1954 óta az UNICEF kezdeményezésére szeptember 20-án tartjuk A GYERMEKEK VILÁGNAPJÁt.
„Az Egyezmény részes államai (...) emlékeztetve arra, hogy az Egyesült Nemzetek az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában kimondták, hogy a gyermekkor különleges segítséghez és támogatáshoz ad jogot, (...) a következőkben állapodtak meg (...).” – olvashatjuk a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény hivatalos magyar fordításának preambulumában.
A gyermekek jogainak története nagyon régre, furcsa módon még az emberi jogi terminológia egységes kódexbe foglalása előtti időkre nyúlik vissza. Nagyon sokáig, egészen a 19., vagy akár a 20. század elejéig a gyermekeket nagykorúvá válásukig a szüleik tulajdonának tekintették, a családfőnek joga volt bármit megtenni gyermekeivel, vagy bármilyen kérdésben rendelkezni felettük. Ennek ellenére már a 19. században megjelent a gyermekek bántalmazása és kizsákmányolása elleni küzdelem, a fordulópontot azonban az I. világháború utáni éra jelentette: menekült gyermekek százai, ezrei éltek olyan körülmények között a balkáni államokban, vagy akár Oroszországban, amelyet már nehéz lett volna szó – és tettek – nélkül hagyni. Ekkor lépett fel a ma is működő nemzetközi gyermekjogi szervezet, a Save the Children alapítója, Eglantyne Jebb, brit humanitárius és szociális aktivista, és egy, csak a gyermekek jogairól szóló szabálygyűjteményt dolgozott ki Gyermekek Chartája néven, amelyet 1924-ben a Népszövetség el is fogadott.
Habár a Népszövetség 1946-os feloszlásával a nyilatkozat elveszítette jogi alapjait, a két évvel később, 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata szentesítette az emberi jogokat – bennük a gyermekek jogait -, ugyanakkor kifejezetten a gyermekek védelmével kapcsolatban csupán néhány külön rendelkezést nevesített meg. Éppen ezért volt szükség 1959., majd 1989. november 20-án – ugyanazon a napon – a gyermekek jogaival, és azok védelmével kapcsolatban újabb és újabb nyilatkozatokat tenni, elfogadni, és persze be is tartani azokat. Az egyhangú, közös siker megkoronázásaként 1959 óta november 20-án ünneplik szerte a világon a gyermekek jogainak világnapját.
És hogy valójában miért is van erre szükség?
Minden hetedik percben valahol a világon meghal egy kamaszkorú fiatal valamilyen erőszakos cselekmény következtében: 2015-ben ez világszerte 82 000 fiatal halálához vezetett. Négyből három, megközelítőleg 300 millió 2 és 4 év közötti gyermeket bántalmaz a gondviselője, tízből hat – tehát nagyjából 250 millió – gyermek esetében ez fizikai bántalmazást jelent. Minden negyedik – 5 év alatti - gyermek olyan anya mellett nő fel, aki családon belüli erőszak áldozata. Minden második 6 és 17 év közötti gyermek olyan országban – és olyan közegben – él, ahol az iskolában nem tilos a testi fenyítés. A világon nagyjából 130 millió, 13 és 15 év közötti gyermek válik iskolai erőszakoskodás, csúfolódás, „terrorizálás” áldozatává.
És mindez csak néhány adat, világviszonylatban. De mi a helyzet Afrikával?
Az utóbbi évek rohamos fejlődésének és a helyzet fokozatos javulásának ellenére köztudott, hogy a világ gyermekei közül az egyik legrosszabb – ha nem a legrosszabb – helyzetben az afrikai gyermekek vannak. Ugyanakkor az sem elhanyagolható tény ebből a szempontból, hogy az afrikai kontinens lakosságának számottevő része 18 éven aluli, tehát a gyermekek vannak többségben. És ez a szám folyamatosan nő: becslések szerint 2010 és 2025 között a Szubszaharai Afrika gyermekkorú lakosságának száma 130 millióval fog emelkedni, ez pedig azt is jelenti, hogy 2050-re minden három, 18 éven aluli gyermekből egy afrikai lesz.
És hogy ez miért probléma?
Egyszerre több válasz is adható erre a kérdésre, és ami talán elsőként eszünkbe jut, az nem más, mint a szűkös erőforrások. A „fekete kontinens” így sem rendelkezik elég vízzel, étellel és egyéb javakkal, hogy elegendő legyen a rohamosan növekvő népességnek. 2008-ban a Szubszaharai Afrika lakosságának 47%-a napi 1.25 dollárnyi, vagy annál kevesebb összegből él. Az egész történetet az teszi még szomorúbbá, hogy a gyermekek éhezésért a felnőttek felelősek, ami ellen a legkisebbek semmit sem tehetnek. A tiszta vízhez való hozzáférés is egy rendkívül nagy probléma: a gyerekek sok esetben azért nem járhatnak iskolába, mert az ő feladatuk a vízhordás, amivel nagyjából az egész napjuk el is megy. Azonban sajnos még ők azok, akik szerencsésebbnek tekinthetők, sokaknak ugyanis még ez a kevés sem adatik meg. Számunkra, a jóléti társadalmakban élőknek, egyértelmű, hogy ha megnyitjuk a csapot, víz, és ráadásul iható víz folyik belőle. Afrikában a lakosság mindössze negyedének (27%-nak) van hozzáférése vezetékes ivóvízhez.
Mint ahogy azt már az ivóvíz esetében is említettem, az oktatás is egy sarkalatos pontja az afrikai gyermekjogoknak. Mindazoknak a gyerekeknek, akik valamilyen okból nem járhatnak iskolába, több, mint a fele, vagyis nagyjából 33 millió gyerek Afrikában él. Megközelítőleg 46 millió afrikai gyermek soha nem tette be a lábát iskolába vagy osztályterembe. Ezek között a gyerekek között pedig nagy számban vannak jelen a valamilyen fogyatékossággal rendelkezők, mivel egyáltalán nem kiforrott még az a rendszer, amelynek a segítségével ezeknek a gyerekeknek az integrálása az oktatásba, és általában a társadalomba, megtörténhetne.
A valamilyen fogyatékossággal rendelkező gyerekek mellett, az oktatásból kiesők között rendkívül felülreprezentáltak a lányok. Itt kerül előtérbe egy másik nagyon jelentős probléma: Afrikában 10-ből 4 18 éven aluli nőt kényszerítenek házasságba, ami persze azt jelenti, hogy ezután esélye sincs oktatásban részesülni, hiszen a feladata a férje kiszolgálása és a gyermeknevelés lesz, miközben valójában még ő maga is gyerek. Ezeknek a lányoknak nagy része 18 éves korára már egy, vagy több gyermeknek is életet ad. Statisztikák szerint egy afrikai nőre nagyjából 10 gyermek jut, ami egy idő után teljesen elgyötri a testet. A korai kényszerházasságon és gyermekszülésen kívül rengeteg afrikai nőt érint az FGM/C jelensége, vagyis a női nemi szerv megcsonkítása. Több, mint 125 millió – jelenleg élő – nő, és köztük rengeteg fiatal lány szenvedett már életében ettől a tradíciótól, és további 30 millió lány van kitéve ennek a veszélynek az elkövetkező évtizedben. Szerencsére ez manapság már egy egyre inkább hanyatló tradíció, amelyet a nők és a férfiak többsége is elítél, ennek ellenére azonban sajnos – mint ahogy láthatjuk – még mindig nagyon sok nőt, fiatal lányt érint.
Az afrikai gyerekek nagyon nagy hányadának kell szembenéznie a gyerekmunka és a gyerekkatonaság problémájával. Afrikában a gyerekek nagy része 5 évesen már dolgozni kényszerül, az 5 és 17 év közöttiek közül 1 millió gyermek dolgozik afrikai aranybányákban. Az ENSZ felmérései szerint az anti-Balaka és ex-Séléka nevű fegyveres csoport is több ezer gyermeket sorozott be az utóbbi időben. Habár ezeket a gyerekeket ugyanúgy vetik be a konfliktusokban, mint a felnőtteket, ez még nem jelenti azt, hogy meg is tudják védeni magukat, és sokkal nagyobb eséllyel válnak az ellenség áldozatává. A gyermekkorú katonák nagy része meghal, vagy legalábbis egész életére kiható sérülést szenved ezekben a fegyveres konfliktusokban.
Hiába a sok szép eszme, az évtizedek óta tartó küzdelem, ma, 2017-ben még mindig több gyermek él mostoha körülmények között, mint ahányan nem. A gyermekek jogaiért való küzdelem nem korlátozódhat az év egyetlen napjára, ki kell, hogy töltse életünket, és hinnünk kell abban, hogy tetteinkkel egyre több ember, gyermek életét tehetjük jóvá, ha mindenkiét nem is. Ezért nem lehet valójában sohasem hiábavaló a küzdelem, a küzdelem a gyermekekért: azokért az apró óriásokért, akik visszaadni nekünk ugyan nem tudják a segítségünket, de a jövőt csakis ők építhetik. Hiszen ahogy a híres baptista prédikátortól, John Bunyantól származtatott idézet, az UNICEF mottója is mondja: „Nem éltél, amíg nem tettél valamit valaki olyanért, aki soha nem tudja azt visszafizetni neked.”
Záhoczky Csenge írása