2010. november 9-én indult a Magyar Afrika Társaság VII. orvosi missziója, ezúttal Madagaszkárra, ahol ismét nehéz körülményekkel kellett megküzdeniük az orvosoknak és önkénteseknek. A magyar csapat tagjai a fővárostól délre, 150 km-re Anstirabe városában segítettek a rászorulókon.

A misszió önkéntes orvosai Dr. Olácsi Judit győri fül-orr-gégész szakorvos, Dr. Pintér Nóra budapesti háziorvosok voltak. Rajtuk kívül két önkéntes, Viniczai Virág tolmács és Farkas Gabriella alternatív oktatási módszerekkel foglalkozó pedagógus, továbbá a Magyar Afrika Társaság humanitárius koordinátora, Kiss virág vett részt.

A misszió időtartama: 2010. november 9. - december 8.

Előkészületek

A vízumhoz szükséges papírok kitöltése után záporozni kezdtek a kérdések. Biztonságról, lakhatási és munkakörülményekről, feladatokról, közlekedésről. Egy madagaszkári egészségügyi központról készült videót is megnéztek az orvosok, láthatták, hogy mire számíthatnak. Szegényes felszerelésre, és sok munkára. Így igencsak hasznukra válhatnak az AHU korábbi, afrikai misszióiban összegyűjtött tapasztalatok. A visszaszámlálás elkezdődött, hamarosan indul a hetedik. A madagaszkári misszió tevékenységéről, munkájáról folyamatosan beszámolunk.

BLOG

2010. november 30.

Reggel kicsit késve indulunk a hotelba, ahol felvesszük Dr. Máriát és Naimát, mai úticélunk nem messze a Fananana Ambositrakely általános iskolától lesz. Egy ideig azon az úton haladunk, ahol múlt héten szerdán jártunk, majd egy kis idő múlva a sofőr közli velük, hogy nem tudunk tovább menni az út rendkívül rossz állapota miatt. Dr. Claudine azt javasolja, hogy kérjük kölcsön az egyik út menti lakóházat és a betegeket rendeljük oda. Az egyik emeletes házat szemelték ki erre a célra, a földszinti szoba azonban nagyon koszos volt, rendelésre alkalmatlan, a fenti szobához pedig nagyon meredek lépcső vezetett, amin az idős betegek és a gyerekek nagyon nehezen jutottak volna fel, így ezt az ötletet elvetettük. Megbeszéltük,hogy addig megyünk a kisbusszal ameddig csak lehet, majd a csomagokkal felpakolva gyalog megyünk tovább a rendelőbe. 20 percnyi sétát kellett megtennünk, hogy elérjük a domb tetején lévő két kis termes épületet, ahol úgy 20 beteg várakozott. Az egyik kis szobába a gyerekek, másikban a felnőttek.

Délre befejeztük a rendelést, úgy döntöttünk, hogy átgyalogolunk a 10 percnyire lévő iskolába, hogy a gyerekeket meglátogassuk. Délután tanítás csak a nagyobb diákoknak van, az alsósok délelőtt járnak iskolába. Nagy meglepetésünkre azonban mind a 286 gyerek várt minket az udvaron, hatalmas tapsviharral köszöntve bennünket. A náthás, beteg gyermekeket összegyűjtöttük, őket az egyik teremben ellátták az orvosok, a többieket az árnyékba terelve Gabi sós oldatot keverve demonstrálta, hogy pár cseppet orrba szippantva milyen egyszerű módon (és könnyen beszerezhető hozzávalókkal) lehet a megfázás tüneteit enyhíteni. A tegnapi látogatáskor ugyanis nagyon sok gyermek szipogott, itt az esős évszak, délután-este hatalmas zuhékkal, éjszakára lehűl a levegő. Gabi bemutatóját nagy kacagás övezte,majd bátor önkénteseket keresve sok kéz lendült a magasba, ám a tettek mezejére senki nem mert lépni. Hatott viszont a jól bevált módszer: cukorka. Alig tudtuk valamelyest sorba rendezni őket, mindenki egyszerre szerette volna megmutatni, ő bizony milyen bátor. Nagyon hamar rengeteg eldobott cukrospapír hevert az iskolaudvaron. Addig nem folytattuk, míg az összeset nem szedték össze és dobták ki a kukába. Megbeszéltük, mennyire fontos,hogy ne szemeteljünk! Következett a sós vizes gargalizálás – torokfájásra kitűnő! Megbeszéltük azt is, hogy mennyire fontos a napi többszörös kézmosás.Megígértük, hogy a pénteken esedékes látogatáskor még többet fogunk játszani,míg a tantermekben rendelés folyik majd. Hatalmas szürke felhők kezdtek gyülekezni az égen, nem sok jót jósolva, így gyorsan összepakolva, gyerekhaddal körülvéve a földeken keresztül elindultunk az autónkhoz. Visszaérvén a városba, elköszöntünk Balogh Sándortól, aki éjjel hazautazik Budapestre. Többen vásároltak ajándékokat, egy hét múlva véget ér a misszió,mi is indulunk haza! Addig azonban még három munkanap hátravan, igyekszünk a lehet legtöbb emberhez eljutni. A mai vacsora orosz saláta (krumpli, cékla, tojás, zeller) és finom hal volt, desszertnek egy kis gyümölcssaláta.

2010. november 29.

Reggel 8órakor a polgármester asszony fogadta az AHU delegációt és a missziót az irodájában, majd levonult mindenki a hivatal előtti téren felvont magyar és madagaszkári zászló elé,hogy meghallgassuk Antsirabe város himnuszát, melyet minden hétfő reggel elénekelnek a hivatal dolgozói a városi rendőrökkel együtt. Ezután következett a hivatalos fogadás, melyet a helyi kórus által előadott magyar majd madagaszkári himnusz nyitott meg, majd a polgármester asszony, a városi tanács elnöke valamint Balogh Sándor AHU-elnök köszöntője követett. Ezt követően elindultunk a polgármesteri hivatal mellett lévő Benyovszki utcába, hogy hivatalosan is elhelyezzük a Benyovszki utcanévtáblát. A híres utazó emlékére készült emléktábla a polgármesteri hivatalban lesz majd felhelyezve. A hivatalos ünnepség után a misszió dolgozni indult, a mai munkát meglátogatta a polgár mesterasszony és a hivatal több dolgozója, Balogh Sándor, Al Ghaoui Hesna, aki dokumentumfilmet forgat a misszióról, Pásztor Zoltán, a Magyar Rádió munkatársa is. Mától Dr. Nagypál Mária gyermekorvos is csatlakozik hozzánk, így a hajrában négy magyar önkéntes orvos fog dolgozni azért, hogy minél több rászoruló, beteg ember kaphasson ingyenes orvosi ellátást és gyógyszert. A rendelés ma egy olyan épületben zajlott, amelyet egyébként nem egészségügyi célokra használnak, csak a falak, asztal és székek álltak benne. Előtte viszont rengeteg ember, az előző esti gyógyszertári bevásárlás készlete nem sokáig tart majd! A rendelés beindítása után a polgármester asszony, Balogh Sándor, az újságírócsapat, Szabó Györgyi, az AHU gyermektámogatásért felelős munkatársa, Gabi és én a Fananana Ambositrakely általános iskolába látogattunk, hogy a gyerekeknek szánt adományokat átadjuk. Az iskolát nem lehet autóval megközelíteni, így gyalog tettük meg a 15 perces utat. Az iskola udvarán szépen felsorakozva várt minket a 286 kisdiák, énekkel és verssel köszöntve a magyar delegációt. Az iskola igazgatója és Balogh Sándor AHU-elnök köszöntőjét követően a gyermekek iskolai felszerelést, ruhákat, játékokat kaptak. Balogh Sándor az anyagi helyzetüket enyhítendő (többhavi fizetési elmaradásuk van) a tanároknak fizetési kiegészítést nyújtott át. Ennek az iskolának a tanulói vesznek részt az AHU által szervezett gyermektámogatási programban. A gyerekek mezítláb, több kilométert gyalogolva járnak iskolába, egész tanévre kapnak egy tollat és egy füzetet – ha betelik, kifogy, nem kapnak másikat! Néhány szerencsés diák a magyar távtámogató szüleik jóvoltából névre szóló ajándékot is kapott. Megilletődve és szégyenlősen vették át a nekik szánt csomagokat. Gabival rögtönzött frizbi bemutatót tartottunk, még soha nem láttak ilyen játékot! Közben a rendelés nagy iramban folyt a másik helyszínen, fél ötre sikerült az összes beteget ellátni, ebédszünetet sem tartottak. Mi is lassan elköszöntünk a gyerekektől és a tanároktól, pénteken újra eljövünk! A hosszú és mozgalmas nap után este mindenki fáradtan dőlt ágyba.

2010. november 25-28.

Ma négynapos kirándulásra megyünk, Foulepointe-be, az Indiai-óceánpartján fekvő kis üdülővároskába, ahol találkozunk az időközben Madagaszkárra érkezett AHU-delegációval, Balogh Sándorral, Szerbin Judittal, Szabó Györgyivel, Al Ghaoui Hesnával, aki dokumentumfilmet forgat a misszióról Rácz László operatőrrel. Hesna gyermekorvos mamája, testvére, Naima,aki tolmácsolásban segít majd, valamint Kara Ervin fotós szintén csatlakozik a misszióhoz. A kirándulást a helyi önkormányzat szervezte, a dolgozókat évente kétszer elviszik általában az óceán partjára. Egy órás késéssel indulunk, első állomásunk az első utunk során megismert kis vendéglő, a Foie Gras, ahol megebédelünk, a malgasiak elfogyasztják a napi második rizsadagjukat. Következett Antananarivo, a főváros, majd folytattuk utunkat kelet felé. Hatalmas szakadékok mellett haladtunk el, a táj teljesen más jelleget öltött, egyre zöldebb, bujább növények, pálmafák, és kevesebb rizsültetvény. Néhol Kongóra emlékeztető trópusi esőerdő mellett utazunk. Az út rendkívül kanyargós, elcsigázva érkezünk 10-re Tamatave-ba, a kikötővárosba, ahol fürdeni nem lehet a sok cápa miatt. Gyorsan lemegyünk a partra, muszáj megkóstolni a vizet, nagyon kellemes. Az ég telistele ragyogó csillagokkal! Az esti rizsadagot megvárva egy óra múlva indulunk tovább a végcél felé, Foulepointebe. Ez az útszakasz rendkívül fárasztó, az út nagyon rossz, döcögünk a sok kátyú között. Hajnali egy mire megérkezünk, először rossz szállásra, újra vissza a buszba, végre megérkezünk, Balogh Sándor és a delegáció többi tagja megvárnak minket, pedig ők is nagyon elfáradtak a hosszú úton. Zuhanás az ágyba. Reggel első dolgunk,hogy nappal is megcsodáljuk az óceánt. Gyönyörű! Homokos tengerpart, pálmafák,átlátszó víz, napfény. Mint a képeslapokon,nem tudunk betelni vele. Egész napos fürdés a program, majd kis pirogokra szállunk és a korallzátony felé tartunk, látunk tengeri kígyót, tengeri sünt, tengeri csillagot. Este a helyi étteremben vacsorázunk, Hesnáék riportokat készítenek. Erőnket kiszívta a víz és a sok nap. Másnap korán kelünk, hogy a napfelkeltét a parton nézzük,csodálatos! Csak az óceán morajlását lehet hallani, rajtunk kívül senki nincs hajnali fél ötkor a parton. Búcsúzkodás a delegációtól, ők ma a fővárosban szeretnének forgatni, mi maradunk még egy napot itt a paradicsomban. Gyors reggelit követően újra a parton vagyunk, nem tudunk ellenállni a sok szép helyi készítésű láncnak, mindenki legalább nyolcat vesz a különböző színű, méretű ékszerekből. Ki-ki a parton olvas, pihen, alszik, kagylót gyűjt vagy egyszerűen csak gyönyörködik a táj szépségében. Dr. Judittal és Virággal kicsit messzebb sétálunk, ahol a korallzátony már nem védi a partot és hatalmas hullámok táncolnak, muszáj kipróbálni! Nagyon élveztük,alig akartuk abbahagyni, a tűző nap miatt kellett árnyékba húzódni, mindenki rákvörös! Este gyalog megyünk vacsorázni, aztán senkit nem kell álomba ringatni. Reggel még egy utolsó napfelkelte-csodálás, majd a megrendelt kisbusz idő előtt,ötkor megérkezik, hogy visszainduljunk, másnap kezdődik a hét. Vasárnap lévén ma is készülünk a radiocafés bejelentkezésre, ám épp a hegyekben járunk, ahol sajnos nincs térerő egyikünk telefonján sem, így Balogh Sándor beszámolóját hallhatják az Africafé hallgatói. Mi lassan megérkezünk a mai programunk helyszínéhez, a fővárostól 100 km-re lévő nemzeti parkhoz, ahol indriket (lemúr féle) láthat a szerencsés vendég. Nagyon jófej vezetőt kapunk,minden növényt, fát ismer, bombázzuk is kérdésekkel. A parkba lépve rögtön megpillantunk egy lemúr fajtát (lémuriens marrons),nagy az öröm, hiszen gyönyörű a természet, de mégiscsak annak örülünk a legjobban,ha az itt honos, érdekes állatok közül bármelyikkel is találkozhatunk. A vezetőnk aztán az indrik hangját utánozva (három típusa létezik: az egymás közötti kommunikációé, a szirénára emlékeztető veszélyt jelző hang és a szerelmes maki hangja – hasonlít a pusziadás hangjára!) elvezet minket a négyfős társasághoz, nem félnek tőlünk, már hozzászoktak az emberi jelenléthez. Rengeteg fotót, videót készítünk. Aztán vezetőnk felhívja a figyelmünket egy zöld ágra, amelyen állatot kell keresnünk. Nagy nehezen látjuk meg az egyébként hatalmas kaméleont! Dr.Judit a kezébe is veszi, ismét rengeteg fotó. Következő fán egy éjszakai lemúr alszik csendesen, előttünk a földön egy kicsi kígyó kúszik át. A parkban egyébként 250 fajta gomba is található, többségük mérgező. Látunk pici kolibrit, egy újabb fajta lemúrt, a bambuszlemúrt, ez az egyik legkisebb fajta. Találunk zöld boát is csendesen, összetekeredve pihenni. Hatalmas élmény volt, a vezetőnk szerint szerencsések vagyunk, ritkán lehet ennyi állatot ilyen rövid idő alatt megfigyelni. A parkból kijőve szembe jön velünk nyolc barna színű farok, a makik lejöttek a fáról, tettek egy kis délutáni sétát. Erre aztán tényleg nem számítottunk! Életre szóló élményeket kapunk,a természet gyönyörű! Hátravan még egy 100 km-es szakasz a fővárosig, onnan pedig 180 km Antsirabe. 9-re meg is érkezünk, nagyon élménydús, tartalmas 4 napunk volt. Holnap reggel az AHU delegációjának hivatalos fogadására megyünk.

2010. november 24. (szerda)

Fél kilencre jött értünk a szokásos kisbusz, melyet a polgármesteri hivatal bocsát rendelkezésünkre. Ma az eddigi legnehezebben megközelíthető helyre mentünk, sokat zötykölődtünk, majd egy tágas házhoz értünk, ahol nagy tömeg várt minket, a helyi vöröskeresztesek asszisztálása mellett és a misszió bemutatását követően el tudtuk kezdeni a munkát. A reggeli kezdés mindig fél órát vesz igénybe, nem mindig van elég asztal, székek, tolmácsok, a betegeket orientálni kell, most már három terem felé, hiszen itt van hely a három orvos számára. A helyi személyzet segítségét szoktuk kérni, hiszen nagyon kevés ember beszél franciául. Hozzánk leginkább a kevésbé képzett emberek jönnek, akik nem tudnák megfizetni a gyógyszereket. Dr. Nórához került egy eszméletlen állapotban lévő fiatal nő, a rokonai azt mondták, hogy nagyon régen nem evett már, valószínű leesett a vércukra, ráadásul a tűző napon várakozott sokáig. Gyorsan felfektettük az ágyra, Nóra elkezdte élesztgetni, mikor feleszmélt, kapott egy kis vizet, kekszet, hideg vizes borogatást. Egy ideig jól volt, aztán ismét elvesztette az eszméletét, állítólag egy éve volt már ilyen rohama. Újra élesztgetés, víz, borogatás. Másfél órán keresztül próbáltuk stabilizálni, kapott calcium-injekciót. A vöröskeresztes kocsival végül bevitték a kórházba, ahol alapos kivizsgálásra lesz szükség, Közben hatalmas zivatar keletkezett, kicsit aggódtunk, hogyan sikerül majd a nagy sárban hazamenni, gondolkodni azonban nem sok idő volt, hiszen rengetegen vártak még ránk. A gyerekek itt is lázasak, köhögnek, fogy a köptető, a lázkúp nagy mennyiségben. Ma is találkoztunk epilepsziás esetekkel, magas vérnyomással. Nagyon rossz állapotban vannak a fogaik, többek között a sok dohány rágcsálásától. Annyi beteg volt ma, hogy a helyi gyógyszertár készletét is igénybe kellett venni Dr. Imre és Gabi letesztelték a helyi fürdőt: kis úszómedence, hatszemélyes jacuzzi is van benne. Este kisimulva jöttek haza, következő héten mi is kipróbáljuk! Este nagy készülődés, pakolás, vasalás, holnap reggel hosszú útra indulunk, az Indiai-óceánhoz látogatunk!

2010. november 23. (kedd)

Ma szintén új helyszínre mentünk, egy dombokkal övezett kis egészségügyi központba. A helyi személyzet készségesen vállalkozott a tolmácsolásra. Általában az orvos és a bába segédkezik nekünk. Egy hatvan év körüli nő hatalmas hassal érkezett, köhögésre panaszkodott. Kiderült, hogy tizenhat éve kezdődött a betegsége, valószínűleg a mája nem funkcionál megfelelően, ettől nőtt meg a hasa és emiatt köhög. Magas vérnyomás, ízületi panaszok, fejfájás, fogfájás, láz ma a leggyakoribb. A betegek két óra körül fogyatkozni kezdtek, így az utolsó vérnyomásmérés után mi is összepakoltunk és hazamentünk. Közülünk mindenki jól van, Dr. Imre bírja a legjobban, mi lányok mindannyian küszködtünk már hasmenéssel, megfázásos tünetekkel. Este a vacsora hatalmas adag zöldséges tészta és nagyon finom zöldsaláta.

2010. november 22. (hétfő)

Ma új helyre mentünk, 5 km-re Antsirabétól. Ötszemélyes terepjáróba kellett volna beférnünk nyolcunknak, így mi Dr. Nórával és Dr. Imrével úgy döntöttünk, hogy a platóra ülünk fel, a helyiek nagy derültségére. Rengetegen vártak ránk, két termet kaptunk ismét, így a kialakult rendnek megfelelően Dr. Imre az egyikben, Dr. Nóra és Dr. Judit a másikban. Ma az egyik legmegrendítőbb eset az a fiatal férfi eset volt, aki nagy valószínűség szerint egy orvosi hiba miatt deréktól lefelé teljesen lebénult 21 éves korában. Itt a tolószék nagyon ritka és drága dolog, így kilenc évet töltött ágyban fekve, fél éve kapott két mankót egy apácától adoményként. A fenekén a sok fekvés következtében rengeteg kelés keletkezett, Dr. Judit szerint azonban nagyon szépen kezeltek. Családi segítség nélkül ez nehezen menne! Dr. Imréékhez pedig egy testi-szellemi fogyatékos kisfiú érkezett, 20 éves anyukáját bedrogozva megerőszakolták. Rengeteg beteg várakozott, alig tudtunk egy fél órás szünetet tartani. A tolmácsaink hősiesen helyt álltak, a rendelés végére némelyikük alig tudott beszélni a fáradtságtól. Az ő napi penzumuk 20 beteg, nincsenek ilyen nagy tempóhoz, ilyen betegmennyiséghez hozzászokva. Ma is sok magas vérnyomás elleni gyógyszert osztottunk ki. Dr. Judit otthonról magával hozott egyik szemüvege is új gazdára talált, nagy volt az öröm, hogy ezentúl az apró betűket is el fogja tudni olvasni! Sok fejfájásos, köhögős beteg kapott gyógyszert. Délután két turnusban mentünk haza, elkezdett esni az eső, a platón nem tudtunk volna utazni.

Ma viszonylag sokáig, fél kilencig alszunk, bőséges magyaros reggelinket (paradicsom, hagyma, szalonna, kenyér). Dr. Imre és Dr. Judit templomba mennek, mi itthon pakolászunk, leltárazunk, majd a mise végére mi is odaérünk. Várjuk a rádiós bejelentkezést, Dr. Judit mesél a tapasztalatairól, benyomásairól. Három körül megéhezünk, bemegyünk a városba, egy kedves étterembe, ahol indiai ételt is lehet rendelni! Kerülővel megyünk haza, kicsit elkap az eső, jólesik a melegben. Este gyógyszervásárlás a program. Statisztika készítése, képeslapírás, olvasás, vasalás. Jólesik hamar ágyba bújni, kezdődik a hét!

Szabadnap, így elhatároztuk, hogy kirándulunk, a 250km-re lévő Ranomafana nemzeti parkba szerettünk volna eljutni, visszafelé pedig Ambositra kézműves városban gyönyörködni a szebbnél szebb kézi készítésű ékszerekben, terítőkben, fafaragásokban. Béreltünk egy kisbuszt, majd fél kilenc körül el is indultunk. Változatos tájakon kanyargott az utunk, hatalmas sziklák, rizsföldek, nagyra nőtt brokkolira emlékeztető fák, vörös lejtők, számunkra furcsa alakzatú fenyők között. A térkép alapján három óra alatt oda kellett volna érnünk, a kilométerek viszont nagyon lassan fogytak, hiszen az út rendkívül kanyargós, helyenként nagyon kátyús, az otthon megszokott időhöz képest itt duplán kell számolni a menetidőt. Ezt jól megtanultuk, hiszen délután fél háromra jutottunk el a park bejáratához, ráadásul egy 70 km-es kerülőt is kellett tennünk az út rossz állapota miatt. Helyi kísérőnk, Rollandedal együtt végre megpillantottuk a bejáratot (mi huszonötszörös árat fizetünk a belépőért, a helyiek 100 forintos jegyéhez képest a miénk 2500...). Két kísérőnk közül az egyik előre ment, hogy felkutassa a lemúrokat. Aggodalmunkra, hogy mindjárt szakadni kezd a menetrendszerinti eső, az volt a válasz, hogy a sűrű esőerdőben semmit nem fogunk ebből érezni! Megkezdtük a kétórás túrát, fényképezőt és kamerát bekapcsolva hagyva, soha nem lehet tudni, mikor látunk valami érdekeset. Vezetőink türelemre intettek minket, ez nem állatkert, az állatok szabadon, saját környezetükben élnek, parancsszóra egyikük sem jön majd elő, csendben és alázattal kell figyelnünk. Hatalmas élmény a 20 méteres bambuszok között lépegetni, halljuk, hogy szakad az eső, de minket megvéd a trópusi erdő hatalmas esőkabátja! Magas a páratartalom, de nem fullasztó, bírjuk az iramot dombról le és fel, kusza liánok között. Itt a legveszélyesebb állat a skorpió, szúnyog nincs, vannak viszont vízesések, az egyik fölött új híd is vezet, az előzőt ugyanis ciklon pusztította el pár éve. Nagy robajjal zúg le a víz, az ember nagyon kicsinek érzi magát! Vezetőnk kitartó lemúr hangjára megjelennek az aranymakik, kettőt sikerül lefényképezni, ahogy a fejünk fölött lakmároznak a bambuszrügyekből. A kétórás túra hamarosan véget ér, előttünk áll még egy hatórás autókázás, de nem bánjuk, ez az élmény sok zötykölődést megér! Visszafelé betérünk vacsorázni, kipróbáljuk a fertőtlenítőszerként is használt, odakozmált rizst felöntve.... nem egy rózsaital! A vacsora azonban finom, ki rizst zebuhússal, helyi mindent bele levest, ki sült krumplit eszik. Éjfél, mire hazaérünk, fáradtan zuhanunk az ágyba.

2010. november 19. (péntek)

A napot a gyógyszertárban kezdtük, a készletünk ugyanis nagyon megcsappant. A gyógyszervásárlás mindig hosszadalmas procedúra, mert nem képzett szakemberek dolgoznak, nehézkes néha az, ha a kért gyógyszer nincs és helyette az azonos hatóanyagú, más néven futó gyógyszert kell helyette ajánlani. A számlakészítés és végösszegszámolást mindig együtt végezzük, hihetetlen mennyire nem tudnak számolni! Ma a helyi ANTSZ irodájába vártak minket, Dr. Imre azonban visszament az előző napi helyszínre, pár kisgyereket ugyanis visszarendelt kontrollra. Mi addig a helyi vezető, Dr. Claudine irodájában megkezdtük a munkát. Rengetegen várakoztak! Sok magas vérnyomásos, epilepsziás, ízületi fájdalommal küszködő beteg érkezett. Sok a reumás eset is, nem csoda, hiszen egész nap a vízben álló rizsföldeken dolgoznak. Közben megérkezett a gyerekrendelés is, Gabi az előtérben felállított kis asztalkánál várta a lurkókat, akik csillogó szemmel figyelték a sok színes lufit, matricát, cukorkákat. Ma is az játszhatott, aki előzetesen kezet mosott a betadinos vízben. Az általános iskolai technika óráról ismerős fűzőlap (képeslap méretű, színes felületű, felszabdalt lapocskák) nagyon megragadta az egyik felnőtt, nagypapa korú beteg figyelmét, először csak figyelte, majd csendben maga is elkezdett mintákat fűzni. Gabi segítségével szép minta rajzolódott az ujjai között - később szövéshez ezt a technikát alkalmazva új szakmát is tanulhatna!

Ma visszamentünk a keddi rendelési helyszínre, a kórház melletti két egészségügyi központba. Dr. Imre folytatta a gyerekrendelést, Dr. Nóra és Dr. Judit pedig a felnőttekkel foglalkozott. Ma legsúlyosabb betegünk az agyvérzés következtében lebénult ötvenes férfi volt, akit a felesége nagy szeretettel terelgetett. Nyilvánvalóan nehéz helyzetben van a család, hiszen valaki fizetésének kiesése itt sokkal nagyobb kiszolgáltatottságot jelent, ők ennek ellenére derűsek, mosolygósak - lenne mit tanulnunk tőlük. Dr. Judithoz ma sokan jöttek fülproblémákkal, a gyerekek szokás szerint lázasak, köhögnek. Dr. Nóri sok gyomorsavas, bőrbetegségben szenvedő beteget látott el. Étkezési, életvezetési tanácsokat kérnek a helyiek, ez nagyon meglepő volt számunkra, mint ahogy az is, hogy pontosan tudják, mi a betegségük, milyen gyógyszert szednek. Dr. Judit nevetve mesélte, hogy otthon ez sokszor nincs így, főleg a férfiak nincsenek tisztában azzal, milyen terápiát kapnak, gyakran a feleségüket hívják, drágám, mondd már meg, mit is szedek és azt hányszor? Kötelező betartani a dél és kettő közötti ebédszünetet, helyi tolmácsaink nélkül ugyanis nem tudjuk folytatni a rendelést. A betegek morgás nélkül veszik ezt tudomásul, megszokták a rendet. Az időpontokat nagyon pontosan betartják. A délutánra visszarendelt betegek pontosan érkeznek, a maláriateszt szerencsére negatív - eddig elvétve találkoztunk a váltólázzal, a magaslaton viszonylag kevesebb a szúnyog. Négyig szép sorjában jönnek a betegek, mindenki kap gyógyszert, mosolyogva megköszönik, jöhet a következő. A kezdeti izgalom alábbhagy, kezdünk belerázódni a munkába. Este nagyon finom rákot kapunk salátával! A szakácsunk szárnyakat kapott a sok dicsérettől, mostanában mindig újdonságokkal lep meg minket.

2010. november 17. (szerda)

Az alkotmányról szóló szavazás miatt a mai nap szünnap,így a rendelők is zárva vannak. Előzetes megbeszélés alapján ma egész nap a kórházban leszünk. Kiderült azonban, hogy közben minden orvos csatlakozott a sztrájkhoz, így reggel a gyors vizit után minden orvos elhagyja a kórházat. A fül-orr-gégészt még pont elcsípjük, a sztrájk befejeztével szívesen látja majd Dr. Juditot a közös munkára. A gyerekosztályon a vizit végére értünk oda, a doktornő nagyon sietett, hiszen ma szünnap van, holnap reggel várja majd a magyar orvosokat egy közös vizitre. Orvos nélkül nem tartózkodhatunk a kórházban, így a gyors kórházi látogatást leszámítva szünnap.
Gabi gyengélkedett,rossz volt a gyomra, én megfáztam, hőemelkedésem volt, így mi otthon maradtunk, míg a többiek egy kicsit kirándultak a környéken.
Délután kaptuk a hírt, hogy a fővárosban katonai puccs történt, gyorsan felhívtam az Antananarivóban élő Évát, akivel megérkezésünkkor ismerkedtünk meg, megnyugtatott, hogy csak néhány tábornok és ezredes akciójáról van szó, akik meg szeretnék szüntetni az ideiglenes kormányt és bojkottálni a referendumot. A puccs célja az ideiglenes kormány imázsának tönkretétele a nemzetközi közvélemény előtt. Antsirabéban semmi jelét nem tapasztaltuk a fővárosban történteknek, ha csak azt nem, hogy ma kicsit hamarabb kaptuk a vacsorát, hiszen mindenki a 7 órás hírekre volt kíváncsi a referendummal kapcsolatban. Sötétedés után eddig sem mentünk az utcára, ezentúl még jobban figyelünk,ahogy arra is, hogy a hivatalos papírjaink mindig velünk legyenek. A mai szünnap után várjuk a holnapi munkát, biztos rengeteg beteg jön majd, hiszen nem úgy tűnik, hogy a helyiek sztrájkja hamar véget ér.

{yoogallery src=[/images/galeria/madagaszkar-01/]}

2010. november 16. (kedd)

Ma reggel végre sikerült találkozni a rendelők vezető orvosával, nagyon kedvesen fogadott minket.Elmondta, hogy határozatlan ideig minden orvos sztrájkol, így jelenleg mi nyújtjuk az egyedüli orvosi ellátást itt. Egy kezdő orvos fizetése 30 000 Ft, ennek harmada elmegy a számlák kifizetésére, másik harmada a bérleti díjakra (sokan nem saját lakásban élnek), ezen szeretnének változtatni a nyomásgyakorlással. Két helyen kezdtünk dolgozni, a gyerekeket Dr. Imréhez, míg a felnőtteket Dr. Nórihoz és Dr. Judithoz irányítottuk. Gabi Dr. Imre mellett maradt, hogy a várakozó gyerekekkel foglalkozhasson, játszhasson, mi hárman Dr. Judittal és Dr. Nórival átmentünk a felnőtt rendelésre. Egy nagyon kedves nővér volt a segítségünkre, mert csak kevesen beszélnek franciául. Első betegünk egy súlyos szívbeteg asszony volt, a tüdeje is sípolt szegénynek, mindenképpen kórházban lenne a helye, de a gyógyszereket nem valószínű, hogy meg tudja majd venni. Egyébként sok ízületi, lumbágós, férges betegünk volt, a legszomorúbb egy 25 éves nő esete, akinek nyirokcsomóduzzanata volt, Dr. Nóri szerint őt otthon is nehezen lehetne meggyógyítani, annyira drága a gyógyszer. Nagyon megijedt szegény, amikor felfektették az ágyra, azt hitte, meg fogják műteni. 3 gyerek anyukája, nagyon lefogyva, nincs túl sok hátra szegénynek. Nagyon megrendítő. Dr. Judit műtött is, egy fiatal lány szeméből az árpát távolította el. A betegek fogai egyébként rendkívül elhanyagoltak, a fogászat nagyon sokba kerül. Délben szünetet tartottunk, a helyi személyzet nagyon figyelte az órát, itt az ebédidő szent dolog. Meglepődve tapasztaltam, hogy a betegek is tudomásul veszik ezt, a rendelőből kilépve senkit nem láttunk, Kongóban senki nem mozdult, megvárták, míg visszatérünk az ebédről. Fél órára hazamentünk, kicsit pihentünk, elfáradtunk egy kicsit. Délután már nagy sor várt minket is és a gyerekrendelést is, ahol Gabi játszott velük. Csak az játszhatott, aki előzetesen kezet mosott a betadinos vízben. Néhányuknál eltört a mécses, ám mindig megvigasztalódtak, mikor cukorkával kecsegtették őket. A kongói misszióval összehasonlítva az is különbség, hogy nagyon kevés a férfi beteg. Ott ők voltak az első pácienseink, itt egész nap három férfit láttunk el, ők komoly betegek voltak. Szívpanaszokkal, lázzal. Este a szokásos piacozás, majd vacsora spenótos zebuhússal, rizzsel, paradicsomsalátával. Este 8-kor már mindenki ágyban volt.

2010. november 15.

Első munkanap! Reggel a helyi ANTSZ-es Claudine 9-re várt minket, hogy az orvosi rendelők vezető orvosával találkozhassunk. A találkozó végül elmaradt, így a kórház melletti orvosi rendelőbe mentünk, hogy megkezdhessük a munkát. A helyi doktor először azt szerette volna, ha minden madagaszkári mellé beül egy-egy magyar orvos, végül kaptunk egy kis külön szobát, ahová kipakolhattuk a gyógyszereket és az eszközöket és megkezdődhetett a rendelés. Közben én a polgármesteri hivatalba voltam hivatalos, így az orvosokat és Virágot a rendelőben hagyva, leintettem gyorsan egy riksát és elindultunk. Furcsa érzés, hogy mi beszállunk egy másik ember húzta járműbe, de nekik ez a munkájuk, ami számukra bevételt hoz, így ellenérzésünket leküzdve használjuk ezt a fajta helyi közlekedési módszert. Mire visszaértem, nagy volt a sor, főleg kisgyermekek jöttek különféle panaszokkal. A betegeknek van egy kis füzetük, melyet minden rendeléskor magukkal hoznak, megkönnyítve az orvos munkáját. A rendelésre várva pedig a nővérek a betegeknél súlyt és vérnyomást is mérnek, az adatokat szintén rögzítik a kis füzetecskébe. Nagy adminisztráció folyik, hiszen nem csak ide, hanem egy központi könyvbe és a misszió által kiadott ambuláns lapra is felvezetjük a fontos adatokat: név, kor, cím, nem, tünetek, diagnózis, terápia és gyógyszer. Az eredeti terv az volt, hogy délelőtt az orvosi rendelőben, délután pedig a kórházban dolgozunk. Dr. Judittal el is indultunk feltérképezni a fül-orr-gégészetet, ám a főorvos közölte velünk, hogy a helyi szakorvos éppen sztrájkol, így a látogatást el kell kicsit halasztanunk. Visszatérvén, a rendelőben ismét sok gyereket találtunk, akik főleg férgesek. A rendelőben nincs vizitdíj, viszont a gyógyszerekért nagyon sokat kell fizetni, nagyon örülnek tehát a magyar orvosoknak! A hely nem volt épp ideális, hiszen a három orvos, Gabi mint adminisztrátor, Virág és én mint tolmács, illetve egy malgas-francia tolmács és az egy-két beteg igen szűkösen fértünk csak el az apró teremben, volt viszont ágy, ahová fel tudtuk fektetni őket, ha szükség volt rá (Kongóban ilyen luxust nem engedhettünk meg magunknak!). A várakozó gyerekeknek Gabi lufit fújt fel, nagy volt az ujjongás! Kicsit nehézkesen indult a nap, de lassan beindul majd, kialakulnak a szokások, a helyiek is látják, hogy mit hogyan csinálunk, mire van szükségünk stb. A személyzetet is megvizsgáltuk, elég sok köztük a visszeres. Este ismét a kórház konyháját kóstoltuk meg, ma zöldséges rizs és zöldséges tészta volt a menü.

2010. november 14.

Vasárnap van, nincs kötelező program, de az ötkor kelő nap nem hagy sokáig lustálkodni. Dr. Imre mindenképp templomba szeretne menni, de megígéri, hogy a radiocafés bejelentkezésre mindenképp hazaér, mi addig otthon pakolászunk, elmegyünk a piacra, mosunk, olvasunk stb. A főorvos úrral van találkozónk, aki végigvezet minket a kórházban, minden osztály külön épületben található. A betegek nem kapnak ellátást, így a hozzátartozók jönnek ebédet főzni, mosni rájuk. A kórház mögött van számukra fenntartott rész, itt a konyha és a mosoda is. Megbeszéljük, hogy a következő héttől délelőtt a rendelőkben dolgozunk, délután pedig a kórházban dolgozunk együtt a helyi orvosokkal. Dr. Judit a fül-orr-gégészeten, Dr. Nóri és Dr. Imre pedig a gyerekosztályon. A gyerekosztály vezetője nagyon készséges, angolul is beszél, így esetleg tolmács sem kell majd a közös munkához. Délután leltározunk, összevetjük, ki mit hozott, mit kell venni, este az éjjel-nappal nyitva tartó gyógyszertárba megyünk, hogy beszerezzünk minden lényeges gyógyszert. Kicsit akadozik a kiszolgálás, hiszen sok a páciens, a hozzátartozók mindent itt vesznek meg a kórházban fekvő betegeknek. Szemünk láttára pakolnak be egy dobozba minden, egy műtéthez szükséges felszerelést: tű, fecskendő, injekció, infúzió, infúziós szerelék, gyógyszerek. Itt addig nincs műtét, míg a hozzávalókat nem szerzi be a beteg. Hihetetlen! Az orvosi vény itt számla is egyben. Vannak azonban olyan hátrányos helyzetűek, akik a szociális asszisztens ajánlása nyomán nem kell fizetniük a gyógyszerért. A szerencséseknek pedig a munkáltatójuk kifizeti az orvosi ellátást, ők azonban nincsenek olyan sokan. Azt eddig is észrevettük, hogy a helyieknek nemerősségük a fejszámolás, mindent ellenőriznünk kell, ráadásul sokadszor még a régi pénzben számolnak, többször rá kell kérdezni. A gyógyszertárban is hosszú percekig tart az árak összeszámolása, mentségükre legyen mondva, mi elég nagy tételben vásároltunk, ez nagyon megzavarta őket. Az egységár sokszor nem is a dobozra, hanem egy szem gyógyszerre vonatkozik. Számunkra ez megdöbbentő, mint ahogy az is, hogy a cigarettát szálanként veszik, a mobilfeltöltést 100 forintonként.... Mi jómódban élünk ehhez képest, ezt otthon nem vesszük észre sajnos!

2010. november 13.

Reggel Olgával együtt megnézzük a piacot, minden hónapban szokott látogatást tenni, ellenőrizni, beszélgetni a termelőkkel. Minden nap van piac, ám a legnagyobb a szombati, ráadásul állítólag ez a legnagyobb egész Afrikában. Felállítottak egy 30 fős takarítóbrigádot is, az ő köszöntésükre is hivatalosak voltunk, kaptak szép fehér ruhát, sapkát, seprűt. Bemutatták őket a piacon, végig kellett kísérnünk őket. Alig győztünk árnyékba húzódni, nagyon égetett a nap. Szép lassan mindenki beszerzett szalmakalapot, hihetetlen mennyiségű szín, forma közül lehet válogatni. Közben kapjuk az értesítést, hogy egy magyar delegáció érkezik Antsirabéba, mindenképp találkozzunk a délután folyamán. Ebéd után elindulunk felfedezni a várost, elhaladunk a városi mocsár, a fürdő és számos jacaranda-fa mellett, majd elérkeztünk a vasútállomáshoz is, ahol találkozunk dr. Steier József és dr. Pekli József AHU-tagokkal valamint két másik magyarral, akik 10 napos madagaszkári látogatáson vesznek részt. Jólesik a melegben a THB (helyi sör), kicsit beszélgetünk, majd este újra találkozunk egy helyi étteremben. Ide négyen megyünk, Dr. Nóri és Virág fáradtak, így otthon maradnak, mi Dr. Judittal, Dr. Imrével és Gabival beszállunk az értünk küldött terepjáróba. Új kocsi, nincs még bejáratva, így a hátrahajtott ülés beszorul, negyed órás akcióval sem sikerül a helyére tenni, jót derülünk rajta. A hangulatra igazán nem lehet panasz, jókedvű a társaság! Az étteremben megkóstoljuk a helyi bort, de gyorsan visszatérünk a sörre, az sokkal finomabb. A hangulatos élő zene táncra csábít minket, majd azt vesszük észre, hogy a helyiek is kedvet kapnak, hiába, szombat este van! 11-kor hazaindulunk, jól telt a mai nap is, estére azonban elfáradunk, a meleg kiszívja az erőnket.

Ma lesz a polgármesteri hivatalban a misszió hivatalos fogadása. Fél tízkor kezdődik, kicsit késésben vagyunk, ezért a kórház előtt várakozó riksák közül választunk hármat, kettesével beülünk, próbáljuk elosztani a súlyokat, szegény riksások nincsenek hozzászokva az ilyen súlyú utasokhoz, a helyiek nagyon alacsonyak és vékony csontozatúak. Mezítláb dolgoznak, izmos vádlijukkal csak úgy szaporázzák előttünk, illetve szaporáznák, a dombra felfelé ki is kell szállnunk,nem bírnak velünk. A polgármesteri hivatalhoz érve nagy tömeg fogad minket, a hivatal szépen feldíszítve virágokkal, szalagokkal, a magyar és a madagaszkári zászlóval. A kórus rákezd a magyar himnuszra, felismerhető lett a szöveg, a ritmus viszont kicsit gyors, de nagyon megható hallgatni! Előzetesen megkaptuk a madagaszkári himnusz szövegét, így azt mi is velük együtt énekeljük. Az Egészségügyi Regionális Igazgató köszöntője után mi következünk, a technika csődöt mond, így az előző este összerakott prezentációt nem tudjuk levetíteni, szóban mutatom be az AHUt és a missziót. A polgármesterasszony is üdvözli a missziót és tagjait, majd vetítés kezdődik, Olga októberi magyarországi látogatása során készült képekkel. Az emeleten koktél kezdődik, helyi specialitásokkal,békacombbal. Nagyon finom a tamarin-lé (láttuk gyümölcs formájában a piacon is, úgy elég riasztó külsejű, szőrös növény) az ananász és a mangódzsúz is. Délután a gyógyszertárba mentünk Dr. Claudine-nal, a helyi ANTSZ doktornőjével. Ez a gyógyszertár a legolcsóbb, viszont csak kedden és szerdán van nyitva. Megnézzük a kiszerelést, kiválasztjuk azokat,amire az elkövetkező hónapban nagy valószínűség szerint szükség lesz. Majd a bankba megyünk pénzt váltani, nagyon lassú a kiszolgálás, az ügyfélhívórendszer úgy működik, hogy az újonnan érkezők lerakják a személyiüket / útlevelüket a sor végére. Legközelebb egybe fogjuk váltani a pénzt, egy óra alatt sikerült mindenkit kiszolgálni, ráadásul a dollárt nem is fogadják el, el kellett menni a pénzváltóba, ahol a 100 USD címletet is elfogadták. Dél és kettő között minden bezár, ez is francia örökség. A hivatalnokok, boltok így napi öt órát dolgoznak, 9-12 és 14-16 között... Esti program a piac: banán, mangó,paradicsom, hagyma, súrolószivacs és egy nagy kosár a szerzemény. A vacsora a kórház kantinjában lesz, helyi specialitás a főzzünk-egybe-mindent-leves: tojás, szalámi, szalonna,kétféle sajt, tészta. Nem egy jókai bableves, de meg lehet enni.

Mivel ez az első madagaszkári misszió, sok terepfelmérésre, a helyi szervezeteknél, hatóságoknál tett ismerkedő látogatásra van szükség. Madagaszkáron rend van, a megbeszélésekre pontosan érkeznek, ebben nagy a különbség az eddigi (kongói és mali) tapasztalatokhoz képest. A mai nap tehát a protokoll és a konzultációk jegyében telt. Reggeli első megbeszélésünk a Regionális Egészségügyi Igazgatóval volt, aki az irodájában fogadott és üdvözölte a misszió tagjait. Majd Hari, az alpolgármester vezetésével a polgármesteri hivatalba mentünk, ahol Olga Ramalasonnál tettünk látogatást. Régi ismerősként köszöntött minket, hiszen az Africa Summit V. konferencián ő is részt vett, október elején Budapesten. Irodáját két hatalamas, megmunkált strucctojás, friss orchidea és rózsszirmok díszítették. Mostanában nagyon elfoglalt, hiszen nemsokára kezdődik a választási időszak, de ránk mindig van ideje, ha nem ő személyessen, akkor az alpolgármewter foglalkozik velünk. Meghívást kapunk a másnap, péntek reggeli hivatalos fogadásunkra, ahol beszédet is kell mondanom, bemutatva Magyarországot, az AHU-t, a missziót és tagjait. Hari a városi kórus tagja, így megkér minket, hogy segítsünk a kórustagoknak a magyar himnusz szövegét, dallamát és ritmusát megtanítani nekik. A tiszteletünkre másnap ugyanis el fogják énekelni a köszöntésünkre. Dr. Imre, a fő énekesünk nagyon örült a feladatnak, a helyiek nagon figyelmesen haallgatták és próbálták kiejteni a nem egyszerű magyar szavakat, végül mi is beszálltunk és együtt énekeltünk. Próbáltuk lassítani a ritmust, ők sokkal gyorsabban, katonai indulót varázsolva énekelték, de végül hagytuk, így amolyan madagaszkári magyar himnusz lett belőle. Délután az elő világháborúban, a franciák oldalán elesett madagaszkári katonák emlékére rendezett katonai parádén vettünk részt, Olga kérésére fényképeket készítettünk. Aranyos látvány volt egy veterán katona, aki mezítláb fogadta a francia köztársaság kitüntetését. Olga és a francia katonák közösen koszorúzták meg a szabadság emlékművét. Délután az állami alkalmoazottaknak kötelező ökumenikus istentiszteleten vettünk részt a polgármesteri hivatalban. A másfél órás énekléss egybekötött szentbeszédben a pásztor arról beszél többek között, hogy azemberek hagyjanak fl azzal a hagyománnyalm hogy a kisgyerekeket kutyának hívják, hiszen ők ugyanolyan emberek, mmint a felnőttek. Nagyon meglepődtünk, mikor ezt nekünk lefordították, rá is kérdeztünk, de jó értettük, totyogós korukig a kisgyerekeket kutyának hívják. Este a többiek ellátogatnak a picra, mi Gabival a másnap reggeli hivatalos fogadásra írunk egy bemutatkozó prezentációt Magyarországról, az AHUról és a misszióról. Zebupörkölt, hal és rizs a vacsora.

Afrikában az élet napkeltekor indul, dudálásra, kiáltozásra ébredünk, gyorsan kimegy az álom a szemünkből. Bőséges reggelit kapunk, lekvár, vaj, baguette, croissant, tea-kávé. Közben meglátogat minket egy 15 éve Madagaszkáron élő hölgy, Éva, aki rengeteg jótanáccsal, információval, malgas kifejezésekkel lát el bennünket. Indul a mangószezon,együnk sokat belőle, vigyázzunk nagyonaz értékeinkre, rengeteg a zsebtolvaj, az odakozmált rizst ha felengedjük vízzel, leszűrjük, nagyon jó fertőtlenítőszer lesz belőle. A teraszon él egy 30 éves teknős is, alig győzzük fotózni, még az állatkertben sem láttunk ilyen szép nagy példányt, szegény nemrég vesztette el a barátnőjét, így egyedül maradt a hotel háziállataként. A lábai olyanok mint a dinoszauruszé, azokon cammog, feltűnően érdeklődve a cipőfűzőnk iránt. Antananarivo olyan, mint a többi nagy afrikai város, nyüzsgő, mindenfelé árusok, dudáló autók, nehézkes a közlekedés. Tegnap ugyan a kis 7 személyes busz a reptérről elhozott minket és a 18 kisebb-nagyobb bőröndünket, ennyire megpakolva a 3órás útra azonban nem vállalkozik a sofőrünk, így a nagyobb csomagokat előre küldjük, mi pedig jól megreggelizve 11-kor elindulunk Antsirabe felé. Izgatottan vártuk, milyen növényekt és állatokat fogunk látni, hiszen Madagaszkáron rengeteg endemikus faj él, réges régeen levált már a kontinensről. A „Vörös Sziget" becenevet nem véletlenül kapta a szigetország, hiszen – Afrika nagy részéhez hasonlóan és a vas-oxidnak köszönhetően – a föld itt is vörös színű. Azonban a rengeteg rizsföld Ázsiára is emlékeztet, sajátos afro-ázsiai hangulatot kölcsönözve a tájnak. Érdekes formájú fák, pálmák, szép, élénk színű virágok, no és zebu, a helyi szarvasmarha mindenfelé. Kanyargós tájakon visz az utunk, teraszos földművelés a jellemző, feltűnően szépen rendben tartva. Nők hajlonganak a rizsföldeken, míg gyermekeik a környező bozótos árnyékában játszanak, nagyon tűz a nap. Amerre a szem ellát, mocsaras ültetvények, nem csoda, ha annyi erre a maláriás. Gyönyörű,élénk színű raffiákat szárítanak a napon, az út mentén hatalmas lila akácra emléketeztető jacaranda-fák illatoznak. Egy sínpárt is észreveszünk,nem lehet rajta túl nagy forgalom, az emberek békésen bandulnak rajta. Az emberek itt is a fejükön cipelik a terhet, viszont a tíz sor téglát cipelő férfira mindannyian felfigyelünk,nem kis mutatvány és nem is veszélytelen! Biztos vannak ízületi problémái is szegénynek. Minden falu fölé templom magasodik, a lakosság fele keresztény. Látunk szép sírköveket is, itt állítólag bizonyos törzseknél annyira nagy a halott-kultusz, hogy többet költenek a sírkövekre mint a saját házukra. Az útról látszódik az elnöki palota is, hatalmas fehér épületeivel messzire világít. Hamarosan önkormányzati és elnöki választások lesznek, jövő szerdán péládul az alkotmányról szavaznak majd. Az út mentén kézműves-árusok sorakoznak, Szűz Mária és hattyúszobrok, ékszerek, fajátékok. Sofőrünk, Hari és Lalaina megéheznek, így megállunk a legközelebbi étteremben, a Libamáj vendéglőben, mi a kiadós reggelinek és a nagy melegnek köszönhetően egyáltalán nem vagyunk éhesek. Kihasználjuk az alkalmat és a helyi piacra látogatunk: tamarin (emésztést segítő trópusi gyümölcs), gyömbér, csirkebelsőség, tízfajta rizs, nagyszemű és fekete só, zöldbab és paradicsom a kínálat, valamint minifagyi. Megkóstoltuk a nemzetközi díjat nyert helyi sört, a THB-t, nagyon jól esett a nagy melegben! Vettünk kis helyi ropit is, amit itt egyszerűen galambkakinak hívnak, sörkorcsolyának finom volt. Nagyon megörültem, amikor az árus a megkérdezett kis bogyóra rámondta, hogy pisztácia, majd kiderült, hogy a helyiek a földimogyorót hívják pisztáciának, nem baj, finom volt! A kocsink viszont nem indult, várni kellett egy kicsit, majd nagy nehezen sikerült beindítani, ám ezután többször állt le az út során. Egyszer egy órát is várni kellett, toltuk előre-hátra, dombra fel és le, szerencsére a hangulat nagyon jó volt, a természet pedig gyönyörű, így bosszankodás nélkül sikerült kivárni, míg a kocsink úgy dönt végre, hogy mehetünk tovább. Rengeteg fényképet készítettünk a rizsföldön dolgozó asszonyokról, zebukról, virágokról és a maniókáról, melynek eddig csak a gyökerével találkoztunk. A sofőr szakszerűen megnyomta a bal és jobb ajtót is, majd indulhattunk tovább. A sok megállásnak köszönhetően végül este 7-re értünk Antsirabéba, a kórház területén lévő szállásunkra. A villanyt épp akkor szerelték, gyorsan felmostak, majd elfoglalhattuk a két teremből álló (eddig valószínűleg kórteremként használt) szállást, közben a bőröndjeink is megérkeztek. Dr. Imre az egyik teremben, mi pedig öten lányok a másikban rendezkedtünk be. Hoztunk magunkkal maláriahálót, ami a malária megelőzésében elengedhetetlen, viszont a helyiek nem nagyon tudták, hogyan is szereljék fel. Igaz, hogy nehezített feladat volt, hiszen Virág két db kétszemélyes hálót hozott, amelyet körülményesebb feltenni, de másfél óra múlva mindenki ágya fölött ott függött a háló – lefényképeztük a plafont behálózó spárgarengeteget!

2010. november 9.

Hajnali negyed öt: álmos de izgatott arcok jelennek meg az AHU irodájánál – indul az Afrikai-Magyar Egyesület VII. önkéntes orvosi missziója Madagaszkárra. A Dr. Olácsi Judit, Dr. Pintér Nóra, Dr. Kis Imre, dr. Farkas Gabriella, Viniczai Virág és Kiss Virág alkotta csapat a reggeli párizsi járattal indult Budapestről, hogy a 13 órás repülőút után megérkezzen Antananarivóba. A korai órákban a reptéren búcsúzunk Richard Randrianasolo madagaszkári tiszteletbeli konzultól és Balogh Sándor AHU-elnöktől. Csomagjainkat Madagaszkárig adjuk fel, a párizsi átszállásnál ugyanis sietnünk kell, mert csak egy óránk van, szedjük is a lábunkat, de szerencsére a vártnál sokkal gördülékenyebben folyik a becsekkolás. Még arra is van időnk, hogy a madagaszkári partnerszervezet vezetője által kért két üveg whiskeyt is beszerezzük. Hatalmas géppel indulunk Párizsból, el-el szunyókálunk a hosszú úton, Imrének egy kisfeladata is akad, Gabi lesz egy kicsit rosszul az éhgyomorra elfogyasztott teától, de szerencsére nem volt komoly. Ki-ki olvas, zenét hallgat, beszélget, filmet néz a hosszú úton, én a Gorillák a ködben c. – a kongói-ruandai határvidéken élő gorillákat mentő amerikai Diane Fossey-ról készült – filmet nézem meg, a dzsungelbenkészült képek vissza is repítenek az első öt orvosi misszió helyszínére, Kelet-Kongóba. 12 000 m magasságban repülünk, túl az Egyenlítőn, hogy a Magyarországnál hatszor nagyobb, különleges élővilággal rendelkező makik földjére érkezzünk. A repülőgépből kiszállva rögtön megérint a jellegzetes afrikai levegő, enyhe és kissé párás levegő. Nekünk a rövidebb sorba kell beéllni, hiszen a vízumot már megkaptuk a tiszteletbeli konzul jóvoltából. Izgatottan várunk a futószalagnál, minden csomagunk rendben mgérkezik-e, de szerencsére mindenki megtalálja a két nagy poggyászát, így árom roskadásig megrakott kocsival indulunk kifelé, ahol az AHU helyi partnerszervezete a Ny Antsika vezetője, Lalaina és Antsirabe város alpolgármestere, Hari fogad minket. Amíg aa fiúk a bőröndöket pakolják, addig én gyorsan elugrokegy kis pénzt váltani, hiszen az éjszakát egy helyi hotelben fogjuk tölteni, nem tanácsos éjszaka utazni. Nagyon kedvesen fogadnak minket, fél órás út után meg is érkezünk a Hotel Zenith-be, gyors zuhanyzást követően mindenki ágyba zuhan, hosszú nap áll mögöttünk. Megbeszéljük, hogy reggeli után indulunk a 150 km-redélre található Antsirabéba, ahol a misszió bázisa lesz majd.

A Magyar Afrika Társaság által szervezett VI. önkéntes orvosi misszió 2010. június 1-én indult el Maliba, a világ hatodik legszegényebb országába. A misszió fő bázisa a 6000 lelket számláló, a fővárostól 15 km-re lévő Mamaribougouba település volt.

A misszió résztvevői Dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvos, Dr. Kis Imre tokaji háziorvos és Keresztes Éva székesfehérvári önkéntes voltak, akik egy hónapot töltöttek a nyugat-afrikai országban, hogy a helyi beteg embereknek nyújtsanak ingyenes orvosi ellátást. Munkájukat Kasza Krisztina koordinátor segítette.

A misszió időtartama: 2010. június 1. - július 2.

2010. július 2. péntek

Sikeresen hazaérkezett a 6. Orvosi Misszió! 

2010. június 30. szerda

2010. június 29. kedd

2010. június 27. vasárnap

2010. június 24. csütörtök 

Ma a kalamanbougoui rendelőben dolgoztunk, dr.Traore rendelőjében. Miután a betegek hamar elfogytak, sokáig beszélgettünk a helyi viszonyokról, a rendelő kihasználtságáról. Semmilyen állami, társadalombiztosítási támogatás nincs Maliban, ahogy Afrika nagy részében sem. A nagy szegénység miatt a kolléga csak minimális térítést kér a betegeitől, mivel a környéken nincs sok tehetős ember, így is kevesen keresik fel a rendelőt. Az árvaház ellátását ingyen végzi, csak a gyógyszerek költségét kell megtéríteni Bibi asszonynak. Sajnos a szülések nagyrészt a házaknál, idősebb asszonyok segítségével történnek, a jól felszerelt szülőszobában 13 hónap alatt csak 56 gyerek jött világra, szakszerű ellátással. Sok a koraszülött, valamint a nemi betegségek következményeként, továbbá a nagyon fiatal, szinte gyerekanyák fejletlensége miatt a toxoplazmozis, gombás fertőzések, elhanyagolt gyulladások. A kis súlyú és az idő előtt született babák addig maradhatnak a kórházban, míg a súlyuk emelkedik, táplálásuk pedig már otthon is megoldható. Inkubátort nem láttunk a gyerekosztályon! Az otthon szülő asszonyok csak életveszély esetén kerülnek orvos elé, de nincs pontos adat a szülésekről és az újszülöttek számáról sem. Ha kórházba kerül a szülő nő, amíg a család ki nem fizeti a költségeket, az anya és gyermeke nem mehet haza, egyedül a védőoltások térítésmentesek. Minden betegségnél (a baleseti ellátás sem kivétel) fizetni kell, emiatt nagyon sok elhanyagolt és elfertőződött sebet látunk el felnőtteknél és gyerekeknél egyaránt. Dr.Traore elmesélte, hogy volt már olyan betege is, aki ellátás után vállalta, hogy inkább ledolgozza a költségeket, mivel nincs pénze. Három nap segített a rendelő tisztántartásában, de ezt nem lehet rendszeresen alkalmazni, hiszen annyi munka nincs, mint amennyi a szegény ember. Minden gyógyszer, sebellátás, stb. minden, amit mi térítésmentesen adunk,nagy segítség ezeknek az embereknek. Délután felhős, borongós idő érkezett, kisebb zápor is frissítette a poros levegőt, ami a napot is eltakarja, nagyon ritkán látni a tiszta, kék eget Bamakóban. Hatalmas a por, a szmog a hatalmas forgalom és a járművek nagyon rossz műszaki állapota miatt, hiszen senki nem törődik a légszennyező  autókkal. A nagy szárazság pedig a szél finom sivatagi homokkal terít be mindent. Az utakon sokan arcmaszkkal közlekednek, főleg a motorosok, de a gyalogosok is, hiszen a légúti betegségek elkerülhetetlenek, ha nem védekeznek. Az esős évszakot nagyon várják az emberek, mindenfelé szorgoskodnak a földeken, fából készült ekével szántanak, szamár és szarvasmarhák segítségével. Ritka erre a gépesített földművelés. Lovakat csak elvétve láttunk eddig, lovas szekeret szinte alig! A szamár vontatta szekér a városban is gyakori látvány, nincs korlátozva a jelenlétük sehol. Elfér egymás mellett a luxusautó (minden világmárka szalonja megtalálható!) és a lassan kocogó kis szekér, a motoros áradat, a tuk-tuk, a kerékpáros és a sok, roskadásig megrakott kis és nagy teherautó, aminek a tetején még emberek is kapaszkodnak a tömegközlekedés drága volta miatt. Óriási káosz minden úton, mégis alig láttunk komolyabb balesetet, főleg a rosszul rögzített rakományokkal túlterhelt autókat fenyegeti a borulás veszélye, naponta látunk pórul jártakat az árokban. A hétvégi kirándulásunkon is sok balesetet láttunk, de az országúton a másik nagy veszélyt az állatok jelentik,amik bárhol felbukkanhatnak, nappal és éjszaka egyaránt. Az út menti bokrokból bármikor kijöhet egy szamár és szép lassan kocogva, az út közepén megáll és néz szembe a forgalommal! Duda, reflektor nem zavarja magát, miért is izgulna? Nem ütik el úgysem, minden autós vigyáz a járműje épségére és különben sem a sietős emberek országa ez. Máskor néhány kecske bukkan fel, vagy tehéncsorda, komótosan haladó pásztorral, nemritkán anélkül, nyílegyenest az országúton át a hatalmas szavanna valamely távoli pontja felé. Afrika az ő otthonuk, nekünk tiszteletben kell tartani a helyi szokásokat, emberekét és állatokét egyaránt.

2010. június 23. szerda

Visszatértünk a „földre”, szép kirándulásunk után folytattuk a munkát. Hétfőn nem volt sok betegünk, szerencsére kipihentük a hosszú és kimerítő út fáradalmait. Kedden már a szokásos tempóban folyt a munka, sok és változatos beteganyag várt ránk Kalamanbougouban, a segítőkész kollégákkal. Ma, szerdán, az első napokban rettenetes állapotban levő, Magnambouguonak nevezett városrészben levő rendelőben dolgoztunk. A vártnál is nagyobb létszámú beteget láttunk el, a rendelő népszerűsége egyre nagyobb. A segítőink nagyon boldogok, mivel a sebbel-lobbal kitakarított, rendbe rakott régi kórházban megindult a segítségünkkel az élet! Többen is tudnak dolgozni és minden nap lesz távozásunk után is a gyógyítóknak munkahelye, felszerelése, a betegeknek pedig ellátóhely. Sikerként könyvelhetjük el ezt, az AHU misszió ebben a szegény városrészben már célt ért. Egy hét és megyünk haza, addig két alkalommal látogatunk el mindkét helyszínre és egyszer Mamaribougouba, ahol hétfőn úgy tűnt, lecsökkent a beteganyag. Kezd fogyni a készletünk, minden gyógyszer és eszköz jó helyre kerül, jó érzés látni a gyógyuló, kontrollra visszahívott betegeket és az elégedett, lendületre kapó kollégákat. A mali orvosok a sok beteg ellenére sem dolgoznak annyit, mint nálunk szokás, hanem lassan, ráérősen rendelnek. Mivel nincs TB, semmilyen támogatás a kezelésekre és a gyógyszerekre, sőt még „vizitdíj” is van, nem minden rászoruló kap ellátást, mert egyszerűen nincs pénzük rá! A gyerekek védőoltása ingyen van, felnőttek is megkaphatják pl. a kanyaró, rubeola stb. vakcinát, mégis az emberek kevés hányada él a lehetőséggel. Nyilvántartás nem kötelező, így járványügyi adatok nincsenek, csak következtetni lehet a betegségek gyakoriságát illetően. Sajnos az ingyenes szűrővizsgálatokat sem veszik igénybe, pedig az AIDS és a TBC elleni küzdelem így teljesen hatástalan marad. Nehéz küzdelem ez Afrikában, de sajnos a tudatlanság olyan fokú, hogy marad feladat még sok-sok évig az elkötelezett embereknek, szervezeteknek.

2010. június 22. hétfő 

Éjfél körül érkeztünk, hullafáradtan a hosszú út után. Kimerítő, de nagyon tartalmas utunk volt, tele vagyunk élményekkel, mintha egy időutazásból tértünk volna vissza, egy másik évezredből. Korán indultunk, délután már Djenne-t, az iszlám kultúra egyik gyöngyszemét látogattuk meg, amely a legnagyobb mecset Afrikában. A világörökség részeként számon tartott épület agyagtéglából épült, folyamatos karbantartást igényel, egész évben dolgoznak rajta, hogy a hagyományos mórszerekkel tapasztott falak mindig simák, épek legyenek. Jelenleg is egyik falon láthattuk az állványokat, a keverő alkalmatosságokat és szerszámokat. Monumentális, lenyűgöző és élő műemlék ez az iszlám dicsőítésének méltó helye. Körül is sétáltuk, megcsodáltuk minden irányból, idegenvezetőnk felvitt egy háztetőre is, az ott lakók megengedték, hogy onnan gyönyörködjünk a mecset teljes pompájában és a városban. Djenne a világörökséghez méltatlan elhanyagoltsága, a tisztaság teljes hiánya megdöbbentett!
Borzalmas az utcán folyó bűzlő szennyvíz, szemétkupacok mindenhol, a mecset körül kecskék, tehenek a város közepén. Sajnos az emberek ezen a földrészen nem igazán adnak környezetükre, tisztelet a kivételnek, mert láttunk példát az ellenkezőre is. Mopti volt a következő úticélunk, komppal keltünk át Djennebe vezető útra és vissza. Körülöttünk fából készült dereglyék, tolakodó szuvenír árusok hada sereglett. Moptiba érve elfoglaltuk szállásunkat, tiszta és légkondicionált szobáinkban. Felfrissülve a szálloda tetején levő kis étteremben vacsoráztunk, záróráig beszélgettünk és a TV a futball-vb friss állását is közvetítette. Korán reggel indultunk a kikötőbe, ahol a sóelosztás afrikai helyszínét láthattuk. Timbuktu és Mopti a világ só kereskedelmének, a sót szállító karavánoknak a legendás úti céljai voltak mindig a történelemben. Nagy fából készült hajókra hordták most is a nagy bálákat, a rakparton különböző színű és állagú sódarabokat kínálnak az árusok. Sokszínű kavalkád az egész rakpart, mindenki kereskedik valamivel. Mopti után a dogonok földjére indultunk,a mesebeli kis manók lakta településekre emlékeztető falvakba. Segou és Songo vár ránk. A látottak minden képzeletet felülmúltak! Az eddig csak filmből és olvasmányokból ismert mese megelevenedett számunkra a dogonok földjén. Számtalan csoda várt ránk. A hegyvidéken félelmetes sziklafalak alatt és között találtuk meg a világörökség újabb gyöngyszemét! Mintha mesevilágba csöppentünk volna, cukorsüveg alakú kis építmények mindenhol, parányi lakóházak és tároló épületek, faragott ajtók, ablakok. Csodálatos minták az ajtókon, zárakon és falakon. Minden természetes anyagból készül a villany nélküli kis településen, mint mindenhol Maliban. A kis falucska felett a sziklák oltalmában megnéztük a kultikus helyeket, a rituális férfivá avatás, a körülmetélés és az azzal járó ceremóniák helyszínét. A felénk magasodó hatalmas szikla, mint egy tető, beborítja a szent helyet, védelmezi az esőtől és a betolakodóktól. A falon festmények, az ősrégi festékek még ma is őrzik az eredeti színeket, bár több helyen nyilván az idegenforgalom káros hatásai miatt friss festéknyomok is vannak. Odafenn tárolják a szertartásokon használt tökből készült érdekes hangzású hangszereket is, egy kis barlangban, azt is megmutatta nekünk egy helyi vezető. Lefelé is csak lassan egyensúlyoztunk a nem veszélytelen szilaösvényen, nem gondoltuk, hogy ennél még veszélyesebb kaland is vár ránk! Tovább indultunk és még több sziklás terepen, szerpentin úton amit kiszáradt folyómedrek és a kövekről lecsurgó kis vízesések tarkítottak. Amikor úgy tűnt, nincs élet a kövek közt, kis vízesések zöld szigetek, hófehér íbisz madarak bukkantak elő. A sziklák tetején kecskék, ki tudja mit esznek? Néhol sovány tehenek, hosszú színes kaftánban pompázó pásztorok, fura csak itt látható dogon kalapban. Végcélunkat hatalmas sziklák mutatják a kanyargós hegyi út legvégén. A kis dogon falu a történelem, a muzulmán hittérítés elől menekülő emberek történetét példázza, hogy milyen áldozatokra voltak képesek a dogonok ősi hitük védelmezésére! Felköltöztek több száz méter magasra a sziklafalra! Lakóházak sora, mint a gyufásdobozok sorakoznak olyan sziklafalon, amit nagyon nehéz megközelíteni, így tudták védelmezni sokáig magukat és hitüket az emberek, az 1200 körüli években. A sziklafal a falu szélénél tornyosul, a kis házak olyan aprónak látszanak, mintha nem is igaziak lennének, aggódva méregettük a ránk váró cseppet sem veszélytelen feladatot.. Nekivágtunk! Éva, Kriszta, Csaba, Imre és én, az idegenvezetőnkkel. Nehéz, sziklás úton lépésről lépésre kapaszkodtunk fel a meredek sziklafalra, de a fenti látvány minden fáradtságot megért. A parányi házak csodával határos módon épen maradtak, tükrözik a régmúlt idők embereinek építészeti tudását, leleményességét. Némelyik házacskában a használati eszközök is meg maradtak, a tűzhelyek, a terménytárolók mai napig épek! Felettünk a sziklafalon korabeli fali festmények, stilizált állatok képei. A sziklafalban levőrésben hatalmas madarak fészkei, a mi varjúnkhoz hasonló, de nagyobb fehér-fekete madarak táplálják fiókáikat, a helyi vezető szerint a gólyával rokon madár. Csodálatos kilátásban gyönyörködve pihentük ki a feljutás fáradalmait, alattunk a falu, messze ellátni a sivatag terjeszkedő széléig. Lefelé sem volt egyszerű az utunk, de Csaba segítőkészen vigyázott rám, hogy baj nélkül visszatérjünk a faluba. A helyi vendéglőben ebéddel várnak a csapat többi tagjai, akik nem vágtak neki a veszélyes útnak. Jólesett a zöldséges rizs, csirkepörkölt és hideg sör és üdítők a hőségtől kimerült csapatnak. Felfrissülve búcsút intettünk a dogon falunak és tele élménnyel indultunk hazafelé, hosszú utazás vár ránk. Csaba higgadt, nyugodt vezető, gond nélkül hazaértünk a hosszú útról. Köszönet érte!!! Éjfél után épp egy vihar érkezett Bamakóba, mikor a kapuba értünk, gyorsan bepakolva holminkat,a naptól égett bőrünket hűsítve és vörös homoktól ragadó hajunkat, magunkat tisztára mosva zuhantunk ágyba. Holnap mindent kimosunk, mert úgy nézünk ki, mintha téglaporban fürödtünk volna.

2010. június 18. péntek

Ma Bamakó külvárosi  rendelőjében dolgoztunk, szép számú beteg várt bennünket. Köszönhetően a helyi kollégák és a segítőink nyelvtudásának, szépen haladtunk a bonyolultabb eseteknél is. Bambara nyelvről kell felénk tolmácsolni a panaszokat, igaz francia a hivatalos nyelv, a lakosság nagy része nem beszéli. Mint ahogy írni, olvasni sem tudnak, semmilyen szinten. Délután már készülünk a hétvégi kirándulásra, messzire megyünk, hajnali indulással. Mopti, Djenne, Songo és Segou város az úticélunk. Rengeteg vizet viszünk, mivel a nagy meleg miatt legfontosabb a folyadékpótlás. Moptiban fogunk aludni és vasárnap éjfél körül érkezünk vissza Bamakóba.

2010. június 17. csütörtök 

Tegnap  Mamaribougouban, ma Bamakó külvárosában dolgoztunk. Szokásos nagy forgalmunk megcsappant, a helyi vezető szerint az emberek meggyógyultak. Megbeszéltük, hogy jövő héten hétfőn jövünk legközelebb, nincs értelme hamarabb, mivel másik rendelőkben sok az ellátatlan beteg. Ma abba a rendelőbe mentünk dolgozni, ami megérkezésünkkor egy nagy romhalmaz volt, lepusztult berendezések, tönkrement kórházi holmik szanaszét. Ma nagy meglepetésben volt részünk, mivel az épületet kitakarították, függöny került az ablakokra, ami nem divat errefelé (!!!) – alig van az ablakokon valami rongyféleség, pedig szép kínai függönyöket árulnak a piacon. A kínai áruk itt is uralják a boltokat a piacsoron, mint otthon, ugyanazok a holmik kaphatók mindenhol. A rendelőben segítségünkre volt két helyi kollega, nővérek. A beteganyag a szokásos volt, gyerekek Imréhez, az idősebbek hozzám sorakoztak. Ma ismét a vérnyomás, diabétesz és ízületi panaszok voltak jellemzők. AIDS betegek is vannak szép számmal Bamakóban, sajnálatos, hogy az emberek az ingyen történő szűréséket sem veszik igénybe, hallani sem akarnak a nagyon is gyakori betegség meglétéről, ezért a terjedését is szinte lehetetlen megállítani. Orvoskollégáink próbálják az embereket felvilágosítani, de szó szerint süket fülekre találnak. A már beteg emberek sem hallják meg a figyelmeztetést, előttünk is játszódott már olyan jelenet, amikor a beteg asszony nagyothallásra panaszkodva tért ki a kollega AIDS kezelésre tett javaslata elől. A nagyon sovány, legyengült nők és férfiak mindig AIDS gyanúsak, elhúzódó hasmenés, kiszáradás, több hetes, hónapos láz, köhögés és hatalmas övsömör hívja fel a figyelmet a legyengült immunrendszerre. Szerencsére mi még nem sok ilyen beteget láttunk. A mai beteganyag is érdekes tapasztalatokat eredményezett. A korosabb asszonyok sokkal vidámabbak, felszabadultabbak, mint a fiatalasszonyok, mivel már túl vannak a házasság, családalapítás, a gyerekszülés kényszerén, azt hiszem, a családban is szilárdabb a helyzetük, már nem a férfiuralom a jellemző. Láttunk és beszéltünk több olyan középkorú házaspárral is, ahol szemmel láthatóan a nő viseli a nadrágot, képletesen persze. Változik a világ, Maliban is egyre több a családfenntartó nő, mivel a munkanélküliség igen nagyarányú. Ha egy nő dolgozik, eltart egy családot, már nehéz terrorizálni… Holnap ismét a mai helyszínre megyünk, nagyon sok előjegyzett beteg van, minden korosztályból.

Ma Kalamanbougouba megyünk, a helyi rendelő orvosainak segítünk. Sokat tanulunk egymástól! Mi az európai diagnosztikai és terápiás lehetőségekről, ők pedig a tradicionális medicináról, számunkra  szokatlan trópusi betegségekről és szokásokról mesélnek különböző betegségekkel kapcsolatban. Megtanuljuk lassan, hogyan lehet megkülönböztetni népcsoportokat egymástól. Pl. az arcon a külső szemzugban levő két, lefelé futó bemetszés a Mopti környékén lakók jele, a három jel Timbuktu  jele, fekete festékkel van tetoválva. Ha az arcon a szemek alatt három vágás van, az a szenegáli határ közeli törzsé és kékkel van színezve, Kayes városában ez a szokás. A  bemetszéseket születést követően, negyven napon belül végzik el a csecsemőkön. Afrikában magas a perinatális halálozási arány, ennyi idő után már jobbak az életkilátások, szerencsére az anyukák sokáig  szoptatják a picinyeket. Ha a rendelőben egyikünknél elfogy a sor, kisegítjük egymást, a gyerek illetve felnőtt lakosságot már nem külön látjuk el, hanem vegyesen. Hozzám is jönnek gyerekkel, Imre pedig felnőtteket gyógyít, szerencsére mindketten dolgoztunk már vegyes körzetben is. Nem ijedünk meg semmitől, minden beteg rendesen ellátva távozik. Az általunk hozott sterilizálóval nagy örömet szereztünk a kalamanbougoui kollegáknak, mivel a hetvenes években nálunk is használatos fazékban, forró vízben történő „sterilizálás” az egyetlen lehetőség az eszközök fertőtlenítésére. Az EKG készülék is nagy érdeklődést kelt, Bamakóban csak a kórházban van /nálunk ez alapfelszerelés minden rendelőben/. A  mai rendelésen szokatlanul magas volt a magas vérnyomásos, elhízott és a diabéteszes betegek aránya. Kiugróan magas vércukrot mértünk több középkorú nőnél, magas vérnyomással társulva. Inzulinterápiát nem alkalmaznak, mivel nem tudják a betegeket megtanítani, eszköz híján nem is próbálkoznak a kollegák, csak a nálunk is használatos Merckformin, stb. kapható  a patikákban. Mivel nagy arányban analfabéták az emberek, a gyógyszerszedés gyakoriságát rovásokkal jelezzük a dobozokon, mivel a számokat sem ismerik. Vércukor és vérnyomás kontrollra visszahívtuk a kiszűrt embereket, reméljük el is fognak jönni. Ma is nagyon sok fiatalasszony alhasi panaszait próbáltuk orvosolni. Sok a gyulladás, fő panasz a fájdalmas házasélet. A körülmetélt női nemi szerv, a hegesedés, szűk hüvelybemenet és a nagyon fiatal kor a gyakori és kíméletlen behatolások miatt újabb kínok forrása. A férfiak igen nagy szexuális étvágya és kíméletlensége miatt nem sok öröm jut az asszonyoknak, minden ellenkezés hiábavaló, csak verés a vége. Kiskorúak szülnek gyerekeket, nem védi törvény a kislányokat. Négy felesége lehet  a férfiaknak, minél idősebbek, annál több az asszony, a negyedik általában nagyon fiatal. Ez a városrész Bamakóban nem szegény, víz és villany is van mindenhol, szép házakban laknak. Mamaribougouban mindez csak álom, de ott ezek a betegségek csak elenyésző számban fordulnak elő, inkább a mozgásszervi bajok dominálnak és a rossz higiénéből adódó problémák, nőgyógyászati esetek tömege meddőség és gyulladások. A tisztaság nem erőssége ennek a földrésznek, sajnos, ha megtehetnék sem tesznek semmit saját maguk és környezetük érdekében. A közutakon, házak körül mindenhol szemét látható, eldobnak az utcán bármit, bárhol. Szennyvíz és szeméthegyek bűze mindenfelé, külvárosban, falvakban egyaránt. Az utcán szemétgyűjtő sehol nem található, kukának nyoma sincs. A nyomor ellenére vidáman telik az életük, csendes nemtörődömséggel egyik napról a másikra élnek az emberek. A szenvedő felek az asszonyok és a gyerekek, azért vagyunk mi is itt, hogy legalább átmenetileg enyhítsük tengernyi bajukat.

2010. június 14. hétfő

Harmadik hete kezdjük meg Maliban, repül az idő. Rutinosan mozgunk ebben a távoli világban, a szállásunkon, a szomszéd boltban barátsággal üdvözölnek bennünket, a betegeink is bizalommal fordulnak hozzánk. Mamaribougouban rendeltünk, fogynak a betegek és miután a munka fogyni látszik, két napig a városban fogunk dolgozni, egy lerobbant rendelőben próbálunk rendet csinálni és a kollegáknak segíteni, mert kevesen vannak a nagy létszámú betegforgalomra. A hőség nem csökken, sőt a lassan megérkező esős idő mintha tolná maga előtt a meleget. Ma délután kicsit szétnéztünk a városban, a bamakói üzletekben. A nyomornegyedi kis apró üzletecskék mellett komoly bevásárlóközpontokat fedeztünk fel, amelyek a magyar plazákhoz képest igen kicsik, de minden alapvető árucikk megtalálható bennük. Mosóport akartunk venni, mert elfogyott a hazai valamint némi élelemutánpótlást. Nagyon drágák a jó minőségű, de külföldről behozott holmik, élelmiszerek, főleg francia importból származnak. A hazai termékek olcsóbbak, megkóstoltunk már sok mindent, nem volt panasz és szerény anyagi kereteink sem engednek meg luxuscikkeket. Az alapvető élelmiszerek, gyümölcsök mind fogyaszthatók és nem okoztak még semmi gondot az emésztésünket illetően, főleg hogy hűtő is van a tárolásra /kivéve, ha tartós áramszünet van/. A boltok fel vannak szerelve áramfejlesztő generátorral, bármikor van világítás, hűtés a vásárlóknak. Maliban is kitört a foci vb-láz, mindenfelé kivetítők, nagy plazmatévék és szerte  városban alkalmi focipályákon rúgják a labdát a fiatalok. A szállásunkon is van tv, így követjük az eseményeket, különösen Imre nézi a közvetítést, ha itthon tartózkodunk. Mali nem került be a vb résztvevői közé, de az esemény minden afrikait érint, szurkol a földrész az afrikai csapatok sikeréért. A döntőt már otthon fogjuk nézni és szurkolni fogunk az afrikai csapatok a sikerének.

2010. június 13. vasárnap

Meleg hétvégénk volt a szó szoros értelmében. Rettenetes hőségre ébredtünk szombaton, a szokott időben Mamaribougouba indultunk. Nagy csend fogadott bennünket, néhány beteg jött a rendelésre, 11 órakor összecsomagoltunk és visszaindultunk Bamakóba. A meleg fokozódott, hazafelé megálltunk egy jobb időkben épült francia tulajdonú nyaralóknak épült Niger folyó parti hétvégi pihenőhelyen. A Niger partján láttuk a helyi „Tüzép” sóder és folyami homok kitermelését, fából készült csónakok készítését és a parti munkások tevékenységét. Az üdülőtelep kellemes pázsitos füve, feszített  víztükrű medencéje, nyugágyai éles ellentétben állnak Bamakó és környéke végtelen szemétdombja és rettenetes életkörülményei látványával, mintha nem is ebben az országban lenne. Ittunk egy kis frissítő, hideg italt, és hazamentünk szállásunkra. Bár ne tettük volna, a jó hűs árnyékos part után rossz hír fogadott bennünket, áramszünet van! Ez azt jelenti, hogy se ventillátor, se légkondi ! Bizony, amitől féltünk bekövetkezett, hajnali áramszünet volt. A  negyven fok feletti hőmérsékletben megtapasztaltuk, milyen az élet errefelé közmű nélkül, bár vizünk volt és ez némiképpen enyhített szenvedésünkön. A ház összes ajtaja nyitva volt, a légáramlat minimálisan, de mérsékelte a forróságot, sajnos rengeteg szúnyog bezúdult és bennünket fogyasztott vacsorára. Hajnalban a ventilátor zúgása végre az áram visszakapcsolását jelezte, akkor végre álomba merült mindenki.
Vasárnap lévén szabadprogram. Délelőtt Imre beszélgetett Kembe Sorellel  telefonon, beszámolt az elmúlt hetünkről. Útnak eredtünk a bamakói kézműves piac és a Nemzeti Múzeum megtekintésére. A piacon sok szép helyben készülő helyi portékát láttunk, szép ajándéktárgyakat vásároltunk barátainknak, szeretteinknek viszonylag olcsóbb áron, mint a boltokban. Felpakolva kincseinkkel, a múzeum felé indultunk. Nem nagy tömeget találtunk, érzésünk szerint ma mi voltunk az első látogatók! Szenzációs leleteket láttunk Mali történelméből, különleges szobrokat, textileket és rituális eszközöket különböző szertartások tartozékait az ország különböző tartományaiból. Ma szerencsére mérséklődött a meleg, reméljük holnap sem lesz túl meleg, bár Maliban a június a legmelegebb hónapnak számít. Júliustól várható a 3-4 hónapos esős évszak, ami némi lehűlést és sok csapadékot hoz majd. Holnap ismét Mamaribougouba megyünk dolgozni.

2010. június 11. péntek 

A tegnapi lazítás után ma korán kelve indultunk Mamaribougouba, hogy lemaradásunkat behozzuk és betegeinket ellássuk. Ma több visszarendelt betegem lesz, a sebészeti esetekre nagyon kíváncsi vagyok, hogyan javult állapotuk a rossz higiénés feltételek között. Nehezebbre fordult a helyzetünk, mert a tolmácskodásra vállalkozó angol önkéntes lány,  Fleur továbbutazott, másik munkahelyre. Sokat fordított nekünk, spontán szegődött hozzánk, mikor megérkeztünk, itt az otthonban segédkezett. Miután angol anyanyelv mellett kitűnően beszél franciául és kicsit már ismerte a helyi viszonyokat, nagy segítség volt. Éva hősiesen, egyedül látja el a tolmács feladatot, nehéz ügy kettőnk közt cikáznia. Szerencsére angolul többé kevésbé mindannyian beszélünk, sajnos a francia gondot jelent, mert egyikünk sem beszéli. Kriszta és Csaba állandóan velünk van, rengeteget segítenek, az asszisztensi feladatokat is kitűnően ellátják, nagyon jó a csapatmunka. Igazi kincsek a rendelésen! A helyiek néha értetlenül figyelik igyekezetünket, mi ahhoz szoktunk otthon, hogy ne csak tessék-lássék tegyük a dolgunkat. Szokatlan a tempónk, ők ráérősen intéznek mindent. Hiába, Afrikában vagyunk! Sok szervezési gondon is túl vagyunk, a határozottság, amiben Csaba és Kriszta talpraesettsége volt a meghatározó. Meg kell értetnünk a helyi erőkkel, hogy mi nem csak protokollra, szerepelgetésre és baráti kapcsolatok építésére jöttünk, hanem dolgozni. A helyiek bambara nyelvét csak az itt lakók értik és azon múlik a gyógyítás lehetősége, hogy van-e valaki, aki ezt franciául vagy angolul közvetítse felénk. Szerencsére mindig akad segítség, a francia szótár és a lelkesedésünk átsegített már sok nehéz helyzeten.
Jöttek a betegek, a kontrollra rendesen, volt aki az eredeti kötéssel, volt aki levette. Szépen reagáltak a kezelésre, a hyperolos tisztítás megtette a magáét. Sikerült párakötéssel egy könyökön levő tályogot beérlelni, szépen kiürítettem ma a tartalmát, csíkkal elláttam, hogy ne záródjon le míg a gennyes váladék megszűnik. Holnap ismét kötéscsere, a kevésbé súlyos sebek hétfőn jönnek ellenőrzésre. Imrénél sorakoztak a hurutos gyerekek, a néhány fokos lehűlés hatásaként. Ma egy albínó csecsemőt is láttunk, csak a nagykutacs területén borította az itt jellegzetes bőr és haj a fejecskéjét. Nagy gond ezen az éghajlaton a pigment hiány, nehéz élete lesz szegénynek. Mi kellemesen felfrissültünk, nekik fázós napot hozott a tegnapi eső. Minden betegünk úgy volt felöltözve, mint nálunk márciusban szokás, de délutánra egységesen folyt az izzadtság mindenkiről. Az esős napok száma ebben a hónapban 10 körül van, ebből két kisebb és egy nagyobb bejött. A tegnapi özönvizet látva sokat gondoltunk az otthoni árvízi helyzetre, és a munkálatokra, hisz egy nagy felhőszakadás is meg tudja bénítani egy nagyváros életét. Ma gyengélkedési hullám ütötte fel a fejét, én reggel szédelegtem, Imre délutánra küszködött hasmenéssel. Igyekszünk megtenni minden óvintézkedést, sajnos a klíma és a körülmények uralkodnak. Munka után pihenünk, olvasgatunk, számítógépezünk. Elhatároztuk, hogy csak hétvégén mozdulunk ki szállásunk viszonylag jó körülményei közül, semmi fölösleges kockázat.

2010. június 10. csütörtök

Ma nagy esővel kezdődött a nap, szerencsére Mamaribougouba csak délután készültünk rendelni. Délelőtt esküvőre vagyunk hivatalosak, megnézzük a lakodalmas házat. Hatalmas felhőszakadás kerekedett, épp mikor elkezdtünk készülődni. Felvettük a méretre készült színes ruháinkat, mikor kitört a zivatar, hömpölygött a víz Bamakó utcáin. Délfelé, mikor már elcsendesedett, elindultunk, az egész város vörös sárban úszott, minden vízelvezető felmondta a szolgálatot. Mivel késett a menyasszony, megnéztük, hogyan fő a konyhában az étel, a női és férfi oldal különválasztását, iszlám szokás szerint nem együtt ünnepel  a násznép. A menyasszony és vőlegény olyan ruhában volt, mintha Európában volnánk, szép habos fehérben és fekete elegáns öltönyben volt az ifjú pár. Ahogy megtudtuk, ők szerelmi házasságot kötnek, nem pedig az arab világban elterjedt módon, a szülők által kijelölt párral kelnek egybe. Sok boldogságot kívántunk, szerény összegű nászajándékunkat odaadtuk a menyasszony édesanyjának. Az étel az udvaron, hatalmas kondérokban faszén tűzhelyeken rotyogott, de a nagy eső miatt nem főtt meg időben. Bennünket várt a munka, így néhány hangulatos kép és videó készítése után a rendelőbe mentünk. Az időjárás otthon marasztalta a betegeket, kevesen jöttek. Hangos dobszó hallatszott a faluból, munkánk végeztével elindultunk a hang irányába, óvatosan lépkedve a hatalmas sár és hatalmas tócsák miatt a vörös agyagon. Kis ünnepség részesei lehettünk,az iszlám szokás szerint, csütörtökön délután már ünnep van és ezt a falubeliek zenével és tánccal ünnepelték. Három fiatalember dobolt, és a lányok asszonyok körtáncot lejtettek, hangos énekszó kíséretében. Közéjük mentünk, úgy néztük őket, néhány tánclépésre beinvitáltak a körbe és megengedték a filmezést is.  Sokszor kerültünk már kellemetlen helyzetbe, mivel szemérmesek az emberek, nem szeretik a kamerát, fényképezőgépet. Ha udvariasan engedélyt kérünk, akkor szívesen mutatják arcukat, főleg a gyerekek szeretik, ha meg is mutatjuk a képeket. A dobosok fergeteges szólót is adtak a tiszteletünkre, az asszonyok pedig még szebb lépéseket mutattak be, mikor látták érdeklődésünket. Visszamentünk a rendelőbe, ahol még várt egy-két beteg, akihez eljutott délutáni megjelenésünk híre. Az eső elvonult, szép nyugodt éjszaka várható, felhő sincs az égen.
Imre házipálinkája jó szolgálatot tesz, mert a helyi ételek néha érzékenyen érintik az emésztésünket. Tényleg igaz, hogy „kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság”! Szerencsére jól vagyunk, komoly panasza egyikünknek sincs, vigyázunk magunkra, és egymásra, hogy el tudjuk végezni a ránk bízott feladatokat.

2010. június 9. szerda

Korai kelés, indulás Mamaribougouba, még a nagy hőség előtt szeretnénk munkába állni, hogy két órára befejezzük. Délután számunkra elviselhetetlen a forróság. Mali idő szerint, mikor otthon este 8 óra /Maliban csak 4 óra/ van már kibírhatóbb, negyven fok alá süllyed a hőmérő. Néha egy-egy rövid zápor is esik, nem sok haszna van, mert az öntözéshez kevés, a hőség nem enyhül, csak párásabb lesz tőle a levegő. Rengeteg folyadékot iszunk, megszoktuk már a vezetékes vizet is, mert behűtve jó, kicsit klórosabb, mint otthon. Nagyon lágy víz egyébként, fürdésnél, mosásánál érezhető a különbség. Hamar száradnak holmijaink a napon, nem túl piszkosak, inkább az izzadtság miatt szükséges a mosás. Minden nap tiszta ruhát veszünk a munkához, hazaérve azonnal a szennyesbe tesszük az egyébként műtőben, kórházban használatos textilneműt, amit adományként kapott az egyesület. Ma változatosabb volt a munkám, több sebészeti feladatot kaptam, kötéscsere, varratszedés és friss sebellátás, tályogkezelés is történt. Szerencsére van bőven fertőtlenítőszerünk, eszközeink és kötszerünk is, visszajönnek kötéscserére, kontrollra a betegek, hisz egész héten ott rendelünk. Ma este is éppen egy kis zápor esik, kis felhők gyülekeznek. Este már csak gyümölcsöt eszünk, munkából hazaérve vár bennünket ebéd, ami a ház konyhájában készül, helyi konyhai körülmények közt. Nem túl korszerű de praktikus . Sok salátát kérünk, kevesebb nehéz ételt, mert nem esik jól ebben a melegben ami nehezen emészthető. Ma is friss zöldsalátát ettünk és zöldséges kuszkuszt, arab specialitást. A hozott fűszerekkel ízesítve, igazán jó a kosztunk. Reggelire a szomszédos boltból friss meleg kenyeret veszünk, tej is kapható. Imre hozott otthonról egy kis házi kolbászt, szalonnát, sajnos nem sokára elfogy, néha egy falat hazai igazán jól esik ebben a távoli országban.

2010. június 8. kedd

2010. június 7. hétfő 

Nagyon mozgalmas hétvégénk volt, kissé fáradtan kezdtünk a mai munkánknak. Szombaton este Bibi asszony meglepetést szervezett, Umu Sangari világhírű mali énekesnő fergeteges koncertjét láttuk, hallottuk és táncra is perdültünk. Igazi afrikai zenét hallhattunk a forró bamakói éjszakában, a dobszólók, csodálatos dallamok varázsával telt az este, éjjel érkeztünk haza. Reggel ráérősen indultunk városnézésre. A Bamako Múzeumban érdekes emlékeket láttunk, Mali XIX.századi felfedezőinek gyűjteményéből. Korabeli fotók, rajzok közt, érdekes  volt összehasonlítani a jelen helyzetet a régmúlttal. Az épületek, a tájak, falvak és viseletek szinte napjainkban is ugyanolyanok, talán annyi a különbség, hogy több volt a ruhátlan ember mint napjainkban. A város határát elhagyva időutazás kezdődik a nagyon távoli történelembe. Megnéztük a városnevezetességeit, Csaba nagyon jól tájékozódik a város számunkra kaotikus útjain! Lefényképeztük a líbiai szállodacsodát, ami a világon egyedülálló, mert kívülről a helyi agyagtégla borítja. Sétáltunk a Niger folyó partján, megnéztük a városi emlékműveket és nevezetességeket. Bamako egymillió körüli lakosa főleg kis házakban, 1-2 emeletes házakban, kisebb lakótelepeken él, toronyházat még nem láttunk, legmagasabb épületek a szállodák. Mindenhol por, szegénység és nekünk megmagyarázhatatlan igénytelenség. Az afrikai gondolkodás  távol áll a mi kultúránktól. A városnézés végeztével a piacon gyümölcsöt vettünk, csodálatos a választék  van kókuszdió, ananász és mangó mindenhol. Este a melegtől és az élményektől fáradtan mentünk aludni.
Hétfő, kora reggeli indulás, megyünk Mamaribougouba. Nagyon sok a munka, a gyerekek özöne és rengeteg felnőtt várt bennünket, délután két óráig bírtuk a nagy hőség vetett véget munkánknak. Ma leprás beteg is megjelent, több fotót is készítettem róla, mert ilyen betegséggel otthon nem találkozunk, szeretném majd megosztani kollegáimmal a képeket és a tapasztalataimat. A betegségek gyakorisága az otthonihoz hasonló, hozzám felnőttek sorakoznak és a panaszok is a korosztálynak megfelelők. Vérnyomás-problémák, ízületi bajok, alvászavarok, nőgyógyászati és urológiai gondok, szerencsére fel vagyunk készülve minden gond megoldására. Ha nem tudunk azonnali megoldást, jó a kapcsolat a kórházzal, rendelőkkel, mindenhol szívesen fogadják tanácsainkat, beutalónkat. Holnap bamakói rendelőben fogunk dolgozni,az itteni módszereket tanulmányozzuk és szeretnénk együttműködést kiépíteni  a mali kollegákkal, tapasztalatokat szerezni az afrikai betegségekről.

Kasza Kriszta tollából: Ma reggel 7 körül kimentünk Mamaribougouba, már akkor is vártak bennünket a rendelő előtt. Sajnos a lázas baba, akit pénteken otthagytunk már nem él. Rengetegen voltak, felnőttek, gyerekek egyaránt. Volt olyan, aki visszajött.... pénteken 16 éves volt... ma 20... 4 gyermeke van.... de ezek utan már az sem biztos...
Holnap Bamakoban egy magánrendelőben leszunk, így összekészültünk mindennel, amiről azt gondoltuk, szükségünk lehet rá... Jelenleg pihen a csapat, kellemes volt az ebéd. Sült krumpli, sült banán és saláta, aztan jött volna a hús és rizs, de néhányunkba már az nem is fért, ráradásul akkora hőség, hogy nem is kivantuk, annak ellenére, hogy már szinte mindenki rosszul volt, mire az ebédig jutottunk.

2010 június 6.

Tegnap a csecsemőotthonban tett látogatás és a kis lakók megvizsgálása után visszatértünk pihenni a szállásra. Délutánra az orvosok és Éva piacozást terveztek, de a nagy meleg miatt nem indultunk el, ellenben estére Bibi asszony meglepetést szervezett és elvitt bennünket egy szórakozohelyre, ahol barátnője, a világhirű Mali énekesnő (Oumou Sangare) lépett fel.

2010. június 4. 

Negyedik napja érkeztünk Maliba. Két alkalommal  rendeltünk Mamaribouguban, az AHU által patronált kórház és rendelőnek nevezett intézményében. Megismertük a törzsfőnököt, aki támogatásáról biztosított minket. A „rendelő” siralmas állapotú, öreg és lepusztult falai közt próbáltunk valami rendszert kialakítani, hogy dolgozni tudjunk. A hozott gyógyszereket elosztottuk, Imre a gyerekeket látja el, én pedig a felnőtteket gyógyítom majd. Kongóhoz, előző missziónkhoz hasonlóan hamar alkalmazkodtunk a körülményekhez és munkához láttunk. A mellettünk levő szülőszobában sorra szülnek az asszonyok, hamarosan mennek is haza pár óra múlva, a kisbabával együtt. Az újszülött-ellátást Imre elvégzi, az anyuka az én feladatom. Hamar összegyűlt nagyon sok felnőtt és gyerek, sajnos többlépcsős a tolmácsolásunk, mert a helyiek nyelvét csak az itt élők értik, ők franciára fordítanak, aki tud angolul, az pedig nekünk angol nyelven. Mivel mindketten angolul tudunk kommunikálni, ez a legjobb megoldás. A betegek közt minden megtalálható, ami betegség csak létezik ezen a földrészen. A malária népbetegség, magunkra is vigyázni kell a sok moszkitó miatt. Gyógyszert szedünk, szúnyogirtó van nálunk, hál’ Istennek a szállásunkon a légkondi működik, így nem kell az ablakokat nyitva tartani. Szúnyogháló itt nem létezik. Jó az áram és vízellátás is, igaz csak hideg víz van, de ebben a melegben nagyon jólesik a frissítő zuhany, mikor visszajövünk a munkából. A „rendelőben” sem folyóvíz nincs sem rendes áramszolgáltatás, villany nincs a falvakban, csak napelemes világítás. A faluban van ásott kút (nem ajánlatos inni belőle) és egy nemrégen, az AHU és a Budapest-Bamako Rally segítségével fúrt kút, amely iható, tiszta vizet ad majd a falunak. Dr. Mihálffy  Balázs, helyi képviselőnk nagyon sok áldozatos munkát végez az árvaház és a rendelő fejlesztése érdekében. Mi csak palackozott vizet iszunk, vagy felforraljuk a bamakói vezetékes vizet. Bamakóban jó a vezetékes vízellátás, a csatornázás kevésbé, de láthatóan folynak fejlesztési munkák városszerte. Ezen az éghajlaton nem kapkodnak a munkával, ráérősen megy az élet. Holnap gyógyszertárat keresünk, mert a kis készletünk nem lesz elegendő. Este néhány helyi gyümölcsöt kóstolgattunk, soha nem látott, hallott termékek kaphatók mindenhol, főleg a mangó nagyon finom. Dinnyenagyságú, csodálatos  gyümölcsöket árulnak, apró kis dinnyéket és avokádót, banánt minden mennyiségben. Ha mást nem ennénk, sem halnánk éhen.
Ma mindkettőnknek nagyon sok súlyos betegünk volt. A tegnap született kisbaba ma 41 fokos lázban feküdt, súlyos toxikus állapotban. Mindenképpen intenzív kórházi ellátásra szorult volna, de szülei elzárkóztak a javaslatunktól, így hamarosan meg fog halni. Egy baba már meghalt, őt az utcán találták éhhalál közeli állapotban, olyan súlyosan alultápláltsága miatt menthetetlen volt. A legmegdöbbentőbb számomra a mai napon, hogy a lányok asszonyok körülmetélése ebben az országban nem tiltott, általános! Döbbenetes állapot, az asszonyok fájdalmai elképesztőek, hisz a megcsonkított nemi szerv, az ebből adódó fájdalmas házasélet, a gyerekszülés és a férjnek való kiszolgáltatottság  pokoli életet ad ezeknek a szerencsétlen nőknek. Ma több fiatalasszony is panaszkodott nem gyógyuló sebekre, fájdalmas közösülésre.  A férfiakat errefelé nem érdeklik a nők érzelmei, testi, lelki kiszolgáltatottság a jellemző. Az iszlám nagy úr, és az emberek fanatikusan vallásosak Maliban. A szerelmi házasság  helyett adásvétel a jellemző, a nőknek nincs beleszólása a saját életébe. Nem ritka a nagy korkülönbség, nagyapa korú férfiak serdülő lányokat vesznek  feleségül, a többnejűség megengedett. A fogamzásgátlás gyerekcipőben jár, bár lehet kapni a patikában óvszert, tablettákat és rengeteg afrodiziákumot, női és férfi libidónövelőket. Magas áruk miatt azonban nem terjedtek el, csak szűk réteg engedheti meg magának az efféle védekezést, marad a bő gyermekáldás, főleg az eldugott falvakban. Holnap a Niaber árvaház kis lakói lesznek a betegeink, reméljük lesz némi vidámságban is részünk, ebben a nagyon szegény  országban. Reméljük ők már jobb világban fognak felnőni.

2010. június 2. 

Szerda reggel vízum-intézés a városi bevándorlási hivatalban, majd látogatást tettünk egy fejlesztésre váró és egy működő kórházban, annak orvosaival és munkatársaival ismerkedtünk. Ellátogattunk a Szociális Minisztériumba, annak vezetője fogadott bennünket. Átmentünk a Niger folyó felett, láttuk a líbiai beruházásnak köszönhetően épülő luxusépületeket, hoteleket. Az útépítést kínai beruházók finanszírozzák. Kadhafi ezredes és családja rengeteg pénzt fektet az országba, főleg saját céljai érdekében. Az USA nagykövetsége mellé néhány méterre csodálatos mecsetet is építtetett. A hőség és a hatalmas por szokatlan nekünk, fáradtan és a nagy távolságoktól elgyötörve érkeztünk vissza az árvaházba, ahol finom ebédet kaptunk. Naponta egyszer meleg ételt főznek az árvaház dolgozóinak is. Később ellátogattunk Mamaribouguba, ahol a legtöbbet fogunk dolgozni, elvittük a rendelőbe szánt adományokat és gyógyszereket, amivel dolgozni fogunk. Lehangoló, emberhez méltatlan körülményeket találtunk, a helyi törzsfőnök minden jó szándéka kevés ennyi baj orvoslásához. A kis falu emberei, gyerekei nagy lelkesedéssel fogadtak bennünket, a „kórház” dolgozóival is megismerkedtünk.   Továbbmentünk az árvaházba is, ahol épp oktatás zajlott a nagyobbacska gyerekeknek, a kicsik kint játszottak az udvaron, a még kisebbek pedig dajkák társaságában a hűvös épületben. Megszeretgettük a kicsiket, a néhány naposokat és a totyogókat is. Kezünkbe, ruhánkba kapaszkodva, nyilvántartási számukat mutogatva kísértek könnyes szemmel a buszhoz minket, nagy, csalódott szemekkel, hisz mindannyian árvák, valódi szülőkre vágynak. Elszoruló szívvel hagytuk el őket és lelkes nevelőiket, akik szintén önkéntes munkát végeznek. Nemsokára ide is jövünk dolgozni, hiszen ez is a feladataink része lesz. Este otthon még sokáig beszélgettünk, sajnos az internet ritkán jó, eddig csak Kriszta tudott néhány képet hazaküldeni  a www.ahu.hu-ra, nekünk még nem sikerült netezni, a képeimet sem tudtam mégmegosztani, a hálózat sajnos nem stabil, olyan mint a mese …hol volt,hol nem volt….!

2010. június 1.

Kongói munkám után ismét munkába indulok, az Afrikai-Magyar Egyesület felkérésére. Újabb küldetésem kezdete jún.1-jén Maliba indulok, újabb egy hónapra missziós munkára. Az AHU Bamakóba és környékére indít önkéntes orvosi csoportokat  az év további részében, mivel Kongóban  sajnos ismét anarchia várható a békefenntartók kivonulása miatt. Nem volt könnyű döntés, mikor igent mondtam az újabb felkérésre,és fizetés nélküli szabadságot vettem ki, hogy el tudjak utazni. Dr. Túri Katalin és Dr.Tóth Katalin Ildikó háziorvososk vállalták a helyettesítést, Dr. Matényi Magdolnával együtt, továbbá a nővérek a rendelőben!   Hálásan köszönöm!!!  Betegeim megértését, és  családom aggódását is ezen a helyen köszönöm!  Gyerekgyógyász kolléga lesz a munkatársam, Tokajból,  Dr. Kis Imre. Fontos feladatunk lesz, elsőként megyünk a világ egyik legszegényebb országába az Afrikai-Magyar Egyesület jóvoltából. A harmadik munkatárs Keresztes  Éva lesz, székesfehérvári önkéntes,aki a tolmácsolást vállalta francia nyelven. Mivel az egészségügyi intézményekben kevés az ember, még kevesebb a felszerelés, ráadásul nincs ingyenes orvosi ellátás, nagy szükség van minden segítségre. Előörsként néhány napja egy kétfős csapat indult egy mikrobusszal, megrakva az adományokból begyűjtött kórházi felszerelésekkel, gyermekélelmezési-cikkekkel, játék és ruhaneművel. Kriszta és Csaba az AHU munkatársa, segíteni fognak a munkában, a környék megismerésében, nyelvi nehézségeink leküzdésében. Jövő hétre tervezik a hazautazást repülővel, a busz pedig a mi közlekedésünket fogja biztosítani.
Kedden, a hűvös esős időben 9 órakor az AHU irodában gyülekeztünk, nagy izgalommal és várakozással, hisz olyan helyre megyünk, ahol magyar orvos még nem dolgozott önkéntesként. Kis ünnepség keretében búcsúztunk, Falusi Mariann, Róbert László tisztelt meg jelenlétével és meleg szavakkal köszöntek el tőlünk, sok sikert kívánva. Ferihegyre szűk családi körben mentünk, az Air France járattal először Párizsba, onnan pedig Bamakóba repültünk. Éjszaka szálltunk le a forró afrikai éjszakában. Kriszta és Csaba vártak bennünket,és 11 óra körül már a szállásunkon voltunk, ahol kényelmes légkondis, fürdőszobás elhelyezést kaptunk Évával. Panaszra semmi okunk, a teraszon egy nagy hűtőszekrény is van! Kongói körülményeinkhez képest ez maga a Hilton! Bibi asszony, az árvaház vezetője kedvesen ismertette a feladatainkat.
A műsorszüneteben az est vendégekent Bibi assszony kapott szót, amikor is bemutatta a közönségnek a Magyar orvoscsoportot, és pár szóban emítést tett a misszióban végzett munkájukról, melyet a helyi közönség is nagy tapssal és örömmel fogadott.
Ma délelőtt nyakunkba kaptuk a várost, megnéztünk pár helyi szobrot, teret és ellátogattunk a Bamako múzeumba is, majd kimentünk a zöldségpiacra és mindenféle finomsággal tértünk haza. Holnaptól kezdve korábbra ütemeztük a reggeli kezdést, hogy még a nagy meleg beköszönte előtt vissza tudjunk huzódni a szállásra, igy holnaptól reggel 7 órára megyünk ki a faluba, és délután 14 óráig tart majd a rendelés.

2010. június 4. FRISS KÉPEK ÉRKEZTEK! Megtekintésükhöz kattintson a kis képre.

2010. június 2. 
Az Afrikai-Magyar Egyesület által Mali-ba indított 6. Orvosi Misszió orvosai rendben megérkeztek, jelen pillanatban kellemesen társalognak a fogadóbizottság pár tagjával, Mihálffy Balázzsal és Selley Csabával. Előkerülnek a kongói élmények Annától, de már tervezgetik és nagy kíváncsisággal várják a holnapi napot, amikor is az ő közvetítésükkel adjuk át az adományokat és nézzük meg a helyszíneket, ahol munkájukat végzik az elkövetkező egy hónapban. Mali szép zöld lett január óta, zöldbe burkolóztak a fák, és látszik, hogy a környékbeliek felkészülten várják az eső érkezését.

VI. orvoscsoport indulása from Afrimázs/Afrimage on Vimeo.

2010. június 1. Elindultak!

Az Afrikai - Magyar Egyesület által szervezett VI. önkéntes orvosi misszió 2010. június 1-jén elindult Maliba, a világ egyik legszegényebb országába! Az Afrika Centrumban megrendezett sajtótájékoztatón Falusi Mariann meleg szavakkal köszöntötte a misszió résztvevőit: Dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvost, Dr. Kis Imre tokaji háziorvost és Keresztes Éva székesfehérvári önkéntest. A mali származású dr. Kante Awa és Balogh Sándor, az Egyesület elnöke közösen indították útjára a háromfős missziót, akik egy hónapot töltenek a nyugat-afrikai országban, hogy a helyi beteg embereknek nyújtsanak ingyenes orvosi ellátást!

Jó utat kívánunk!

Egy év alatt V. alkalommal indultak útnak a Magyar Afrika Társaság önkéntes orvosai, hogy egészségügyi ellátást nyújtsanak a humanitárius katasztrófa által sújtott kelet-kongói országrészben. A misszió tagjai Dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvos, Dr. Lénárt Tímea pécsi tüdőgyógyász és Dr. Szőcs Teodóra paksi háziorvos, valamint Kiss Virág önkéntes koordinátor voltak.

A misszió időtartama: 2010. február 2. - március 3.

2010. Február 2. Budapest 

Mindannyiunk izgatottan érkezik a Visegrádi utcai AHU irodába, 11-től sajtótájékoztató-búcsúztató, aztán indulás a reptérre, délután megkezdődik a nagy kalandunk. Vujity Tvrtko meleg szavakkal búcsúztatja az Afrikai-Magyar Egyesület V. önkéntes orvos -misszió tagjait, dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvost, dr. Lénárt Tímea pécsi tüdőgyógyászt és dr. Szőcs Teodóra paksi háziorvost, valamint Kiss Virágot, az AHU koordinátorát.

2010. február 5.

Az első kiwanjai reggel. Mindenkinek meglepetés a reggeli dobszó (protestáns templomban a harang helyett használják) és a müezzin éneke. Szegény dr. Annát kiugrasztotta az ágyból a szomszédban felzendülő dobszó, igaz ami igaz, nagyon erős a hangja. Meghívást kapunk a MONUC katonai megfigyelőihez. Adrian, az egyik román katonával jó kapcsolat alakult ki a tavalyi misszió alkalmával. Felajánlja, hogy néha velük is mehetünk, segítenek a mobilklinikánk működtetésében. Építjük a magyar-román barátságot, nagyon készséges, szimpatizál az ötlettel, amiben tud, segít. Aztán a  MONUC ezredeséhez vagyunk hivatalosak, az irodájában régi ismerősként fogad, különösen Annával szimpatizál. Indiaiként nagyon tiszteli, hogy nőként és már nem húszévesként ilyen nemes cél miatt eljött ide, ahová kevesen jönnek. Tőle szokatlan módon sokat beszél, viccelődik, pl. hogy nálunk 4 órás vonatút után már lejövünk a térképről, míg Indiában hosszú napokig is tarthat az út. Hazafelé megvesszük az első banánt. A doktornők meglepődve nézegetik a kisméretű gyümölcsöt, aztán megállapítják, hogy ez után otthon nem fognak venni, annak ugyanis ehhez képest gumi íze van. Délután kipróbáljuk, a La Fleur (Kiwanja egy másik szállója) konyháját, a doktornők sült krumplit esznek sült csirkével, a krumpli és a helyi sör nagyon jólesik a nagy melegben, a csirkéért viszont nem fogunk visszarohanni. Este meghívást kapunk az UNHCR rutshurui irodájába. Régi ismerősünk, Daniel (francia származású) az iroda vezetője és Patrice (benini származású) nagy örömmel fogadnak. A múltkor kapott pálinkával is megkínálnak. Gyönyörű helyen laknak, csodás kerttel és egy kakassal, lelkes kisgyerekként mesélték, hogy nemsokára kutyájuk is lesz, amelyet a kongói kollégák elől elzárnak majd, ők ugyanis nem vetik meg a kutyahúst. 

2010. február 6. 

Az első igazi munkanap. A kiwanjai menekülttáborban kezdünk. Kialakul a reggeli rutin, kelés 7 körül, gyors reggeli (kifli vajjal és kenyérrel, tea, kávé) aztán indulás a MONUC bázishoz tartozó iskolában kialakított rendelőnkbe. Két régi és egy új tolmács segíti a munkánkat.. Anna doktornőnek Kambale, Timi doktornőnek Fiston míg Dóri doktornőnek Sunset a tolmácsa. Kapunk asztalokat és székeket, lassan elhelyezkedünk, a doktornők taktikai megbeszélést tartanak, aztán elkezdődik a munka, nagyon izgatottak. Nagyon meleg van, 35 fok, izzadunk rendesen, szellőztetni nem nagyon tudunk, mert akkor a betegek tódulnak be az ajtón. A betegeknek mindenük fáj, diffúz problémáik vannak. Leginkább mégis légúti problémák (nemrég lett vége az esős évszaknak, de amióta itt vagyunk is minden nap esik), ízületi panaszokkal keresnek minket, persze a férfibajok sem maradnak el. Itt ez nagy probléma és szégyen a férfiaknak. A doktornők ismerkednek a betegségekkel, ha valamilyen érdekes esetet látnak, azonnal szólnak a másiknak, konzultálnak. Dóra doktornőt az egyik beteg megáldja. Ebédre banánt és kekszet eszünk, nem nagyon vagyunk éhesek a meleg miatt.
Délután feltámadt a szél és éktelen vihar kerekedett. Hatalmas felhőszakadás, égzengés közepette. A doktornők még bírták volna a munkát, a sátor több helyen beázott. Mi is vizesek lettünk, a holminkat gyorsan összepakoltunk és visszamentünk a szállásra. Vacsorával vártak és mivel éppen esküvőre is főztek a szomszédban, finom kecskepörköltet kaptunk, fűszeres spagettivel, ami önálló fogás is lehetne. Elállt az eső, kicsit enyhült a hőség. Este mindenki felfrissült a hideg vizes zuhanytól, majd ágyba zuhantunk.

2010. február 7.

Szabadnap. Reggel a doktornők ellátogatnak a misére, fotóznak, videóznak, ez mindenkinek nagy élmény. Délben rádiós bejelentkezés az AfriCafe c. műsorba, kis helyzetjelentést adunk az eddigi tapasztalatokról. Ebédre vagyunk hivatalosak a rutshurui UNHCR-nál, ma a szakácsnő szabadnapos, ezért Patric főz nekünk, nagyon finomat. Francia borral öblítünk. Szeretünk náluk lenni, délután Daniellel Afrikáról beszélgetünk, az ő nagybátyja Dakarban (Szenegál) volt kormányzó, ő maga is hatalmas Afrika-rajongó, beleszületett ebbe, nem is kíván visszatérni Európába. Sokat emlegeti viszont Magyarországot, többször járt már nálunk, Budapest és Szeged a kedvence. Négyig beszélgetünk, aztán otthon már készülődünk az előttünk álló hétre. Hat napig megállás nélkül fogunk dolgozni. Este meglátogat a ngwendai (Kiwanjától 15 km-re fekvő kis falu)ápoló és kéri, hogy megint menjünk hozzájuk dolgozni, a múltkor tőlünk kapott gyógyszereket, műszereket azóta elvitték tőlük, ismét üresen áll az egészségügyi központjuk. Este izgatottan fekszenek le a doktornők, hiszen másnap „vidékre megyünk”.

2010. február 8-9. Ngwenda

Ma már nem ébredtünk fel a reggeli koncertre, kezdjük megszokni. A reggeli után megérkezik a kocsink. A mai úti cél tehát Ngwenda, a „maláriafalu”, most is itt a legtöbb maláriagyanús eset. A nagy meleg miatt úgy döntünk, hogy bent rendelünk, berendezik nekünk a szobát.  Az ápoló mutat egy kérelmezőlevelet, melyet az összes helyi NGO-nak és MONUC-nek is címzett, hosszú ideje levették őket a listájukról, semmilyen segítséget nem kapnak, külön meg volt említve az AHU, mint egyedüli ellátást biztosító szervezet. Tényleg nagy a szükség.

Részlet Anna naplójából:

„Kedd reggel újra útra kelt kis csapatunk, Ngwendában már ismerősként üdvözöltek bennünket. Rögtön egy fiatalasszonnyal foglalkoztunk, néhány napja szült és panaszai alapján, rövid nőgyógyászati vizsgálattal/steril kesztyűnk, elhivatottságunk van/ méhelőesést diagnosztizált Dóri. Nehéz helyzet ez egy kis faluban élő fiatalasszonynak. Nőgyógyászati plasztikai műtéttel otthon rövid idő alatt helyrejönne. Mást nem tehettünk, kórházi kezelést javasoltunk, jövő héten megyünk ismét, talán megtudjuk a fejleményeket. Szegény asszonykára szomorú jövő vár… Újra sok maláriás kis gyerek érkezett, rengeteg ízületi panasz, szörnyen deformált lábak, térdek. Egy idős házaspárral közös fotót készítettünk. Látszik, hogy délceg 158 centimmel nem lennék kicsi a faluban. Nagyon barátságosak, biztos, hogy az országban lezajlott borzalmas események nélkülük történtek, legfeljebb, mint áldozatok szerepeltek benne. Az eső természetesen ma sem maradt el. Így megtapasztaltuk a sofőrünk vezetési tudományát, elképesztő sárban. Szerencsére nagy terepjárókkal közlekedünk. Nissan Navara a leggyakoribb, dízeles, négy kerék meghajtás.  Tolmácsaink a csomagtérben szoronganak, mivel kétszer itt nem fordul autó, tehát van mikor nyolcan megyünk! A jobb kormány itt természetes, Uganda óta lassan meg is szokjuk. Első nap nagyon rossz volt az otthoni balra tartás helyett a fordítottja, plusz a sofőrök vakmerősége borzolta az idegeinket. Visszatérve a munkánkhoz. Ebben az országban, nincs az a segítség, ami felesleges lenne! Feneketlen veder! A baj megint újra termelődik. A zavaros politika, a kemény gazdasági érdekek mintha nem is akarnák a felemelkedést ebből a pokoli helyzetből. Rövid látogatással búcsúztunk a pigmeusoktól, nagyon barátságosan megmutatták a falu pigmeusok lakta részét. Lefényképezhettük őket lakhelyükön, munka, főzés közben. Sárral tapasztott építményeik közt serényen próbálnak valami tárolót alkotni, de a nagy igyekezetben, ami nekünk szólt, sajnos összeomlott. Mivel náluk is felütötte már a fejét az üzleti szellem, éktelen ordibálással, pénzt követelve a fotókért, egy idős asszony vetett véget barátságos beszélgetésünknek. Kis barátink a gyerekek kezünket szorongatva kísértek vissza az autóhoz. Viszontlátásra! Talán jövő héten is jöhetünk.”

2010. február 10. Rumangabo

Reggel elköszönünk Adriantól, román barátunktól. Hirtelen áthelyezték máshova, nagyon sajnáljuk mi is, ő is. Reggel ajándékkal búcsúzunk tőle, meghatódott. MONUC meghívó érkezik, este hivatalosak vagyunk az ezredes kertjében rendezett kis vacsorára. Még előtte azonban van egy” kis” dolgunk, új helyszínünk Rumangabo, a területi főnök házának teraszán kapunk helyet, összeszedik a környékről a székeket és asztalokat, kezdődhet a rendelés. Szellős hely, nem esik be az eső, ha felhős az ég, akkor is tudunk dolgozni, villany ugyanis nincs a házban.

„Mindhármunk asztala előtt hosszú sorban álltak az emberek, természetesen elöl a férfiak. Nem azért, mert ők a betegebbek, hanem mert ez a természetes errefelé, nő és gyerek másodlagos. A munkában szerény észrevételem szerint fordítva működik a dolog, hisz a földeken szinte csak asszonyokat láttunk, a vizet hordani pedig apró gyerekeket is, szinte nagyobb némelyik kanna, mint a hordozója. a gerincbántalmaikon, láb deformitásaikon kórházunk összes ortopédusa, reumatológusa, és idegsebésze hosszú évekig dolgozhatna. A beteganyag itt főleg férgesség, gyomorbántalmak és a kisgyerekek alultápláltsága miatti problémái, hisz a nem megfelelő higiénia és az egyoldalú táplálás nagyon lerontja az életkilátásokat. Sok a szexuális panasz, aránya és oka nem tér el az otthonitól, a többnejűség hátrányaira is figyelemkeltő lehet. Férfi betegem panasza volt a szex utáni fáradtság, gyengeség. Miután fizikális eltérés nem volt, beszélgetni kezdtünk. Kiderült, két felesége és 16 gyereke van! Kérdés, hol a gond? Válasz: nem tud uralkodni az asszonyokon, ha ő elfárad! Tanács: egy nap, egy asszony! Elgondolkozva távozott jókora adag vitamintablettával. Remélem, otthon is meg lesznek elégedve az asszonyok, errefelé azonban aligha jut eszébe megkérdezni őket bármiről is a házaséletben, szerintem egyebekről sem. Több agyondolgozott, sok terhesség által igénybevett nő is fordult hozzánk. Egy asszonyka egyszerre négy gyerekkel érkezett. Egy elől, másik pici a hátán rögzítve, a nagyobbak mellette, anyjukba kapaszkodva nagy csodálkozó szemekkel. A mi gyerekeink rutinosan járnak a rendelőbe… a felnőttekről nem is beszélve… de ez másik történet! Ma láttunk kisgyerek lábán az egyik férgesség bőrelváltozást okozó tünetét. Mikor vizet ér a fertőzött végtagja, a féreg bőrön keresztül, nyílt sebet hagyva üríti lárváit, miközben elpusztul. Sajnos abba a vízbe egy újabb láb ismét belelép, és kezdődik a sor elölről. Néhány seb is ellátásra került, szerencsére van kötszerünk, a vártnál kevesebb a sérült. Ránk esteledvén, sok csalódott embert otthagyva jöttünk haza. Holnap visszamegyünk!”

Az esti MONUC buli nagyon jól sikerül, megismerkedünk az ezredes feleségével és ötéves kislányával is, akik három hétre jöttek Kongóba.  Nagyon kedves a felesége, jelen vannak helyi vezetők is, hasonló korú kislányukkal. Ahogy Anna megjegyzi, a gyerekek megoldják a világbékét, nagy egyetértésben heverednek le a földre és rajzolnak. Már az előétellel jóllakunk, poharunkat nem hagyják üresen, nagyon hangulatos az ezredes kis kertje, gyertyák és indiai, kongói zenére beszélgetünk. Az ezredes szokatlanul laza, nagyon csinos, indiai ruhában feszít. Nagyon meglepődik az ajándék lufin, de örül neki, gyerekkorában kaphatott utoljára ilyet. Anna az egyik fiatal tisztet fiává fogadja, jókat beszélgetnek együtt. Fél tizenegykor hazavisznek minket. Kellemes este után mindenki ágyba zuhan.”

2010. február 11. Rumangabo

Reggel Timi nem érzi jól magát, szegénynek nagyon rossz éjszakája volt, szeretne jönni, de lebeszéljük. Jobban teszi, ha egy napot otthon tölt és kipiheni magát, péntekre újult erővel tud újra csatlakozni. Kevésbé szorongunk az autóban, furcsa. Megcsappant létszám. hatalmas sor áll a rendelőnk előtt, ígéretükhöz híven már berendezve áll a terasz. Férfiak ismét külön sorban állnak, megint Anna doktornőhöz kerülnek. Kicsi asztal és székek fogadnak, „pigmeus asztal és szék” ahogy az egyik tolmácsunk megjegyzi. Van humorérzéke, a doktornők sem akadnak fenn semmin, nagyon lazán és természetesen viselkednek. Itt nem is lehet másképp, máshogy kell felfogni a dolgokat, mint otthon. Cserébe sok élményt kapunk.

„Sajnos nehezen értik, hogy nem csak gyógyszert osztogatni jöttünk, hanem meg is szeretnénk vizsgálni őket először. A sorrend újra meg újra felborul, viták sora miatt újabb idő vész el a munkából, hisz hangoskodás mellett nem lehet megfelelő gyógyító munkát végezni. A beteganyag a tegnapihoz hasonló, Dórival hatékonyan együttműködve ma is sok beteget el tudtunk látni, Virág és a két tolmács is derekasan helytállt. Csapatmunka ez, mindenki egy cél érdekében, egymást segítve dolgozik. Fáradtan, a nagyhőségtől elgyötörve indultunk haza. A táj páratlan szépsége mindig felvidít bennünket, ma kis majmokat és egy egész majomcsapatot is láttunk az út mellett hazafelé. Minden nap tartogat valami meglepetést, változatosságot. Tímea sokat javult, de még pihen. Csak főtt krumplit ettünk  vacsira, hozzá konzerv virslit, mivel az indiai kiadós vacsora után ránk fért egy kis diéta. Reméljük, holnap teljes csapattal tudunk dolgozni, helyben, a menekülttáborban már ismerős helyen.”

2010. február 12-13. 

„Nem megyünk messzire, helyben dolgozunk. A menekült tábor a szállásunktól kb. 1 km távolság. Laza séta, ha nem szakad az eső, és nem nagy gyógyszerrel teli hátizsákokkal hátunkon bandukolunk. Szerencsére a katonák a bázison segítő készek, ha kérjük, szívesen fuvaroznak bennünket, hisz járőröznek folyamatosan és nekik ez nem fáradtság. Kitelepedtünk az indiai bázisbejáratánál levő iskolaépületbe, egyelőre itt marad a holmik, hogy gyorsabban haladjunk, ne mindennappakolással teljen az idő. A táborban 3500 körüli ember tartózkodik folyamatosan, de van egy kis fluktuáció. Többen beköltöztek már a faluba, jöttek új emberek is sajnos.  A hazatérésük reménytelen, felégették, lerombolták vagy kisajátították otthonaikat, csak újabb szenvedés vár rájuk. Másrészt sokan meg is szokták már a gondoskodást, nem is készülnek sehova. Munka sehol nincs, itt legalább némi biztonságuk van. Ez a gyönyörű ország ebből a szempontból maga a földi pokol. Soha nem volt a Kongói Demokratikus Köztársaságban / ismertebb nevén az egykori Zaire / könnyű az élet. A I9. Századig a rabszolga kereskedők, majd az európai gyarmatosítók sújtották, végül a kegyetlen, újabb népirtó belga diktatúra következett, II. Lipót magángyarmata lett.  Gumiültetvények vették át az eredeti természetes növényzet helyét, Belga-Kongó néven 1960-ig az arany és egyéb bányakincsek kiaknázása is folytatódott.1961- ben megalakult a Kongói Köztársaság. Azóta rend helyett még nagyobb káosz uralja az ország politikáját és természetesen az ország lakosságát. A szenvedő fél a lakosság, hisz ők mit sem látnak a külföldi tulajdonosok hasznából. A véget nem érő tea, kávé, cukornád és banán ültetvények az ércbányák mind külföldi érdekeltségek. Modern rabszolgaság ez a kongóiaknak a 21. században. A jelenlegi államforma elnöki köztársaság, a főváros Kinshasa. Az elnök Joseph Kabila, az első demokratikus választás a folyamatos etnikai és polgárháborús konfliktusok közepette, ENSZ békefenntartók segítségével. Jelenleg is ketyeg az időzített bomba, bármikor kirobbanhat újabb zavargás. Ruandai, ugandai lázadók a hegyek közt szítanak újabb konfliktusokat. A határ közeli Virunga Nemzeti park látogatása még fegyveres kísérettel sem tanácsos. Gondoljuk bele ez a park a világörökség része! Afrika első nemzeti parkja, páratlan állatvilággal, természeti kincsekkel. Ma már -1994-től a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listáján található! Sajnos nem valószínű, hogy meg tudjuk legalább egy töredékét nézni, de reménykedünk. Jelenleg Észak- Kivuban vagyunk. 26 tartományra oszlik az ország, melyben 62millió körüli a lakosság száma.
Visszatérve a munkához. A betegeink ismét türelmesen vártak sorukra szépen haladtunk. Mindannyian jól vagyunk, a kezdeti nehézségeken túlestünk, lassan alkalmazkodunk a helyi klímához, és a nem éppen jó körülményekhez. Csekély lehetőségeikkel igyekszünk a legtöbbet kihozni magunkból gyógyító munkánkkal. Kár, hogy az idő gyorsan eltelik, nem látjuk később az eredményeinket. Ma nagyon izgalmasan kezdődött a rendelés, egy asszonykának elfolyt a magzatvize, és fájásai hamarosan érkező babát sejtettek. Gyorsan megnéztük Dórival mennyire haladt előre a szülés.  Kétujjnyi méhszáj mögött tapintható kis fejecskét észleltünk. Gyorsan intézkedtünk. Az indiai katonai mentővel kórházba juttattuk a mamát. Egész nap izgalmas esetek jöttek, sebesülések, érdekes bőrgyógyászati betegségek. Láttunk férgesség okozta hegesedett sebeket, gennyező sipolyt és sajnos sok alulfejlett kisgyereket ismét. A mai felhőszakadás is megérkezett, a sátor ismét beázott. Szerencsére tegnap hazaérkezésünk után érkezett meg az áldás, ami felfrissíti némi kis időre a levegőt. 30-35 fok a nappali hőmérséklet, éjszaka 25 fok körül. Vacsorára sült krumplit ettünk káposztasalátával és halkonzervvel, tegnap tésztát ugyanazzal. Nem is rossz a paradicsomos hal egy kis Piros arannyal megbolondítva, ajánlom mindenkinek. Holnap vasárnap pihenünk egy kicsit, jövő héten ismét a hegyekbe megyünk.”

2010. február 14. Valentin-nap 

Egy kis reggeli napozással kezdjük a Valentin-napot, nagyon erősen tűz a nap, kicsit le is égünk. Nemsokára jön egy kedves helyi barátunk,akivel ellátogatunk a piacra, veszünk ananászt, maracuját, banánt, paradicsomot, padlizsánt, tojást és faszenet, ma mi főzünk! Lecsó lesz a menü, hazatérvén be is vetjük magunkat a „konyhába”, Anna doktornő közben interjút ad, a szokásos vasárnapi AfriCafeba, részletesen el is meséli ott is, hogyan készül a kiwanjai lecsó. Kísérőnk, Augustin segít tüzet rakni, a végeredményt csak megkóstolja, neki túl kalandos az íze, inkább csak a Mirindáját kortyolgatja. Nekünk nagyon ízlik, kicsit otthoni az íze, jó móka volt az elkészítése is. Tényleg olyan, mint egy nyári táborban. Délután is jó az idő, ezért elhatározzuk, hogy motorozunk egyet. Timi doktornő ugyanis még soha nem ült motoron, nagy látványosság volt a négy muzungu (fehér nő) a motoron, ujjal mutogattak és nevetgéltek az út szélén az emberek. Gyönyörű a táj, másképp tűnik motorról, mint amikor csak elsuhanunk mellette kocsival. Na azért nem fogunk átszokni.J Augustin meghív minket kólára Valentin-nap alkalmából, jól esik a melegben, az meg még inkább, hogy szeretettel kaptuk. Este a motorozástól és a naptól kipirulva, elfáradva zuhanunk ágyba, holnap új hét kezdődik.

2010. március 3.

Sikeresen hazaérkeztek Afrikából az V. Önkéntes Orvosi Misszió tagjai. Az Afrikai-Magyar Egyesület munkatársai a Ferihegyi repülőtéren fogadták az orvosokat.