Az I. orvosi misszió tapasztalatait felhasználva, valamint a misszió sikere kapcsán a Háború Gyermekei Segélyakciójának keretén belül 2009. áprilisában újra önkénteseket indított útnak a Magyar Afrika Társaság a kelet-kongói Rutshuruba.

A II. orvosi misszió tagjai Dr. Pezderka Gyöngyvér tokodaltárói gyermekorvos, Dr. Csák Enikő budapesti neurológus és Szerbin Judit önkéntesek voltak.

A misszió időtartama: 2009. április 15. - május 16.

 

2009. április 15. (szerda)

Hajnal kettőkor már talpon voltam és vártam a taxira, ami kivisz a reptérre. Az Afrikai- Magyar Egyesület Háború Gyermekei Segélyakciójának keretén belül a II. orvosi misszió tagjai érkeztek: dr. Csák Enikő neurológus, dr. Pezderka Gyöngyvér gyermekorvos és Szerbin Judit önkéntes személyében. Hajnali 3:50-kor landoltak az ugandai Entebbe repülőterén. A misszió tagjai együttműködő légi partnerünk, az Egyiptomi Légitársaság járatával érkeztek. Az Egyptair jóvoltából ismét 135 kg gyógyszert tudtak elhozni Magyarországról. Szerencsére a vámon nem sokat kekeckedtek, nekik is korán volt. Így a gyógyszerekkel és a poggyászokkal hamar átjutottak a formalitásokon, vámvizsgálaton a misszió tagjai, és viszonylag hamar kikerültünk a reptérről. Az úti cél a kampalai buszpályaudvar volt, ahonnan elvileg reggel 7-kor kellett volna indulnunk...
A helyeket a buszon már előzőleg lefoglaltam, ezzel nem volt gond. Betettük a csomagokat és elindultunk reggeliző helyet keresni. Miután hajnali fél hat volt, így csak az éjszakai mulatók körüli gyorsétkezdék voltak nyitva. Kampalában egy non-stop nyitva-tartó csirkésnél fogyasztottuk el reggelinket. Fél hétkor már a busz állomáson voltunk, és a helyünkön ültünk. A busz gyanúsan üres volt. Kérdésemre hogy, mikor indulunk, a kalauz azt mondta, hogy 8:30 körül. Nagyszerű- gondoltam- ha 9 előtt elindulunk, még ma át tudunk menni Kongóba! Esett az eső. A buszpályaudvarral szemben találtam egy kis kávézót ahonnan jó kilátás nyílt a pályaudvarra. Én közben elmentem, vettem csokoládét, hogy legyen mivel lefizetni a határőröket pénz helyett. Mire visszamentünk azt mondták, hogy a busz csak tíz után indul, mert nincs elég utas. Afrikában addig nem indul busz, míg meg nem telik. Egyre inkább fáradtak voltunk. Végül 11-kor, négyórás késéssel kigördültünk a pályaudvarról. A busz gyors volt, pisi szünetet is alig tartott, így mindig rohannunk kellett. Kezdetben még megpróbáltam hívni a határátkelő helyeket, hogy várjanak ránk, mert késve indultunk. De végül feladtam, mert este fél tízkor érkeztünk meg Kisoroba, és onnan még legalább három órát kellett volna utaznunk. Jobbnak láttam, ha Kisoroban éjszakázunk, és másnap indulunk át Kongóba. A csomagjainkat betettük a busz irodába, és tízkor már az egyszerű, de tiszta szállásunkon vártuk a vacsoránkat, ami ezúttal rágós csirke, finom sült krumpli és saláta volt. Mindannyian mérhetetlenül fáradtak voltunk. Félvödörnyi meleg vízzel való zuhanyzás után nyugovóra tértünk.

2009. április 16. (csütörtök)
Judit és én korán keltünk. Értesítettük az illetékes hatóságokat, hogy gyógyszereket szállítunk. Vettünk esőkabátot, ami nagyon hasznos, mivel Kongóban esős évszak van. Reggelire finom tojást és gyümölcsöt ettünk. 11 órakor már taxiban ültünk és robogtunk a határ felé. A MONUC már várt ránk. A határon simán átmentünk, és nemsokára már a MONUC bázison ültünk és vártuk a kapitányt. Miután megtörtént a bemutatkozás, ebédre invitáltak bennünket, és az orvosok első ízben kóstolhatták meg az indiai konyhát, annak finomságait. A protokoll ebéd után elfoglaltuk szállásunkat, ami ez alkalommal a bázistól 300 m-re található protestáns misszionáriusok által működtetett hotel volt. Két szobát foglaltunk. Az orvosok vannak elszállásolva az egyikben, míg mi Judittal a másikban. A szobák egyszerűek de tiszták. Az ágyak szúnyoghálóval letakartak, van áram és hideg folyóvíz. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza vacsorázni a bázisra, hanem helyben rendelünk marhahúst,sült krumplit és salátát. Késő délután Judittal visszamentünk a bázisra, hogy elkészítsük a bőröndjeinket az orvosságokkal. A vacsora nagyon ízletes volt, kilenckor már mindenki saját ágyában pihent és izgalommal várta a másnapot: az első munkanapot.
 
2009. április 17. (péntek)
Az első két napon a kiwanjai IDP táborban dolgoztunk. (megjegyzés : Az IDP jelentése: Internally Displaced People's Camps, körülbelül azt jelenti: ' a belföldi hontalanok tábora'.) Korábban, már az első orvos csapattal is tevékenykedtünk itt. Logisztikát, sátrakat, asztalokat még tegnap este leszerveztem a tábor logisztikusával és 8:30-kor, mikor oda értünk már minden készen állt. 10 óra volt mikor az első betegek megérkeztek az ideiglenes orvosi rendelőnkbe, regisztráltuk őket, majd az orvosok megkezdték a munkájukat. Gyöngyi a gyermekeket míg Eni a felnőtteket és időseket vizsgálta.
11 körül a parancsok is meglátogatott Bennünket. Korábban jelezte, hogy 10 újságíró van vele, a kongói fővárosból Kinshasából érkeztek. Nagyon érdekli őket, hogy mit is csinál a magyar segélyszervezet, ezen a polgárháború dúlta, elfeledett területen. Több interjút is adtam különböző rádióknak, valamint egy tv állomásnak.
Fotókat készítettek és nagyon elégedettek voltak velünk, az Afrikai - Magyar Egyesület csapatával.
A parancsnoktól egy kedves, és nagyon pozitív bókot is kaptunk. Azt mondta, hogy látszik, hogy nagy hozzáértéssel dolgozik a csapat, az orvosok, az önkéntes és jó magam. Megmondom őszintén, ez nagyon jól esett, és ez egy üzenet az otthoni csapat és mind azok felé, akik lehetővé tették ezt a második missziót. Az orvosok megállás nélkül dolgoztak 13 óráig. Az ebédünket a nagy étkezdében a tisztekkel és a parancsnokokkal fogyasztottuk el. Délután tovább folytatódott a munka fél 5-ig. Akkor az eső miatt kellett befejeznünk. Betegek még voltak bőven, de megnyugtatásukra mondtuk, hogy holnap is itt leszünk, és mindenkit, akit ma nem tudtunk ellátni, holnap megvizsgálnak orvosaink.
Hazasétáltunk és este nyolcig a szállásunkon pihentünk. Judittal egy órával korábban visszajöttünk, hogy feltöltsük a kifogyott gyógyszerkészletet, és megcsináljuk a napi statisztikát. Az orvosi kórlapok használata miatt pontosan tudjuk, hány beteget vizsgáltak és kezeltek az orvosok, milyen betegséggel találkoztak és milyen orvosságot vagy kezelést adtak rá. A mai nap eredménye: 122 beteget vizsgáltunk és kezeltünk. A vacsora igen elhúzódott. Indiai szokás szerint először az előételt hozták és csak két óra után ültünk az asztalhoz. Késő volt mire ágyba kerültünk, nagyon fáradtan.
 
2009. április 18. (szombat)
Ma ismét a kiwanjai menekült táborban dolgoztunk. Mivel tegnap sok betegre nem jutott idő, a sátrak már álltak, mikor reggel 9-kor odaértünk. A betegek már vártak ránk, mindenki elfoglalta a szokásos helyét. Dr. Gyöngyi és Dr. Eni - ahogy itt hívják orvosainkat, a helyi emberek- a sátor két végénél, Judit közöttük. Amikor sok a beteg, mint ma, az idő gyorsan pörög. Délelőtt elmentem képkeretet csináltatni a helyi asztalos mesternél (az itteni asztalosok ágykeretek készítésére specializálódnak egyébként). A MONUC parancsnoknak szánt köszönő levelet kereteztettem be. Az ebéd ismét finom indiai volt, majd délután tovább folytatódott a munka. Meglepetésemre a képkeret nagyon szépen sikerült, formára faragott és lakkozott volt. A munkát az orvosaink 5 körül hagyták abba, mert ismét lógott az esős lába. Az orvosok általános következtetése az volt, hogy az emberek a táborban nagyon betegek. Gyulladásoktól, férgességtől, különböző gombás fertőzésektől szenvednek.
Este hivatalosak voltunk egy buliba a MONUC bázisra. Ez alkalommal a második orvos csoport hivatalos fogadása volt, illetve az Afrikai - Magyar Egyesület elnökének, dr. Balogh Sándornak a pincészetéből származó tokaji borokat és magyar paprikát fogyasztottuk el. Az indiai MONUC parancsnok nagy kedvence a tokaji. Este nyolc körül, amikor átmentünk, a katonazenekar már zenélt és a tábortűz lobogott. Az este jól sikerült, mindenki táncolt, még karaokéztunk is. Éjfél után vitték vissza a csapatot a szállásra.

2009. április 19. (vasárnap)
Az első szabadnapja a csapatnak. 10 körül mindenki készen állt. Sétáltunk egyet Kiwanjában, gyógyszereket pakoltunk. Vasárnapi ebédre invitált az egyik parancsnok helyettes, nála tettünk látogatást. Ez alkalommal indiai finomságokat ettünk, melynek legfőbb alapja a rizs volt. Én a parancsnokhoz voltam hivatalos, később mi is csatlakozunk az ebédhez. Az idő csodálatos volt, se nem hideg, se nem meleg, igazi európai tavaszi idő. Délután Judittal kosárlabdázni mentünk, de a MONUC katonák olyan profin játszottak, hogy végül nem álltunk be. Futógépen futottunk, így sportra is lehetőségünk adódott, ami Kongóban igen ritka alkalomnak számít. Kellemesen telt ez a pihenő nap.

2009. április 20. (hétfő)
Ma egy nagyon elhagyott település kicsi egészségügyi központjába mentünk, amely több, mint egy éve semmiféle támogatást nem kap. Az egészségügyi központban egy ápoló dolgozik és nincsenek gyógyszerek. Segélyszervezet még soha sem jött ebbe a faluba. A legközelebbi egészségügyi központ 8 km-re van ahol nincs orvos, a falu lakossága kb. 5000 fő. Az út hosszú volt, a MONUC katonai konvojhoz csatlakoztunk. Először Naminyinába kellett menünk, ami több mint kétórányira van. Naminyinában van egy kisebb vidéki MONUC bázis. Ez a bázis nagyon kellemes, magas falak veszik körül, tágas, és csendesebb mind a kiwanjai volt. Korai ebéd után elindultunk az egyik ezredessel és a mentőautóval Buganzába.
 
2009. április 22. (szerda)
Reggel nyolckor már lent voltunk a nyamilimai bázison, és a reggelinket fogyasztottuk. Fél tíz után sikerült elindulni a bázisról, mert közbejött valamiféle katonai akció és a kocsikat, amikkel eredetileg mentünk volna, másra kellett, hogy használják. Így végül a százéves MONUC mentőautóban szállítottak bennünket mai célállomásunk, Ngwenda felé. Ngwendában egy pici kis egészségügyi központ található, ami több mint hat hónapja nem funkcionál. Egy ápoló van, akinek nincsenek gyógyszerei és semmiféle eszköze. Az itteni lakosság körülbelül 5.000 fő. Csak délben értünk oda, a helyi betegek már vártak ránk. A központ abszolút levegőtlen kis épülete helyett egy papaya fa árnyékában állítottuk fel asztalunkat. Ekkor realizáltuk, hogy az összes orvosi felszerelés és orvosság Nyamilimában maradt, mert valami oknál fogva a katonák nem rakodták fel őket a mi dzsipünket követő teherautóra. Eszmélés után pár gyors telefon, és már úton is volt a felszerelés. A leckét magam is megtanultam: minden indulás előtt le kell, hogy ellenőrizzem, hogy megvan-e a felszerelésünk! Az autó csak egy óra múlva ért a helyszínre, addigra már hatalmas tömeg gyűlt össze a központ tenyérnyi udvarában. Az embereket még a katonák is csak nehezen tudtak kordában tartani. Mobil klinika projektünk alatt talán itt voltak a legagresszívebbek az emberek. Orvosaink, Eni és Gyöngyi elmondása szerint a helybéliek igencsak betegnek bizonyultak, ráadásul a munkakörülmények talán itt voltak a legnehezebbek. A vizitre érkezők tolongtak és át-át törték a kordont, mellettünk üvöltött a kongói zene a mikrofonból, mivel a szomszédban épp esküvőt tartottak. A gyerekek a törött bambuszkerítésen lógtak és kommentálták az eseményeket. Sajnos a munkát fél ötkor abba kellett hagyjuk, mert nekiállt esni az eső. Az ENSZ menekültügyi ügynökségének konvojával értünk vissza Kiwanjába. Mindenki fáradt volt, így az orvosok otthon, mi Judittal a kiwanjai MONUC bázison vacsoráztunk.

2009. április 23. (csütörtök)
Reggel korán keltünk, és kilenckor már úton voltunk Kibumba felé. A falu a főút mentén Rugari területén fekszik, Gomától, a provinciális fővárostól 22 km-re. A legközelebbi kórház Gomában van. Van egy egészségügyi központ, de az fent van a hegyekben hat kilométerre, és csak egy ápoló van és kevés gyógyszer. A falu nagyon forgalmas, a lakosok az út mentén árulják a zöldségeket. Miután a falu relatíve közel fekszik Gomához, ezért egyetlen egy segélyszervezet sem kíván segédkezni itt. Pedig a falu főnökének elmondása szerint a szükség igen nagy, mivel errefelé jelentős az átmenő forgalom és emiatt sokan elkapják a STD-t (sexually transmitted diseases) és az AIDS vírust. Mobil klinikánkat a falusi főnök irodájában állítottuk fel. Pillanatok alatt sikerült egy nagy asztalt és hét széket szerezni. Kettőt az orvosoknak, kettőt a fordítóknak, kettőt a betegeknek és egyet Juditnak. Sikerült találnom egy helyi fordítót, aki még gyógyszertári képesítéssel is rendelkezett, így ő dolgozott Györgyivel, James az állandó tolmácsunk, pedig Enivel. Később a rugarai MONUC bázis parancsnoka is ellátogatott táborunkba, ahol nagy tetszéssel nyugtázta dicséretre méltó munkánkat.
Az ebédünk szendvics volt, amit Rugariból hoztak, de olyan borsos, hogy Judittal alig bírtuk megenni. Az indiaiak jót mulattak rajtunk ?. A betegáradat hatalmas volt, alig lehetett beférni az ajtón. Délután ötig tartott a rendelés, ám így is maradtak betegek, akik nem kerültek sorra. Mai szállásunk a rugarai katolikus parókia százéves épületében volt. A parókiának csodálatos a kertje, és igazi kandallót használnak, amiben a múltkor, amikor a terepfelmérést csináltam még tűz is lobogott.
Rugariban általában öt-nyolc fokkal hidegebb van, mint Kiwanjában, mert jóval magasabban fekszik, és sűrű dzsungel veszi körül. A jéghideg vízben mindenki csak cicamosdást végzett. Nyolc körül már a MONUC rugarai bázisán ültünk, ahová vacsorára voltunk hivatalosak. Az olajos hordókból átalakított barbecue-ban égett a tűz. Sorra hozták az előételeket, majd tíz körül sor került a vacsorára is. Utána jót beszélgettünk a parancsnokkal és tisztjeivel a világ dolgairól. Tizenegykor mindenki fáradtan kuporodott paplanja alá.

2009. április 24 (péntek)
Missziónk legnehezebb napja volt ez a mai. A rugarai bázison elköltött reggelink után, fél tízkor már a célállomásunk felé zötykölődtünk. Kabayába a gomai főútról le kellett térnünk, és közel 15 kilométert a dzsungelen keresztül hajtanunk, lávaköves, fekete úton. A dzsip jobbra-balra himbálódzott, nagyon erősen kellett megkapaszkodnunk, hogy ki ne essünk belőle.
Kabaya, egy másik kisebb faluval, Gisizával van gyakorlatilag összenőve. A falu a volt belga kolonializmus idejéből maradt katonai bázishoz nagyon közel fekszik. Ez a bázis valaha nagyon szép lehetett, flamand típusú, fehér- piros házak sorakoznak egymás mellett és mögött, mára teljesen elhanyagolva. Jelenleg kormánykatonák, a FARDC családjai laknak benne ideiglenesen, előtte, januárig a lázadó CNDP csoport állomásozott benne. Valaha iskola és kórház is működött a területén, valamint az áram és a folyóvíz is be volt vezetve, utóbbi a közeli tavacskából. Kabaya / Gisiza területén ma egy pici egészségügyi központ működik, ami képtelen ellátni a két nagyobb, valamint a környező kisebb falvakat, így a mobil klinika ötletének nagyon örültek.
Egy bambusznáddal körbekerített területen állítottuk fel mozgóklinikánkat a falu főnökének helyettese segítségével, s azért nem a főnökkel, mert őt tegnap letartóztatták. Előző nap reggel még beszéltem vele, hogy informáljam az érkezésünkről, és állítólag utána tartóztatták le a kormánnyal való politikai szembenállása miatt. Kongóban és más afrikai országokban sajnos ez szinte mindennapos. A betegek két sorban a félig nyitott kis helyiség előtt sorakoztak, egyik sorban az anyák gyermekeikkel, másikban az idősek.
Orvosaink elmondása szerint itt voltak a legbetegebbek az emberek, talán még súlyosabb állapotban voltak, mint a kiwanjai IDP táborban. Szörnyű betegségekkel találkoztunk, volt olyan gyermek, akinek három centiméterre állt ki az élő féreg a lábhajlatából. Az egyik nőnek lerohadt egy fertőzés következtében az egyik mellbimbója. Akadt olyan öregember, aki a klasszikus nyolcvanas évek végi etióp éhező fényképekre emlékeztetett. A legsúlyosabb eset két leprás volt, az egyik egy kb. négy-öt éves kisgyermek. A lepra az arcát támadta meg, és a szemét annyira kirohasztotta, hogy a forgó szemgolyóját is lehetett látni. Borzalmas látvány volt. Azt hiszem ilyen súlyos eseteket még orvosaink sem tapasztalhattak eddigi pályafutásuk során.
Érezni lehetett, hogy ez a mai nap lelkileg is mindenkit megviselt. Aki még nem járt fekete Afrikában, az ezt a nyomort és a szomorú emberi- és gyermeksorsokat aligha tudja elképzelni.
Mobil- klinikánkkal, amit az Afrikai Magyar Egyesülettel valósítottunk meg reményt adunk az embereknek, és direktben segítjük őket. Kérjük a kinti csapat nevében, hogy amennyiben lehetősége van, támogassa törekvéseinket, itt, Kelet-Kongó háború sújtotta területén. Este testileg-lelkileg megviselt hangulatban értünk vissza a kiwanjai szállásunkra.
 
2009. április 25. (szombat)
Mai célállomásunk talán az eddigi legnehezebben elérhető apró falucska, Casave volt, Nyabanira területén. A preparációs hét alkalmával körülbelül tíz kilométert gyalogoltam, ötöt oda és ötöt vissza, az út rossz állapota miatt, mert a célállomást nem lehetett kocsival megközelíteni.
Itt, az egyik legmegközelíthetetlenebb falu területén, ahol még soha egyetlen segélyszervezet sem bukkant fel, található egy kis egészségügyi központ, egy szem ápolóval, de gyógyszerek nélkül. Ha valaki beteg, annak fizetnie kell az ápolónak a konzultációért, a környező lakosságnak viszont általában egyáltalán nincsen pénze. Több mint kétórás diszkusszió után az ápoló kijelentette, hogy ő nem akarja, hogy legyen mobilklinika a faluban, mert akkor elvesszük a fizető betegeit.
Azt tudni kell, hogy a falunak körülbelül 7.000 lakosa van. Kérdésemre az ápoló elmondta, hogy napi maximum két beteg keresi fel, mert az emberek nem tudnak fizetni, és ő nem ad ingyen konzultációt senkinek. Azt mondta csak akkor jöjjünk, ha adunk neki alkalmanként húsz dollárt, tízet neki és tízet a segítőjének. Kérdésemre, hogy tehát az ő tíz dollárjáért feláldoz egy hét ezer fős falut, akinek semmi más lehetősége nincsen azt válaszolta, hogy igen. Nagyon érdekes okfejtés volt, korábban ilyennel nem találkoztam. Utána a falu főnökkel is beszéltem, aki persze ellentétes véleményen volt. Elmondása szerint hatalmas szükség van a mobil- klinikára, mivel a falu nagyon megközelíthetetlen, és soha nem jön ide egy segélyszervezet sem. Az emberek semmiféle egészségügyi ellátáshoz nem jutnak, mert a legközelebbi központ 12 km-re van, és a kormány által küldött ápoló csak annak segít, aki külön fizet neki.
Nos, hát ilyen előzményekkel úgy döntöttem, hogy itt Casaveban muszáj mobil klinikát csinálni. Reggel kilenckor már úton voltunk. Az első tizenöt kilométer még tűrhető volt, de a következő húsz alatt többször ki kellett szállnunk a kocsiból, és néha még tolni is besegítettünk. Nagyon lassan döcögtünk előre, míg végre elértük a nyabanirai MONUC bázist. Itt a tisztek elmondták, hogy négy napja nem esett az eső, szóval valószínűleg fel lehet jutni Casavéba kocsival. Miután mindenki elvégezte kis- és nagydolgát, valamint elfogyasztotta indiai tejes teáját, megérkezett a MONUC parancsnok is Kiwanjából, akinek kipárnázott dzsipjében folytattuk utunkat. A parancsnok azért jött, hogy a környező falvak lakosságával beszéljen, illetve, hogy az FARDC parancsnokot figyelmeztesse, hogy amennyiben a katonák tovább folytatják a rablásokat, súlyos következményekkel számolhatnak majd. A kormánykatonák nincsenek jól megfizetve és havi 1kg babon és 1kg rizsen kellene, hogy túléljenek. Természetesen, ez nem elég, s mivel van fegyverük, a helyi lakosságot megfélemlítve szedik el tőlük mindazt, amire szükségük van. Casaveban semmilyen már korábban felállított épület nem volt, ami alkalmas lett volna a mobil-klinikánk felállítására, így a MONUC katonák egy sátrat voltak kénytelenek felállítani, ami alatt megkezdődhetett a rendelés. Sajnos szinte azonnal megeredt az eső, s csak esett, esett megállás nélkül. Képtelenség volt tovább folytatni a munkát, mivel a papírok, a gyógyszerek és mi magunk is teljesen eláztunk.
Az egyik tiszt azzal a remek ötlettel állt elő, hogy átalakíthatnánk a teherautót mobilklinikává ebéd után. Ez remek, gondoltam, de az idősebb orvosunk elvetette az elképzelést, így a rendelés abbamaradt. Visszatértünk nyabanirai bázisra, majd onnan Kiwanjába. Estére Judittal Activityt szerveztünk a tiszteknek. Ez persze egy leegyszerűsített változata volt a játéknak, amiről kiderült, hogy Indiában is játszzák, csak éppen nem Activity, hanem Dam Siraz néven fut. Várakozásunkat felülmúlva nagyszerűen sikerült a móka, a parancsnok szavára mindenkinek játszania kellett, de végül nem bánták meg, mert hatalmas nevetésekbe torkollott az amerikai Szabadság-szobor vagy az elektromos fogkefe lerajzolása, illetve a giliszta eljátszása. Parancsnokunk nagyon örült kreativitásunknak.

2009. április 26. (vasárnap)
Ma egy csendes nap volt - szünnap. A szombati kis összejövetel után mindenki sokáig aludt, és élveztük, hogy nem kell korán felkelni. Tíz körül ébredtünk, majd dr. Gyöngyit felkészítettük a rádiós bejelentkezésre, ugyanis az Afrikai - Magyar Egyesület minden vasárnap 11-től 12-ig a Radio Café-ban Africafé címmel afrikai témájú műsort támogat. Itt szoktunk tudósítást adni az éppen aktuális kelet - kongói humanitárius misszióról is. Tehát most vasárnap dr. Gyöngyi informálta a hallgatókat a munkakörülményekről, az általános betegségekről, a kelet - kongói emberek szomorú sorsáról és arról, hogy az Afrikai - Magyar Egyesület hogyan próbál segíteni rajtuk mobil orvos csoportjával. Utána összekötöttük a reggelit az ebéddel. Sült krumplit, káposztasalátát, halat és rágós marhahúst ettünk. Az ebéd után az orvosok elmentek a fordítónkkal, Jamessel Rutshuruba várost nézni. Én meg Judittal az internet kávézóba, hogy elküldjük a legújabb blogot és fényképeket. Az orvosok már egy óra múlva visszatértek Kiwanjába, mert azért akárhogy is itt még is csak háború van és azt mondták, hogy nem érezték magukat olyan biztonságban, mint amikor a MONUC-kel vagyunk. Judittal csak hat után értünk vissza és sikerült mindent elküldenünk, ami nagy csoda, hiszen itt Kelet - Kongóban nincs ám ADSL. ? Este még beszélgettünk, majd Judittal átmentünk a bázisra összepakolni az orvosi táskákat, a másnapi mobil klinikára.
 
2009. április 27. (hétfő)
Mai célunk a már a múlt hétfőn is meglátogatott Buganza volt. Ez a falu Nyamilima területén fekszik, ami vagy két és félórányi útra van Kiwanjától. Sikerült a bázisról korán, már fél kilenckor elindulnunk. A kiwanjaiak fél útig Nyabaniráig vittek, majd ott átszálltunk egy másik jeepbe. Mókásan nézhettünk ki, mindnyájan szemünkig sálba bugyolálva, hogy védjük hajunkat, orrunkat az út porától. A jeepek félig nyitottak s ha már két napig nem esik az eső, akkor a por bent gomolyog a kocsiban. Mindnyájan kifelé bámészkodtunk, amikor hirtelen egy Pajerot és annak sofőrjét pillantottuk meg az út közepén, aki vadul integetett, hogy álljunk meg. Kérték, hogy kérdezzem meg, hogy mi a baj, mivel az indiaiak nem beszélnek franciául. A Pajero sofőrje kétségbeesetten mondta, hogy 500 méterre innen a falu lakosai felállítottak három útbarikádot, gumikat és fákat égetnek, és senkit nem engednek tovább. Amikor meglátta a tüzet és a tömeget, rükvercbe kapcsolt és elhajtott, és most nem tudja, mit csináljon, mert Ishasába kell mennie. Te jó ég - gondoltam. Hogyan fogunk mi eljutni Buganzába, ahol a betegek már vártak ránk. Reggel beszéltem az ápolóval, aki biztosított arról, hogy a környező falvakat is informálták érkezésünkről és rengeteg lesz a beteg. A MONUC azonnal jelezte a közeli Nyabanirai és Nyamilimai bázisnak a szituációt, akik már úton is voltak. Mi nem tudtunk mit csinálni, mint várni. Egy óra után sikerült felhívnom az egyik nyamilimai ezredest, aki jó barátom, és a helyszínen volt. Azt mondta, hogy felejtsük el, hogy ma Buganzába megyünk, mert túl veszélyes és most próbálják rábeszélni a lakosságot, hogy szedjék fel a barikádokat. Közben ömleni kezdett az eső, ami ezúttal igazi trópusi eső volt és fel kellett húznunk az összes ablakot. Így viszont minden bepárásodott és nem volt semmi levegő az autóban. Szóval nem volt egy kéjutazás. Több mint két órát várakoztunk, amikor is kaptuk rádión az üzenetet, hogy forduljunk vissza Kiwanjába. Felhívtam a buganzai ápolót és tájékoztattam a szituációról. Nem örült neki és mondta, hogy már százötven beteg vár ránk. Ebben a helyzetben úgy döntöttem, hogy délután a kiwanjai menekülttáborban fogunk dolgozni, hiszen úgy is több alkalommal dolgoztunk már ott és a szükség hatalmas. Nagy tömeg gyűlt össze rövid idő alatt. Volt egy nő, aki úgy jött be a klinikánkra, hogy folyt a lábán a vér. Elmondása szerint már tizenegy gyermeknek adott életet, és most ismét három hónapos terhes és reggel óta vérzik. Enikő megvizsgálta és jobb híján csak egy NOSPA injekciót tudott neki beadni. Szegény beteg nagyon hálás volt ezért a kis segítségért is. Próbálta törölgetni kicsorgó vérét a földről, nagyon szégyellte magát. Olyan rossz volt nézni és próbáltam megnyugtatni, hogy ne aggódjon, majd mi feltakarítjuk. Lassan lépdelt kifelé, amikor arra gondoltam, ha mi nem is, talán a rutshurui nagy kórházban fognak tudni segíteni. Mondtam a dokiknak, hogy elviszem motorral a kórházba, mondták, hogy jó ötlet. Elindultunk a fő út felé, amikor a MONUC orvosa kiabált utánam, hogy hová megyek a hölggyel. Tájékoztattam a helyzetről, és mondta, hogy ne motorral menjünk, hanem megszervezi nekünk a MONUC mentőautót. Nagyszerű, öt perc múlva már a mentővel robogtunk Rutshuru felé. Nagyon jó érzés volt ez a kooperáció az indiai MONUC hadsereg és a magyar humanitárius csapat között. A rutshurui kórházban sikerült egy francia orvossal beszélnem, aki megígérte, hogy külön figyelmet fog szentelni betegünknek. Elbúcsúztam a hölgytől, adtam neki egy kis pénzt ételre és már vissza is értem Kiwanjába. A betegek száma alig csökkent, és az orvosok elmondása szerint súlyos esetek voltak. Este mulatságra voltunk hivatalosak a bázisra. Az egyik tisztnek házassági évfordulója volt, és ilyenkor szokás az indiai hadseregben, hogy partyt rendeznek. A buli nagyszerűen sikerült, éjfélig táncoltunk. Nagyon jól érezte magát mindenki, hiszen egy ilyen stresszes nap után a felszabadult tánc jól jött. Egy körül kerültünk csak ágyba.
 
2009. április 28. (kedd)
Ma ismét megpróbálkoztunk eljutni a Nyamilima területre. Nagyon korán keltünk és már fél nyolckor úton voltunk. A csapat kissé fáradt volt a tegnapi mulatság után. Nyabanira előtt bedöglött az autó. Hát ezt nem hiszem el - gondoltam, az égiek nem akarják, hogy eljussunk Nyamilimába. Szerencsére negyed óra múlva jött a váltás autó és ismét úton voltunk. Ma már nyoma sem volt a tegnapi úti blokknak és tízkor már a bázison ittuk második kávénkat. A mai célunk Gabuga volt. Ez egy teljesen elzárt falu, amit autóval nem lehet megközelíteni és öt kilométert gyalog kell megtennünk, hogy elérjük. Korábban az első orvos csoporttal már dolgoztunk itt. Semmiféle egészségügyi központ, vagy ápoló nincsen, teljesen elzártan élnek, mindenféle segítség és segély híján. A csapatot már korábban felkészítettem a mai tíz kilométeres gyaloglásra, amikor az egyik tiszt barátom nagy meglepetést tartogatott a számunkra, amit még nekem sem árult el. Nem kell gyalogolnunk, mert tankokkal megyünk majd Gabugába. Levegőt sem kaptunk a bejelentés hallatán, és először azt hittem, hogy viccel velünk. De nem! Felmorajlottak a hatalmas monstrumok a tábor mögött. Azt hiszem a dokik is nagyon-nagyon ledöbbentek. Civilek elvileg soha nem utazhatnak az ENSZ tankjain, hacsak nem valami nagyon nagy vészhelyzet van. Nem tudom, hogy mivel győzte meg Major Rana a tábornokot. Lényeg, hogy Nyakahangáig, amíg az út véget nem ért jeepen, majd onnan a tank tetejéről élveztük a csodálatos banánfa dzsungelt és a hegyeket. Hihetetlen eufórikus érzés uralkodott el a csapaton. A tank nagyon hangos, és amikor rajta ültünk egy szót sem lehetett érteni, amit a másik beszélt. Két kézzel kellett kapaszkodnunk, hogy le ne essünk. Gabugában már vártak ránk a betegek. Egy iskolában rendeztük be percek alatt klinikánkat. Orvosaink elmondása szerint mindenki férges betegségektől szenvedett és volt egy-két nagyon súlyos eset. Ebédünket a tank tetején költöttük el, isteni krumpli golyókat és krémsajttal töltött csapatit ettünk. Délután négykor elkezdett szakadni az eső és vagy félórát kellett várnunk, mivel a tank vezetőjének kényelmesebb kint lógva vezetni a tankot, mint bentről irányítania. Miután elállt az eső a levegő felfrissült és boldogan pattantunk ismét a tank tetejére. Nyakahangánál Major Rana megkért, hogy üljünk be, mert nem jó, ha a civilek látják, hogy civil fehérek utaznak kívül. Az indiai hadsereg ENSZ tankjai orosz gyártmányúak, 2300 lóerősek, 65 km/órás sebességgel is el tudnak menni és tíz emberre vannak méretezve. Major Rana előadást tartott a tank különböző fegyvereiről, a színes csövekről és a tank harci alkalmazásáról. Visszafelé az egész utat tankon tettük meg. Gabugatól Nyakahangáig kint ültünk, míg onnan Nyamilimáig a tank belsejében. Feledhetetlen élmény volt!
 
2009. április 29. (szerda)
Ma a szokásos területünkre indultunk: Ngwenda. Az orvosok ezt a helyet szeretik a legkevésbé, mert itt a legnehezebbek a munkakörülmények és az emberek itt a legagresszívebbek. Ezt persze pozitív szemszögből kell nézni, hiszen ez csak azt jelenti, hogy annyira nem kapnak semmiféle segítséget, hogy mindennek nagyon örülnek és természetesen mindenki részesülni akar belőle. A munkakörülmények: az asztalunk az egészségügyi épület udvarán van, bent az épületben a szagok miatt nem lehet hosszú órákat eltölteni orvosaink véleménye szerint. Az udvar alig-alig van elszeparálva egy törött bambuszkerítéssel, amin meg lógnak a gyerekek és kommentálják az eseményeket. Ha esik az eső, akkor hatalmas a sár és hideg van, ha süt a nap, akkor meg száll a finom por és hiába mossa meg az ember a haját egy nap után ellepi a por. Szóval a munkakörülmények és a természeti viszonyok nem egyszerűek. Természetesen már vártak ránk a betegek és 10.30 - kor már az elsők a székben ültek. Meleg, fülledt, párás idő volt egész nap. Délután elmentem megnézni egy másik falut, hogy esetleg ott is dolgozhatnánk. Valaki ajánlotta a tisztek közül, de végül a falu túl kicsi volt és túl messze. Este egy mulatságra voltunk hivatalosak, mert az egyik tisztnek házassági évfordulója volt. Az összejövetel jól sikerült és csak késő este értünk vissza a szállásra.
 
2009. április 30. (csütörtök)
Ma Kibumbába mentünk. Reggel nyolckor telefonáltam, hogy még egyszer megerősítsem, jövünk. Az ápoló elmondta, hogy már akkor el kezdtek gyülekezni a betegek a klinika ajtaja előtt. Az úton megálltunk Kataléban egy teára. Mire odaértünk a betegek már rengetegen voltak, főként idősek és anyák. Szerencsére az idő kegyes volt hozzánk egész nap. Nem esett, pedig nagyon lógott az eső lába, és így a betegek is kint várhattak a szabad ég alatt. Nagyszerű angol tolmácsot is sikerült szereznünk James mellé, aki maga gyógyszerész volt és így könnyű dolga volt Gyöngyvérnek. Az ebédet a bázisról hozták és ez alkalommal a szakács nem tett bele olyan sok borsot, mint az előző héten, így nagyon ízletes volt. Délután még naplemente előtt értünk a rugari bázisra, ahol magaslatról figyeltük a naplementét. Este természetesen vacsorára voltunk hivatalosak, ez alkalommal saslik szerű broshetteket készített a szakács, ami isteni volt.
 
2009. május 1. (péntek)
Mai falunk Kabaya. A múlt hét folyamán itt találták az orvosok a legbetegebbnek a pácienseket. Mielőtt azonban elindultunk volna, egy nagy meglepetés várt Gyöngyvérre. Az előző este mondta, hogy ma lesz a 29. házassági évfordulója. Arról beszélgettünk utána a tisztekkel, hogy náluk mennyire fontos és szent a házasság és mit is jelent egy házassági évforduló. Erre az egyik tiszt azzal az ötlettel állt elő, hogy lepjük meg a doktornőt. Szóltak a szakácsnak, hogy készítsen neki egy tortát reggelre. Gyöngyvér semmit sem sejtett. Nagyon meglepődött, mikor mindenki reggeli után az asztalnál maradt és hozták a tortát. Mi még énekeltünk is. Azt hiszem ezt a 29. házassági évfordulóját nem fogja hamar elfelejteni. Kabayába megérkezve már mindenki várt ránk. A betegek rengetegen voltak, mint általában mindenhol. Itt is elég agresszívak, ezért szóltam a helyi rendőrkapitánynak, hogy kölcsönözzön nekünk két rendőrt, hogy ők tartsák fenn a rendet. Mindig jobb helyi erőket alkalmazni, mint mondjuk egy indiai katonát. A saját vezetőikre az emberek mindig sokkal jobban hallgatnak, mint külsősökre. Sajnos délután eleredt az eső, és nem akarta abbahagyni. Mondtam a betegeknek, hogy menjenek be a következő épületbe az eresz alá, de inkább álltak az esőben és türelmesen vártak, míg sorra nem kerültek. Este Judittal átmentünk a parancsnokságra, ahol nagy kivetítőn családi fényképeket mutogattak. A feleségek mind csodálatos ruhákban, gyerekeikkel és a tisztekkel. Érdekes volt látni egy-egy tisztet Kashmirban, vagy éppen Radzsisztánban. Utána sikerült megbeszélnem a parancsnokkal, hogy elmenjen velük az egész csoport másnap Gomába. Nagyon későn értünk vissza a szállásra, mert annyi volt a beszélgetés, így a doktornőknek, akik akkor már rég aludtak, csak másnap mondtuk a jó hírt.

2009. május 2. (szombat)
Úti cél: Goma, Észak Kivu tartomány székhelye. Reggel tíz körül indultunk. Gyöngyvér és Enikő a parancsnok kocsijában, míg én Judittal egy tiszt autójában élveztük a csodálatos környezetet és a dzsungel látványát. Szokás szerint megálltunk Kataléban egy teára, majd folytattuk utunkat. Goma nagy változás volt a doktornőknek a megszokott afrikai falukhoz képest. Igaz, hogy szombat volt, de mégis mindenki nyüzsgött az utcákon, dugó volt a városba vezető úton és szinte mindenhonnan kőépületek meredeztek a levegőbe. Hát igen Kiwanjában ezt nem látjuk. Éppen ebédidő volt, ezért úgy döntöttünk, hogy megebédelünk Goma egyik legelőkelőbb szállodájában az Iusi Hotelben. A parancsnok, a tisztek és mi egy fenti teraszos helyen ültünk le és rendeltünk pizzát. A lányok spagettit ettek. Kellemesen beszélgettünk vagy két óráig. A parancsnok és tisztjei délután átmentek Gisenyibe, ami a legközelebbi ruandai határváros egy csodálatos művész piaccal. Mi a híres cipő market felé vettük az irányt. Előtte a határon még megérdeklődtem, hogy mit kell tenni akkor, ha szerdán lejár a vízumom. Azt mondták, hogy hétfőn kell visszajönnöm és a Bevándorlási Hivatalban meg fogják tudni hosszabbítani. A cipő piacon Juditnak sikerült három pár cipőt vennie nekem és Enikőnek egyet-egyet. Ezek használt cipők, de ki lehet fogni jókat és öt perc alkudozás után a legalacsonyabb áron 4USD-ért meg is lehet őket vásárolni. Délután öt körül indultunk vissza. A tiszt, aki velünk volt lassan vezetett, csak nyolc után értünk Kiwanjába. A vacsorát mindenki kihagyta, mert az ebéd olyan bőséges volt.
 
2009. május 3. (vasárnap)
A mai nap látogatóink jöttek az EURAC nevű, Brüsszeli központú segélyszervezettől. Ez egy olyan ernyőszervezet, ami több olyan segélyszervezetet foglal magába, akik nagy tavak vidékén, Burundiban, Ruandában és Kongóban tevékenykednek. Az EURAC képviselője Donatella Rostagno és Hilda. Az Afrikai - Magyar Egyesület mobil klinika projektjét érdemesnek tartották arra, hogy meglátogassák. Ez nagy megtiszteltetésnek számít. Nem volt egyszerű összeszervezni már csak a logisztikát sem, mert a szervezetnek nem volt autója, és hát nekünk sincsen. Végül egy Gomában élő spanyol barátom segítségével találtam valakit, aki kölcsönzött nekik egy Pajerot egy napra. Más részről a csapat ritmusa az volt, hogy vasárnap van a szünnap és nem szombaton. Mindenkivel egyetértve úgy döntöttünk, hogy vasárnap a Kiwanjai menekülttáborban fogunk dolgozni. Reggel tízkor a doktornők már a sebtében felállított klinikán ültek és rendeltek. A táborlakók kivételesen nagyon fegyelmezettek voltak és szépen felálltak két sorban, amit tartottak is órákon keresztül. Sikerült megbeszélni a szállásunk szakácsával Rossal, hogy készítsen ebédet sült krumplit, salátát és húst. Judittal előbányásztuk a raktárból a múltkori AHUs kartondobozokat leszedtük róluk az AHUs matricát és feltűztük vöröskeresztes lepedőinkre, ami már messziről hívatott jelezni, hogy itt egészségügyi klinika működik. Donatelláék egyre értek Gomából Kiwanjába. Tervem az volt, hogy megnézik a klinikát, majd ebéd, utána ismét klinikalátogatás, majd körbeviszem őket a menekülttáborban, majd összehozom őket a MONUC Public Relation felelősével, Captain Alamuval. Minden a terv szerint sikerült, abszolút elégedettek voltak az ebéddel, a munkánkkal és az egész csapattal. Jót beszélgettünk a segélyszervezetekről, és hogy miért van ebben a régióban ilyen kevés szervezet és miért kapnak ezek az észak-kiwui emberek ilyen kevés asszisztenciát. Gyöngyvér és Enikő csodálatos munkát végeztek és rekordot is döntöttek: 163 beteget láttak el ketten. Büszkék vagyunk rátok!
 
2009. május 4. (hétfő)
Ma a csapat kettészakadt, mert nekem muszáj volt felmennem Gomába, hogy meghosszabbítassam a vízumomat. A csapat célja az egyik legtávolabbi falucska, Buganza volt. Én reggel ötkor keltem, mert hatkor indultunk elvileg a bázisról. Persze háromnegyed hét lett belőle. A csoport kilenc körül indult. Judit elmondása szerint az úton nem volt semmi probléma, útzárlat vagy lövöldözés. Merci pour le Dieu! (Istennek hála) Tizenkettő körül kezdték a munkát. Egész nap keményen dolgoztak, este fél nyolcra értek csak vissza. Nekem Gomában sikerült elintéznem az útlevelem meghosszabbítását, komoly száz dollárok ellenében, három hónapra. Elvileg tizenegykor kellett volna visszaindulnunk, de azt mondták, hogy csak három óra múlva indulunk Remek - gondoltam, legalább tudtam találkozni egy fél órára a spanyol barátommal és megköszönni neki személyesen a kocsi kölcsönzésben nyújtott segítségét. Majd beültem egy helyre és írtam a pár napja elmaradt riportjaimat. Csak fél öt után indultunk vissza és nyolcra értünk Kiwanja City-be, ahogy itt nevezik. Este átmentünk vacsorázni, csak Gyöngyvér nem érezte jól magát így ő otthon maradt. Kicsivel éjfél előtt jöttünk csak el, mert a parancsnoknak nagyon jó kedve volt és csak öntötte magából a történeteket, mi meg balra-jobbra kókadtunk a sok utazástól, amin ma mindnyájan keresztülmentünk.
 
2009. május 5. (kedd)
A mai nap izgalmasnak ígérkezett, mert Busana-ba egy pigmeus faluba terveztük a mobil klinikát. Már előre felkészítettem a doktornőket, hogy ma sokat kell gyalogolni, mégpedig dombnak felfelé. A két MONUC-os autó folyamatosan lefulladt, így vagy két óra alatt tettük meg a harminc kilométeres távot. Mikor elértünk az út végére, és felmutattam a hegyre, hogy oda kell felgyalogolnunk, a katonák elhűltek. Tíz perc múlva már Judit hátán volt a piros orvosi zsák, kezemben az ebéd és neki vágtunk a hegynek. Az előző misszióval ezt az egész távot szakadó esőben tettük meg és ők nagyon élvezték a kalandot ?. Félóra alatt a csoporttal is felértünk és lenyűgözött mindenkit a csodálatos környezet, a banánfa dzsungel és a környező hegyek. A tábort a már megszokott helyen a templomban akartuk felverni, de a doktornők azt mondták, hogy kívül akarnak rendelni. Reménykedtem, hogy nem fog esni az eső és erősen tűzni a nap. Általánosságban az emberek nagyon betegek voltak. Hat leprásat is találtunk, illetve a férgesség minden fajtáját, tüdőgyulladást stb. Érdekes esemény alakult ki: a környező települések lakossága pigmeus és nem-pigmeus. A nem pigmeusok azt akarták, hogy ne nézzük meg a pigmeusokat, de mivel mi partner szervezetünk a BIFERD kérésére jöttünk ide, ezért avval az ötlettel álltunk elő, hogy háromig a pigmeus felnőtteket és vegyesen a pigmeus és nem-pigmeus anyákat gyermekeikkel vizsgálják a doktorok. Majd három után mindenki jöhet. Negyed öt után indultuk vissza gyalog a faluból és a falu lakossága nagyon elégedett volt látogatásunkkal, mert ide soha egyetlen szervezet sem jön. Este Judittal átmentünk a bázisra, majd hamar lefeküdtünk, mert a tegnapi hosszú éjszakázás miatt mindketten fáradtak voltunk.
 
2009. május 6. (szerda)
Irány Ngwenda. Már tízkor kinyitotta kapuit a bush klinika. A betegek megint hatalmas hangzavarban csoportosultak és tolták egyre előrébb a határként szolgáló bambusz rudat. A nap gyorsan eltelt, rengeteg beteget néztek meg orvosaink. Hat leprás esetet is találtak, ami nem volt egy jó hír. Így azon esetek száma, amiket identifikáltunk a három hét alatt, elérte a 17-et. Azóta én megkérdeztem, hogy melyik kórház vagy esetleg segélyszervezet foglalkozik velük, de a válasz egyszerű volt: senki. Nagyon jó új projekt lehetne talán a WHO (World Health Organization) segítségével egy lepratelepet létrehozni, ahol elkülöníthetnénk e betegség áldozatait, mert ez egy cseppfertőzésen keresztül terjedő betegség, és ha még most időben el tudnánk kapni, akkor megelőzhetnénk további megbetegedéseket. Említettem a MONUC parancsnokának, és kérte, hogy csináljak egy prezentációt, amit majd bemutatna a UN-nek. Szívesen megcsinálom, mondtam neki, csak érjünk el valamit. Majd meglátjuk. Délután ötkor már a szálláson voltunk, és mindenki pihent az esti összejövetelig Ismét egy tisztnek volt a házassági évfordulója, amire természetesen meghívást kaptunk. A buli jól sikerült, de hamar vége lett.
 
2009. május 7-8. (csütörtök-péntek)
A két szokásos helyszínre, csütörtökön Kibumbaba, pénteken meg Kabayaba mentünk. A betegek és a falu vezetősége mindenhol nagy lelkesedéssel fogadott bennünket és nagyon sajnálták, hogy most három hétig le fog állni rendszeres látogatásunk, addig ameddig a harmadik misszió június kilencedikén el nem indul. A Kibumbában működő kis egészségügyi központnak Post de la Sante-nak átadtunk egy csomagot, az Afrikai - Magyar Egyesület nevében. A csomag egészségügyi felszereléseket tartalmazott, vérnyomásmérőt, vattát, kötözőpólyát, injekciós tűket, fecskendőket stb. Az ápolók odáig voltak és nagyon hálásan szorongatták a kezünket. Jó érzés volt adni, és még jobb érzés tudni, hogy jó helyre került. Az éjszakát a rugarai parókián töltöttük, majd másnap innen indultunk Kabayaba. Meglepetésünkre a falusi elöljárók, elkerítették a betegeket az ajtótól és felsorakoztatták őket két sorban. Nagyszerű érzés volt úgy dolgozni, hogy a helyi lakosság is közreműködött és segített mindenben, amiben tudtak. Nagyszerűek a kongói emberek. Délután elég későn értünk vissza, és addigra kifogytunk mindenből, az amoxi porból, az ibuprofenből. Napközben a gumikesztyű is elfogyott, de szerencsére azt tudtam szerezni az egészségügyi központból.
 
2009. május 9. (szombat)
A mai nap volt az utolsó munkanap. Egy pigmeus faluval zártuk az Afrikai - Magyar Egyesület második orvosi missziójának munkáját. A pigmeus falut, helyi partner szervezetünk a BIFERD identifikálta, Kitagomától nem messze. Reggel a BIFERD elnökének átnyújtottuk az Afrikai - Magyar Egyesület ajándékát, egy digitális fényképezőgépet. Az elnök Jonas, mérhetetlenül boldog volt és azt mondta, hogy pont erre volt szüksége a szervezetének. Vagy két óráig tartott mire elértük Kitagomát, nagyon rossz úton. A jeepben mindenki ide-oda rázkódott. Ez a falucsoport tényleg a világ végén volt. Teljesen elzárva mindentől. A pigmeus elnök azt mondta, hogy nem kell gyalogolnunk, mert mindjárt itt lesz a falu. Persze itt derült ki, hogy a pigmeusoknak más a felfogásuk a távolságokról és a gyaloglásról, mint nekünk. Már gyalogoltunk vagy jó másfél kilométert, amikor felmutatott egy hegyre, és azt mondta, hogy nézzétek, ott laknak az igazi pigmeusok. Hát, nagyot nyeltünk, szóval akkor ez azt jelenti, hogy oda kell felgyalogolnunk az egész felszereléssel? Végül a MONUC tisztjével, az orvosokkal és a pigmeus elnökkel egy olyan megállapodást sikerült kötnünk, hogy lemegyünk a hegyen, az egy szál farönkből álló hídig, ott állítjuk fel a klinikát. A MONUC tiszt, a pigmeus elnök és én, felmászunk a hegyre, hogy szóljunk a pigmiknek hogy itt vagyunk, és aki beteg azt ingyenes orvosi ellátásban részesítjük. A kis patak partján a vöröskeresztes lepedővel elkerítettek egy részt és Judit koordinációja alatt felállították a katonák a klinikát. Mi meg felrohantunk szó szerint a hegyre. Jól esett egy kis mozgás. De irgalmatlan meleg volt. Azért gondoltam, hogy jó, ha az egyikünk felmegy, mert egy mzungu (fehér) szavának valahogy nagyobb súlya van. Az biztos, hogy ezek a pigmeusok sok mzungut előtte életükben nem láttak. Nagyon örültek nekünk és lassan-lassan elkezdtek leszivárogni klinikánk irányába. Az elnök kihasználta a hegyek adta természetes visszhang lehetőséget is, ami vitte mobil klinikánk hírét... A visszafelé menet már kissé bonyolultabb volt, mert meg kellett mindnyájunknak mászni azt a meredek dombot, amin lejöttünk, de végül mindenki felért a maga tempójában. Nagyon szeretném, hogy ha a harmadik missziónk alkalmával több ilyen helyre is eljutnánk dolgozni, mert itt hatalmas a szükség és ezek az emberek életükben nem sok orvost láttak. Kérem a következő csoport tagjait, hogy mentálisan és fizikailag is készüljön fel az ilyesfajta megerőltető túrákra! Este ismét összejövetel és a záró buli volt, ahol a MONUC parancsnok megköszönte a csapat munkáját és mind azt a jót, amit a kongói emberekért tett az Afrikai - Magyar Egyesület második orvosi csapata. A parancsnok mindenkinek átnyújtott egy szép indiai selyemsálat.
 
2009. május 10. (vasárnap)
Ma szabad program volt mindenki részére. Gyöngyvér Kiwanjában maradt, míg Enikő Gomába ment, mi pedig Judittal Nyamilimába. Ki-ki egyénileg készült a következő háromnapi fárasztó és hosszú utazásra.
 
2009. május 11.-13. (hétfő-kedd-szerda)
A következő három nap az utazásról szólt. Ebéd után, szakadó esőben indultunk Kiwanjából a MONUC kíséretével Bunaganába, a kongói-ugandai határra. Itt sikerült hamar átkelni, és Kisoróban ugyanabban a Pinta nevű fogadóban megszállni, amelyikben idefelé utunkon kényszerültünk eltölteni egy éjszakát. Kész luxusnak érezte a csoport a fogadót Kiwanja után. Hát igen így változik meg az ember szemlélete három hét után, és meg tanulja értékelni azokat a dolgokat, amiket korábban észre sem vett. Vacsoránk a szokásos chips és csirke volt, ami még mindig egy kissé rágós volt, de se baj a csapat holnapután, majd megint a finom magyar húslevest fogja enni. Másnap hajnalban fél ötkor dudált a busz a fogadó előtt. Nagy volt a kapkodás, annyira, hogy orvosunk fényképezőgépe is elveszett, de később sikerült rátalálni és visszaszerezni. Ugandában egy órával korábban van, mint Kongóban és ez nem volt mindenkinek világos. Végül jó helyet kaptunk a buszon, igaz a tömeg nagy volt. Délután ötre gördült be a járgány Kampalába, tizenkét óra folyamatos utazás után. Nem voltunk frissek, azt nem állíthatom. Mindenesetre a busz pályaudvarral szembeni fogadóban kivettünk egy szobát. Megvacsoráztunk, majd Judittal még elrohantunk a kraft marketre, ami még pont nyitva volt és így ő is meg tudta vásásrolni ajándékait szeretteinek. A többiek ezt már korábban megtették Kisoroban. Éjjel kettőre jött értünk a taxi, ami kivitt Entebbébe. 4.35-kor már el is startolt a gép Kairó felé fedélzetén a második misszió három tagjával Dr. Pezderka Gyöngyvérrel, dr. Csák Enikővel és Szerbin Judittal. Köszönjük munkátokat a több mint két ezer kongói ember nevében, akiken három hét alatt segítettek!

AHU hírek

Próbálj ki te is izgalmas afrikai társas…

2019-05-21 Hits:178 AHU hírek

Ha Te is szeretnél afrikai társasokkal játszani, jelentkezz most és beszéld meg a részleteket a program szervezőjével.

Bővebben

Tanulj Afrikáról, sétálj Budapesten az A…

2019-05-16 Hits:82 AHU hírek

Gyerekcsoportok és oktatási intézmények figyelmébe ajánljuk "Ko nipa Afrika - Taníts Afrikáról" oktatási programunkat és THINKtúra sétaprojektünket.

Bővebben

Egy ritmusra! – új közös zenés program …

2019-05-15 Hits:113 AHU hírek

Ha érzed a ritmust, vagy úgy véled érzed, de még sosem próbáltál ki ütőhangszereket, csatlakozz új heti programunkhoz!

Bővebben
További AHU hírek