...mondhatja több szülő is gyermekének Bamakóban. Mali tragikusan elmaradott, elhanyagolt iskolarendszerének egyik jelensége ez. Nincs elég iskolapad az iskolákban, ezért a gyerekek maguk hozzák a néhány szálkás deszkából otthon összeeszkábált padjukat. Különösen októberben, az iskolaév elején lehet látni 6-7 éves gyerekeket táskával a hátukon és paddal a derekuk körül imbolyogni az úttest szélén. Az egy vagy két személyes padba egyszerűen belelépnek, írófelület előttük, ülés mögöttük és két kis kezükkel a keresztpántot fogva egyensúlyoznak az iskolába. Jobb helyeken ez csak a tanévkezdéskor szokásos mutatvány, de ott ahol nincs őr az iskolában bizony naponta haza kell vinni a padot is.

Így kezdődik a napja azon szerencsés gyerekeknek akik iskolába járhatnak. Maliban nincs iskolakötelezettség, legalábbis a gyakorlatban biztos nincs. A gyermekek 30 %-a egyáltalán nem jár iskolába. A szülők  vagy nem engedhetik meg maguknak, hogy nélkülözzék a gyermeki munkaerőt, vagy fel sem merül bennük az iskoláztatás gondolata, hiszen ők sem jártak soha oda. Az is lehet, hogy közel s távol nincs iskola a környéken.

Nem csak a vidék problémája ez. A gyorsan növekvő fővárosban is több olyan terület van, ahol a kormány nem biztosít iskolát, vagy a meglévő iskolák kapacitása nem bírja ellátni a rohamosan szaporodó népességet. Így az állami iskolákban előfordul 150-170-fős osztálylétszám is! Vajon hogy lehet tanítani egy teremben 170 kisgyereket bármire is? Egyáltalán mekkora lehet a hangzavar? Hogyan tudnak írni azok a gyerekek, akiknek nem jutott saját pad és mondjuk ötödikként ülnek be egy kétszemélyes padba?

Az elterjedt pedagógiai módszer ilyen környezetben az “Én mondom előre és ti ismételjétek utánam gyerekek! Egyszer, kétszer, háromszor…” A tanítóbácsi, vagy nagyritkán néni szinte karmesterként vezényli le a tananyagot. “Csak kis lépésekben lehet haladni, ne várjunk sokat a gyerekektől” – mondják. A visszakérdezés főleg írásban és néha felszólítással szóban történik. Ilyenkor jól látni a rémült gyermek szemeken, hogy igyekeznek kerülni a tanár tekintetét. Hiszen ha valaki nem tudja a leckét, jön a büntetés. Minden tanári asztalon megtalálható az erre a célra kikészített ostor. Ez egy gumiabroncsból kivágott vékony szíj, aminek egyik végére csomót kötöttek. Ez szolgál fugantyúként a tanárnak. Három suhintás a vállra és a gyerek legközelebb már nem jön magolás vagy házifeladat nélkül. Vagy mégis? Úgy tűnik a gyerekek is megszokták a testi fenyítést. Nincs egy sírás, egy hang se.

Maliban a testi fenyítés a gyermek nevelés szerves része, így ez az iskolában is elfogadott, sőt a szülők által elvárt tevékenység. “A gyerek nem tudja még, hogy mi a fontos neki” – mondják a szülők és tanárok egyaránt. Az önálló gondolkodásra, probléma megoldásra nevelés vagy az összefüggések felfedezése teljesen idegen ebben az iskolarendszerben, hogyan is várhatjuk el akkor azt a felnőtt lakosságtól?

Vannak persze kívételek. Vannak alapítványi vagy segélyszervezetek által működtetett magániskolák. Bár a nevelés eszközei ott sem eltérőek, a kisebb osztálylétszám lehetőséget ad egy személyesebb tanár-diák kapcsolatra. Egy ilyen iskolában tanítok én is, de erről bővebben a következő fejezetben…