A Magyar Nemzeti Bank alapítványainak támogatásai kapcsán egy egész tudományágat járatnak le

Írta: Biernaczky Szilárd
(Megjelent: Magyar Nemzet, 2016, május 2, hétfő, 8. old.)

Ág is húzza ezt a „mesebelinek” titulált Afrikát, már a mi térfelünkről nézve. Hiszen ugyan a tavaly késő ősszel majd 150 évnyi próbálkozások után végre az MTA kilencedik (gazdasági és jogi) osztályán létrejött egy afrikai albizottság, vagyis az afrikanisztika bebocsátást nyert a magas Akadémia falai közé. Most azonban a médiának a Pallas Athéné Alapítvány pályázói közül sikerült éppen a legkisebbet és persze a legzsengébbet, bár éppen a leginkább támogatásra méltót kiválasztania, és a csekélyke támogatási összegeken erőnek erejével felháborodva a fenekébe rúgni a labdát.

Nemrégiben módom állt a Magyar Tudomány lapjain elmondani, hogy ha valahol egy szakterület a másik rovására háttérben marad, ennek az okát vélhetően az adott ország kulturális hagyományaiban lehet megtalálni. Származásunk folytán mi magyarok évszázadokon át főleg Kelet felé tájékozódtunk (bár lehetséges, hogy már az Anjouk korában voltak nálunk pl. „szerecsen” adószedők). Afrikába csak ritkábban vetődtek el honfitársaink. Eleinte ők is csak Egyiptomig jutottak, lévén Észak-Afrika jó része hosszú időn át a török birodalom része volt. Sorolhatnánk a példákat, de nem ez a helye a tudománytörténeti feltárásoknak.

Hadd idézzük felületesen vagdalkozó kollégáink figyelmébe, hogy bár kétségkívül nem voltunk gyarmatosító ország, a határainkon túli, sőt, az Európán túli kutatásra, diplomáciai, gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokra, igen sok figyelmet és anyagi eszközt áldoztunk az elmúlt másfél-két évszázad során, akár már a monarchia korától számítva, hiszen a 18. század végén egy mára orientalisztikai kútfőnek számító magyar „szakértő” látta el hivatalból a császárság „marokkói nagyköveti pozícióját”.

De hadd pásztázzuk röviden a 19. és a 20. századot. A 19 század utolsó harmadában (1870–1880) egy magyar mérnök jelölte ki a Kairó-Kartúm vasútvonal több szakaszát. Információink szerint nemrégiben még a 20. század elején készült Ganz mozdonyok füstöltek Zimbabwe vaspályáin. Ghána számos városának, Etiópia fővárosának jelentős volumenű városrendezési feladatait magyar mérnökök tervezték és irányították. A Zambezi szabályozásának környezetvédelmi tervét és kivitelezésének irányítását magyar mérnök vezette. Az ’56-os forradalom idején Kairótól néhány kilométerre délre magyar mérnökök irányításával épült egy Nílus-híd. A hetvenes évek elején hunyt el egy világhírű földrajztudósunk ugyancsak világhírű algeológus fia, aki egy dél-afrikai egyetem professzoraként készített több ezer mintát ezeknek az élő vízek öntisztulása szempontjából oly fontos élőlényeknek a megismerése céljából. Még bőven sorolhatnánk a példákat.

Nem csekély büszkeséggel kellene ezekre a tényekre tekintenünk, és erőt merítenünk a kormányzat által meghirdetett Déli Nyitás kiteljesítéséhez, amely így méltán sorakozhatna fel a keleti és dél-amerikai nyitás programjához.

Hirtelenében itt csak egyetlen ötlet. Tekintettel vasúttervezési múltunkra, miért ne lehetne pl. a világszínvonalú hazai Swietelsky Vasúttechnika Kft. a kivitelezője mondjuk a Kenya-Uganda-Tanzánia vasútvonalak felújításának és bővítésének. Különösen, hogy ezekben az országokban igen erős a magyar barátság a nálunk végzett diplomások folytán. És pl. egy világhírű magyar akadémikusnál doktorált (Tanzániában) egykor Uganda jelenlegi elnöke…

Megvallom, amikor a napokban a szemem elé került Marnitz István – Bita Dániel – Pető Péter jegyzete a NOL honlapján, bizony szíven ütött a dolog, mi több, egyik szemem se nevetett. A meggondolatlanul alkalmazott újságírói gegek érdekében sikerült pellengérre állítani azt a szakterületet, amely éppen hogy inkább minden támogatást megérdemelne, mivel éppen csak most kapott lábra. Az immár megismerhető dokumentumokból kiemelt és igen ironikus szavakkal illetett pályázati programok kapcsán (hozzá egy grafikai melléklet is kapcsolódik, amely a témában járatos személyek számára ugyancsak erőteljes ellenérzést válthat ki) hadd említsem meg: ezekben az afrikai expedíciókban, bárhonnan és bármilyen formában is kaptak hozzá (egyébként igen szerény) támogatást, kiváló szakemberek, magas kvalitású kutatók vettek / vesznek részt. Másrészt, aligha hagyható figyelmen kívül, Ruandában alig néhány éve a világ megkésett figyelme folytán milliós nagyságrendű holokausztra került sor. S hogy Afrikában a könyvtárügy mekkora jelentőségű, azt viszont európai környezetben élő, elbizakodott médialovagok aligha képesek felfogni.

Létezik egy tehetős magyar magánszemély, aki az elmúlt 8-10 évben a kifogásolt néhány millió (nagyon is) sokszorosát költötte Afrikára, egyszerűen emberbaráti szeretetből, tárgyi vagy pénzbeli formában (most éppen kórházat épít saját maga és mások adományaiból egy közép-afrikai országban), mégpedig éppen azért, hogy ösztönözze kisded hazánk kormányát és lakosait, nekünk is van egy picinyke feladatunk ebben a szegény országok megsegítésére született világfolyamatban.

Ha a szükségszerűen és megállíthatatlanul globalizálódó világ részévé akarunk – legalább kicsiben – válni, akkor mindebből magunkra kell venni valamit.

Szomorúsággal tölt el, sőt bosszantónak érzem, hogy az a rengeteg energia, amelyet ma már több ezer érdeklődő és tevékenykedő ember (diplomaták, gazdasági szakemberek, kutatók, egyetemi hallgatók és különféle elkötelezett magánszemélyek) az Afrika-ügyre pazarolnak, ostoba belpolitikai csatározások áldozataként a semmibe hullhat.

Egyszóval végtelen örömömre szolgálna, ha ez a „Mesebeli Afrika” című érdemtelen paródia ne válnék a közeljövőben az Afrika-ügy, a hazai afrikanisztikai kutatások, az Afrika megsegítésére irányuló újabb magán- és esetleges állami támogatások rovására.

Mondhatni, állampolgári kötelességemnek érzem, hogy az elmúlt három évben a feleségemmel kettesben (igen szerény költségterítés fejében) megteremtett és a Magyar Afrika Társaság támogatásával létrehozott Magyar Afrika Tudástár szabad megközelítésű elektronikus könyvtárat, amelyben immár kb. 200 könyv és közel 1000 tanulmány található, és amelynek szűk 3 év során mintegy 1.8 millió látogatója volt, egyes tételeit több mint 2000-en töltötték le, és amelynek virtuális értéke akár több tíz millió forintot is kitesz, felajánljuk az országnak, az államnak, a tudni akaróknak a kollégáim számára kiutalt szerény milliók fejében.

Biernaczky Szilárd
ny. egy. docens
afrikanista néprajzkutató