A régi latin mondás szerint fegyverek közt hallgatnak a múzsák, vagyis háborúban nem jut idő másra, csak harcra. Nem hallgatnak viszont azok a magyar nők, akik megpróbálják helyrehozni azt, amit mások elrontottak, úgy, hogy életeket mentenek, tájékoztatnak, és óvják a demokratikus jogokat.
Szerző: szöveg: Mörk Leonóra
Sokáig azt gondoltam, aki manapság jószántából a világ veszélyes tájaira indul, azt csakis a kalandvágy és az adrenalinfüggőség hajthatja. Aztán végighallgattam négy nő történetét, és beláttam: tévedtem. Ők ugyanis a kockázatok közepette sem a veszélyt keresik, éppen ellenkezőleg. Azért dolgoznak, hogy ne folyjon több vér, és ne pusztuljon el értelmetlenül sem ember, sem más élőlény. De hogyan tudják összeegyeztetni a gyereknevelést vagy a párkapcsolatot az elhivatottságukkal, amikor heteket töltenek távol az otthonuktól és a szeretteiktől? Vagy hogyan viselik mindazt a nyomorúságot, esélytelenséget, veszélyt, amely még a férfi akat is komolyan próbára teszi? Tapasztalataik szerint hazatérve minden átértékelődik.
"Ki lennék, ha másutt születtem volna?"
ZALÁN ESZTER, A NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKAI ÚJSÁGÍRÓJA
Nem keresi a veszélyt, de az éles helyzetek elől sem menekül el. Nemrég jött haza Afganisztánból, ahol egy hónapot töltött. Zalán Eszter újságíró azt tartja a legfőbb feladatának, hogy a Közel-Kelet hétköznapi arcát mutassa meg. Hiszen, mint mondja, a terroristák csak egy kisebbség, a többiek ugyanolyanok, mint mi vagyunk: szépségszalonba járnak, indie-rockot hallgatnak, esténként pedig leheverednek a tévé elé.
"A CNN-en nőttem fel, végignéztem az iraki, a boszniai háborút, és mivel a külpolitika meg az írás mindig érdekelt, a jogi karon szerzett politológiadiplomámmal beiratkoztam a MÚOSZ újságíró-iskolájába - emlékszik vissza a kezdetekre Eszter. - Onnan a Népszabadsághoz kerültem szakmai gyakorlatra, ahol éppen senki sem foglalkozott a KözelKelettel, engem viszont régóta vonzottak a keleti kultúrák. Külföldön járva megpróbálom beleélni magam az ottaniak helyébe: vajon ha ott születtem volna, akkor milyen lennék? Kik azok, akik hasonló sorsúak, mint én, és hogyan próbálnak élni?" Esztert a munkája csupa kockázatos helyre viszi: járt már Iránban, Libanonban, Szíriában, számtalanszor Izraelben és palesztin területeken, Afganisztánban pedig négyszer, hosszabb időre - a legutóbbi utazását saját zsebből, a 2008-ban nyert Junior Prima Díjból fedezte. A sajtóban eléggé egyoldalú képet látunk az iszlám világról, hiszen az újságíróknak nincsen lehetőségük hónapokat a helyszínen tölteni. ő ezeknek a sztereotípiáknak próbál ellene menni, ezért keresi meg Kabulban az indie-rock bandát, Gázában a rapzenekart, Iránban fiatal grafittiművészeket. Az adrenalinfüggő"war junkie-kkal"ellentétben, akiknek a vészhelyzet drog, tudatosan kerüli a veszélyt.
"Szerencsére golyó elől még nem kellett elugranom, mert eddig egyetlen igazán kockázatos helyzetet éltem át az elmúlt hat év során. 2006-ban, amikor kitört a libanoni háború, Izraelben jártunk a fotós kollégámmal, és felmentünk a libanoni határhoz.
A Hezbollah akkor már nagyban lőtte rakétákkal az izraeli területeket. A szálloda erkélyén ültünk, és egyszer csak röpködni kezdtek a fejünk felett a rakéták, bele a tengerbe és a városra. Annak viszont inkább csak az előnyét érzem, hogy nőként dolgozom ezeken a vidékeken, mert a muszlim férfiak általában elfogadnak, ráadásul nőként bejutok olyan helyekre is, mondjuk egy afgán szépségszalonba, ahová idegen férfi nem. Általában kendővel a fejemen, bő, combközépig érő, az alakomat eltakaró ingekben közlekedem. Azért Afganisztánban vásároltam egy burkát is. Felszabadító volt, mert engem rendszeresen megbámulnak, mobiltelefonnal lefotóznak, a burka alatt viszont rám sem néztek, így bátran szemügyre vehettem mindenkit, amit egyébként nem tehetek meg." Eszternek szerencséje van, mert a párja, akivel Afganisztánban találkozott, hasonló életmódot él, a szülei pedig, bár nagyon féltik, tiszteletben tartják a választását. És ő igyekszik megteremteni az egyensúlyt az itthoni élete és a munkája között. "Az ember a hétköznapokban eltompul, nekem ezek az utazások felfrissülést jelentenek. Ahol a konfliktusok sokkal kiélezettebbek, ott egyértelműbbé válik, mi a fontos, és mi a másodlagos. Ilyenkor örülök annak, hogy itthon mindenem megvan, és ez a hála nyitottabbá és kiegyensúlyozottabbá tesz." 2011.02.01. 68.oldal
"Jó érzés, hogy szükség van rám" DR. JAKKEL ANNA, ORVOS, AZ AFRIKAI-MAGYAR EGYESÜLET ÖNKÉNTESE
Néha évtizedekbe telik, amíg az álmok valóra válnak. Dr. Jakkel Anna, kecskeméti háziorvos egész életében arra vágyott, hogy távoli tájakra utazhasson, de a munkacsalád-gyereknevelés háromszögében erre sokáig nem nyílt lehetősége. Aztán felnőttek a gyerekek, és a doktornő 2010 februárjában azon kapta magát, hogy ott ül Kongóban egy mangófa árnyékában, és két kolléganőjével naponta 150-180 beteget látnak el.
Három hónappal később pedig újra útnak indult, ezúttal Maliba.
"Amikor láttam az újságban a hírt az Afrikai-Magyar Egyesület missziójáról, a hazatért orvosokról, az volt az első gondolatom, de jó nekik - emlékszik vissza a doktornő. Átvillant az agyamon, hogy mennyi álmot temetünk el. Fiatal lányként olvastam az öszszes Széchenyi Zsigmond-könyvet, az Afrika-utazók beszámolóit, de kilátásom sem volt arra, hogy eljuthassak ilyen helyekre. Amikor a negyedik delegáció jött haza, kimentem eléjük a repülőtérre. Miután beszéltem velük, mondtam a koordinátornak: a következő csapatban ott akarok lenni. Így lettem a kongói misszió tagja." A három magyar orvosnő Kongóban az Uganda-Ruanda-Kongó-határnál egy menekülttáborban látott munkához. Indiai ENSZ-békefenntartók védelme alatt álltak, ők szabták meg a játékszabályokat, mert arrafelé a mai napig a fegyver az úr. Igyekeztek elsősorban a gyerekeket ellátni, a misszió szlogenje is az volt: a háború gyermekei.
"A menekülttábori gyerekek még jobb helyzetben vannak, mint a faluban lakók, ők legalább iskolába járnak, egyébként nincs ingyenes oktatás. Az egészségügyi ellátásért is fizetni kell. Kaptunk három asztalt, székeket, és a menekülttábor iskolájában, az egyik osztályban berendeztük a rendelőt. Pénteken és szombaton dolgozhattunk. A hét többi napján csillagtúraszerűen olyan kis falvakat kerestünk fel, ahol még soha nem járt orvos.
Víz, villany arrafelé nincs, de megoldottuk, ahogy tudtuk. Délután 4-ig rendeltünk, mert este 6-ra besötétedett, addigra a szállásunkon kellett lennünk. A kimaradt betegek tudták, hogy visszamegyünk, és másnap ott vártak bennünket." Az orvosok olyan fertőző betegségekkel találkoztak odakint, amelyekről addig csak a tankönyvekben olvastak. Számtalan bajt a borzasztó higiénés körülmények okoznak, Kongóban például az emberek 90 százalékának nincs cipője, és hiába kötözik be a nyílt sebeiket, ha mezítláb mennek tovább. Nincs társadalombiztosítás, ha valaki megbetegszik, abba belerokkan az egész család. A misszió tagjai Kongóba a saját orvosi műszereiken túl fertőtlenítőszereket vittek magukkal, a gyógyszereket helyben vásárolták meg.
"Ez önkéntes munka, nekem helyettest kellett keresnem, és fizetés nélküli szabadságot is kivettem, hogy kiutazhassak, de egy új élet kapuja nyílt ki előttem. Feltöltött a sok szeretet, amit kaptunk. Emellett megtanultam jobban megbecsülni azt a jót, ami itthon van. Türelmesebb lettem, nem esem kétségbe, ha felbontják a városban az utat, mert eszembe jut, hogy másutt a világban még rendes út, víz, villany sincs."
"Állandó a vágy, hogy intenzíven éljek"
DÓKA ÁGNES, AZ EU VÁLASZTÁSI MEGFIGYELÉSI
MISSZIÓINAK SZÓVIVŐJE, MEGFIGYELŐ
Hogyan viselkedj, ha elrabolnak? Mit tegyél, ha taposóaknás területre érsz? Ilyen és ehhez hasonló ismeretekre tett szert az eredetileg PR-szakemberként dolgozó Dóka Ágnes azon a háromhetes konfliktuskezelő tanfolyamon Pisában, amelyen a békefenntartó és humanitárius missziók civil résztvevőit képezik ki, és amely elindította új pályáján. Azóta több mint tíz országban felügyelte a demokratikus választások lebonyolítását az Európai Unió választási megfigyelési misszióinak tagjaként, csupa kevéssé békés országban. Legutóbb az afgán, majd az etiópiai választási misszió sajtófőnöke volt.
"Elsőként a 2004-es afganisztáni elnökválasztás előkészítésében vettem részt mint ENSZ-tréner, fél éven át - mesél a kezdetekről Ágnes. - Ez volt életem legnehezebb missziója. Ráadásul egyedül neveltem a lányomat, és folyamatos lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért az akkor 11 éves gyerekemet hátrahagyva 273váltom meg253 a világot. Ezért egy évre visszamentem a PR-szakmába, de éreztem, hogy nem ez lesz a jövőm. Legközelebb már rövid távra pályáztam az EU missziójához, így kerültem Libériába, ahol a több évtizednyi polgárháború után, iszonyatos nyomorban, mégis a profin megszervezett legelső választásokat figyeltem meg.
Úgy éreztem, bármibe kerül, nekem ezzel kell foglalkoznom. Számomra a legjobb munka a választási tapasztalat és a kommunikáció ötvözése, amiért keményen megdolgoztam az elmúlt hat évben. Hallatlanul izgalmas új országokat megismerni, egy nemzetközi misszió kommunikációjáért felelni pedig óriási kihívás." Ági szerint a munkája legnehezebb része a teljes kiszámíthatatlanság, hiszen nem tudni, melyik pályázata ér célba. És persze gyereket nevelni is bonyolult az interneten keresztül. A lánya azonban kezdettől fogva bátorította, biztató hangú plakátokat gyártott neki, és"Isten hozott, világmegváltó!"feliratú táblával várta a repülőtéren.
"Hála istennek még sosem raboltak el, nem lőttek rám, de a veszélyes zónákban fegyveres őrök vigyáznak ránk."Minden misszió előtt külön biztonsági kiképzést kapnak, de Ági szerint nem lehet folyamatos aggodalomban élni, mert akkor nem tudnának dolgozni. A stressz csak később jön ki: amikor az ember hazajön, és próbál visszailleszkedni a"normál"életbe, akkor döbben rá igazán, milyen veszélyben volt.
"Ezek a felfokozott szituációk extrém lelki élményt jelentenek, amelyhez nagyon hozzá lehet szokni. Állandó bennem a vágy, hogy intenzíven éljek - ha nincs olyasmi, amiben feloldódhatok, türelmetlenné válok. Az idén nagyon szeretnék visszamenni Libériába, ahol ismét választások lesznek. Ott kezdődött igazán a történetem." 2011.02.01. 69.oldal
"Ha fontosabb a saját életed, mint a bálnáké, nem itt van a helyed"
KRISTÓF VERONIKA, A SEA SHEPHERD BÁLNAVÉDŐ SZERVEZET ÖNKÉNTESE
Elegendő egyetlen pillantást vetnünk Kristóf Vera ékszereire, és nyilvánvalóvá válik, hogy szereti a ceteket. Ami azonban nem a megjelenéséből derül ki, hanem a tetteiből, hogy a tengeri emlősök iránt érzett feltétel nélküli szeretet elszánt bálnavédővé tette. A Sea Shepherd (Tenger Pásztorai) elnevezésű nemzetközi bálnavédő szervezet magyar önkéntese újságíróként rendszeresen a bálnavadászat frontvonalából, az Antarktisz térségéből tájékoztatja a magyar közvéleményt. A bálnavédők legutóbbi kampánya során az egyik hajójukat 2010 januárjában súlyos incidens érte: a bálnavadászatot biztosító japán kormányzati hajó, a Shonan Maru-2 szándékosan keresztülgázolt a bálnavédők Ady Gil nevű trimarán hajóján, amely kettétört. Az Antarktisz térségében töltött hónapok a felfegyverzett bálnavadászok nélkül is rendkívül veszélyesek, hiszen a Földünk egyik legmostohább időjárású régiója ez.
"Fiatalon, Richard O''Berry Delfinmosoly című könyvének hatására kezdtem el érdeklődni a cetek iránt - meséli Kristóf Vera. - Vásároltam egy határozókönyvet, és elképzeltem, amint egy delfinkutató jachton jegyzetelem a megfigyelt delfinek mozgását, valahol a Bahama-szigetek körül. Hamar kiderült, az ifjú tengerbiológusok sorban állnak önkéntes munkára a híres cetkutatóknál. Majd a Spektrum egyik műsorában láttam egy, a Sea Shepherdről készített filmet, és azonnal tudtam, hogy velük akarok dolgozni." A magyar nő egy galapagosi felkészítő időszak után először a 2006-os kampányra jelentkezett. A szervezet kizárólag adományokból tartja fenn magát, az önkéntesek önerőből fedezik minden költségüket. A hajókon a körülmények Vera kifejezésével élve spártaiak. Ráadásul az utóbbi években a japán bálnavadászok egyre agresszívebbekké váltak. A 2007-es kampány során gránátot dobáltak a fedélzetükre, és éleslőfegyverrel rálőttek Paul Watson kapitányra, akinek az életét csak a golyóálló mellény védte meg.
"Amikor ránk támadnak a japán bálnavadászok, bele sem gondolunk, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk - mondja Vera. - A legénységi felhívás így szól: ha fontosabb a saját életed, mint a bálnáké, akkor nem itt van a helyed. A három kampány, amelyben eddig részt vettem, lényegesen erősebbé tett minden téren. Könynyebb felállítanom a fontossági rangsort, jobban látom, mi az, amin egyszerűen túl kell lépni. Büszkén vagyok önkéntese annak a szervezetnek, amely képes fellépni a bálnamészárlás ellen." mc
