyar Egyesület /Union Africaine Hongroise/ és mobil klinikánk híre Kelet - Kongóban. Major Ramal, aki a mai nap a kísérőnk volt, mozgósította a Nyakakomában állomásozó benini MONUC csapatokat is, hogy segítsenek nekünk a rendet fenntartani. Ekkor elgondolkoztam azon, hogy miért képes egy Magyarországnál sokkal szegényebb ország, Benin, csapatokat küldeni Kongóba. Miért van az, hogy mi, magyarok szinte sehol nem vagyunk ott, alig fizetünk az ENSZ-be, nem involválódunk a világpolitikában. Hogyan lehet, hogy magyar ENSZ önkéntesek nem léteznek, miért nem érdekel bennünket a világ?
De legalább most, az Afrikai - Magyar Egyesület kezdeményezésével, elindult valami itt Kelet - Kongóban!!!
Délután fél ötkor elkezdett esni az eső, ezért kénytelenek voltunk sátort bontani. A szavannán keresztül indultunk vissza Nyamilimába, amit csak késő este értünk el, mert előtte major Ramal elvitt bennünket Lulumbashiba, ami a Virunga nemzeti park egyik legimpozánsabb helye. Itt megfigyelhettük, hogy hogyan heverésznek a vízilovak. Később orvosaink átszálltak Major Ramal nyitott dzsipjébe és onnan kémlelték a szavannát. Láttunk antilopokat, kafferbivalyt, varacskos disznót, majmokat és elefántokat, akiket Ági vett észre. Miután nem jött velünk kísérő kiszálltunk a kocsiból és legyalogoltunk egy dombon. Major Ramal majdnem rálépett egy nyúlra, aki ijedten ugrott ki a bokorból. Az elefántokat körülbelül ötven méterre sikerült megközelítenünk. Nagy élmény volt. Mások több száz dollárt fizetnek egy ilyen szafari útért. A MONUC-kel való együttműködésünk helyénvalósága, ismét beigazolódni látszott.
Utána közel egy óráig autóztunk a nyílt szavannán mire elértük Ishashát, a kongói-ugandai határvárost. Major Ramal itt még reggel megrendelte a pizzát. Az ezredes úr és Major Joshua is idejött. A nagyon kellemes ishasai hotelben költöttük el vegetáriánus, gombás és csirkés sajtos pizzánkat. Viva la MONUC! (Éljen a MONUC!)
Késő este értünk vissza Nyamilimába a bázisra, ahol még egy tea mellett megbeszéltük a nap eseményeit.