Ahol én voltam, Észak-Nyugat Kamerunban, az egy 30 ezres település, falu, tartomány vagy királyság, ki aminek mondja. Szavannás dombon-hegyen belakott hely. Az őstelepes lakosság agyagtéglás, szalmatetős kunyhókban lakik a királyság - hadd nevezzük most így - közepén. Körös-körül középmagas hegyek vannak, ezeket a Nigériából bevándorló, törzsi háborúk elől menekülő fulániak lakják. Nomád népek ők, és mint ilyenek állattenyésztéssel foglalkoznak. Ez itt a fuláni fehér marhát jelenti. Amíg az őslakosság, Esu népe, szinte egymásra épített "udvarterekben" lakik, addig a fulániak egymástól távol, 300-400 méterre építkeznek. Mindkét közösségben poligámia van, ez meghatározza az U alakú "udvartér" formáját is, olyan értelemben, hogy az U két szárát az asszonyok házai képezik, középen pedig a férfi háza van, ami a vendégfogadó nappali szerepét is betölti. Az asszonyok a gyermekeikkel élnek együtt. Ezek száma átlagosan hét. A hét gyerekből minden harmadik-negyedik meghal. Az őslakosságnál ez az arány nagyobb, a fulániaknál kisebb. A településnek van királya és van polgármestere is. Vannak állami és vannak királysági földek. Állami alig, a többi a királyé, szabadon rendelkezik róluk. A fulániak muszlimok, az esuiak keresztények, és nagyon vallásosak, többnyire katolikusak, de van református, adventista, közösség is. A nagyon vallásos jelző azt jelenti, hogy sokat imádkoznak és a bibliai tanokra, mint mesékre, rácsodálkoznak. Nem jelent monogámiát, azt sem, hogy nem hisznek az ősök szellemeiben, itt elfér minden egymás mellett, békében. A béke az fontos, mondja a király is, aki nagyon katolikus, és elmagyarázza, hogy a szellemek néha segítenek az istennek, aki a főhatalom, és aki jó, atyai kapcsolatot tart fenn a jó szellemekkel. A poligám katolikus templomba megy vasárnaponként, misét hallgat, örömimádkozik (énekel és táncol), adakozik, de nem áldozhat. Ezért a szent ostyát többnyire a nők és a gyermekek veszik magukhoz. Gyónni nem láttam senkit.
Az egészségügyi rendszerük gyatra, alig van. Ennek a közösségnek van egy kórháznak nevezett épülete, az orvos szerepét a "registered nurse" tölti be, aki felállítja a diagnózist és kezel is. Itt orvos soha nem volt. Annál több a "traditional doctor", aki a szellemek segítségével gyógyít egy agyagtéglás "templomnak" nevezett kunyhóban. Belőlük több, mint 50 van, és mindent gyógyítanak. Például a tüdőgyulladást egy nyakba akasztott rozsdás kulccsal. Nincs olyan gyerek, akinek ne lenne rossz-szelleműző amulettje. Ha meghal valaki, és ez nagyon gyakran megtörténik, senki nem firtatja a halál okát. Azaz nem firtatnak semmit, nagyon rövid idő alatt eltemetik a halottat, többnyire a saját udvarába, és teszik ezt anélkül, hogy bárhova bejelentenék. Egészségügyi biztosító rendszer nincs, mindenki mindent fizet. Az ingyenes AIDS-szűrés és kezelés nem igaz, ezért pontos nyilvántartás, statisztika sincs. A teszt ára 500 chf, ami szinte 1 eurót jelent, és ez ott, Esu-ban, sok pénznek számít. Ha ennek tükrében nézzük az évi 50.000 chf-t, ami az úgymond ingyenes kezelés társköltsége, akkor gondolhatjuk, hogy hány ember kerül be a szürésbe, majd a kezelésbe. Másfél év alatt 190 ember végezte el a tesztet, ebből 30 volt a pozitív.
A családok nagyon szegények. Földműveléssel, vadászattal foglalkoznak. A férfiak gyakran elmennek a városokba dolgozni, és gyakran ott is maradnak, új családot alapítanak. A helyüket az otthon maradt legnagyobb fiú veszi át, amíg el nem megy ő is. A nők szülnek, gyermeket nevelnek, dolgoznak a farmokon, részt vesznek szinte az összes hagyományos rítusban, tulajdonképpen ők a család oszlopai. Az időseket tisztelik. Igénytelenek olyan értelemben, hogy nagy koszban élnek. A kunyhókat bokrok, magas fű veszi körül, ez betölti a vécé szerepét, ami vonzza a szúnyogokat. Innen a gyakori malária. A legkisebb gyermekek a földön, a sötét házikókban csúszva-mászva, vagy az anyjuk hátára csomagolva nőnek fel. Ezeknek a gyermekeknek a látványa nagyon szomorú, keserű. Éheznek. Naponta kétszer esznek fufut, azaz puliszkát. Kézzel, a földön. A bőrük tele van parazitával, fertőzésekkel, ők maguk pedig bélgilisztával. A kunyhók közepén nyitott tűzhely van, itt állandóan pislákol-parázslik a tűzifa, állandó a füst, ami nehezen szivárog ki a szűk, beszegezett ablakokon. Ha ezek a gyermekek elérik az óvodáskort, akkor oviba, majd iskolába mennek. Kapnak palatáblát, cipőt, egyenruhát. Az iskolát nagyon komolyan veszik. A tandíjat akkor is kifizetik, ha másra nem futja. Az iskolák, óvodák nagyon sötétek, barátságtalanok, a pad nem elég a sok diáknak, villany, folyóvíz, vécé nincs. Az óvodában-iskolában angolul és franciául tanulnak, ők maguk a pidgin-t és a tájnyelvet beszélik. Ebből aztán lesz egy érdekes egyveleg, amit eléggé nehéz megérteni. Az utolsó nap Limbében voltam, részt vettem egy orvoskonferencián. A kollégák ugyanígy használják a négy nyelvet :-)
Impressziók? Vannak. Az ellentétek helye volt ez. Amennyi nyomor, kosz, annyi nyugalom, egyértelműség. Az "ez ilyen egyszerű" hangulata.....ha nincs amit enni, akkor nincs, ha csak fufu van, akkor csak fufu van, ha csak egy ingecske van a gyereknek, akkor egy van, ezt szombaton megmossák, és amíg megszárad, addig az sincs, ha esik, akkor kivárjuk, amíg eláll, és ha esemény van, akár ha temetés, akkor van ének, tánc, kaja, és részt vehet bárki. Társadalmi különbségek itt nincsenek, itt mindenki szegény, mindenki éhezik. A családon belüli kapcsolatok jók, egymáson úgy segítenek ahogy tudnak. Az első hónap után volt két nap mélypontom. A szorongásé, a dühvel fűszerezett tehetetlenségé ... hogy ha engem valami itt lel, akkor nekem annyi. Mert 500 km-en belül nincs röntgen, nincs ortopéd, nincs szakellátás, sem labor, nincs semmi, csak kosz. Ez volt a feltét...alatta pedig annak a keserűsége, hogy itt az emberi élet szinte semmit nem ér, sem pénzben, sem másmilyen mértékegységben kifejezve, a tehetetlenségé, a közönyé, ami undort és iszonyt keltett bennem. Soha ilyent nem éreztem. Aztán elmúlt Beszereztünk gyógyszereket, elindítottunk egy orvosi rendelőt. És készülünk vissza, mert van sok dolog, amit jó lenne megtenni, elvégezni. Például beszélni az AIDS-ről, mert nem tudják, hogy mi az, beszélni a szénmomoxid mérgezésről, mert nem tudják, hogy van ilyen... Ott már van családom, és törzsi nevem is: Imbi Nghe :-). Ők megszerettek, visszavárnak, és is megszerettem őket - egyszer talán...
És közben rájöttem, hogy még nagyon sokáig tudnám folytatni...
Üdvözlettel, Imbi Nghe