2010. november 9-én indult a Magyar Afrika Társaság VII. orvosi missziója, ezúttal Madagaszkárra, ahol ismét nehéz körülményekkel kellett megküzdeniük az orvosoknak és önkénteseknek. A magyar csapat tagjai a fővárostól délre, 150 km-re Anstirabe városában segítettek a rászorulókon.
A misszió önkéntes orvosai Dr. Olácsi Judit győri fül-orr-gégész szakorvos, Dr. Pintér Nóra budapesti háziorvosok voltak. Rajtuk kívül két önkéntes, Viniczai Virág tolmács és Farkas Gabriella alternatív oktatási módszerekkel foglalkozó pedagógus, továbbá a Magyar Afrika Társaság humanitárius koordinátora, Kiss virág vett részt.
A misszió időtartama: 2010. november 9. - december 8.
Előkészületek
A vízumhoz szükséges papírok kitöltése után záporozni kezdtek a kérdések. Biztonságról, lakhatási és munkakörülményekről, feladatokról, közlekedésről. Egy madagaszkári egészségügyi központról készült videót is megnéztek az orvosok, láthatták, hogy mire számíthatnak. Szegényes felszerelésre, és sok munkára. Így igencsak hasznukra válhatnak az AHU korábbi, afrikai misszióiban összegyűjtött tapasztalatok. A visszaszámlálás elkezdődött, hamarosan indul a hetedik. A madagaszkári misszió tevékenységéről, munkájáról folyamatosan beszámolunk.
BLOG
2010. november 30.
Reggel kicsit késve indulunk a hotelba, ahol felvesszük Dr. Máriát és Naimát, mai úticélunk nem messze a Fananana Ambositrakely általános iskolától lesz. Egy ideig azon az úton haladunk, ahol múlt héten szerdán jártunk, majd egy kis idő múlva a sofőr közli velük, hogy nem tudunk tovább menni az út rendkívül rossz állapota miatt. Dr. Claudine azt javasolja, hogy kérjük kölcsön az egyik út menti lakóházat és a betegeket rendeljük oda. Az egyik emeletes házat szemelték ki erre a célra, a földszinti szoba azonban nagyon koszos volt, rendelésre alkalmatlan, a fenti szobához pedig nagyon meredek lépcső vezetett, amin az idős betegek és a gyerekek nagyon nehezen jutottak volna fel, így ezt az ötletet elvetettük. Megbeszéltük,hogy addig megyünk a kisbusszal ameddig csak lehet, majd a csomagokkal felpakolva gyalog megyünk tovább a rendelőbe. 20 percnyi sétát kellett megtennünk, hogy elérjük a domb tetején lévő két kis termes épületet, ahol úgy 20 beteg várakozott. Az egyik kis szobába a gyerekek, másikban a felnőttek.
Délre befejeztük a rendelést, úgy döntöttünk, hogy átgyalogolunk a 10 percnyire lévő iskolába, hogy a gyerekeket meglátogassuk. Délután tanítás csak a nagyobb diákoknak van, az alsósok délelőtt járnak iskolába. Nagy meglepetésünkre azonban mind a 286 gyerek várt minket az udvaron, hatalmas tapsviharral köszöntve bennünket. A náthás, beteg gyermekeket összegyűjtöttük, őket az egyik teremben ellátták az orvosok, a többieket az árnyékba terelve Gabi sós oldatot keverve demonstrálta, hogy pár cseppet orrba szippantva milyen egyszerű módon (és könnyen beszerezhető hozzávalókkal) lehet a megfázás tüneteit enyhíteni. A tegnapi látogatáskor ugyanis nagyon sok gyermek szipogott, itt az esős évszak, délután-este hatalmas zuhékkal, éjszakára lehűl a levegő. Gabi bemutatóját nagy kacagás övezte,majd bátor önkénteseket keresve sok kéz lendült a magasba, ám a tettek mezejére senki nem mert lépni. Hatott viszont a jól bevált módszer: cukorka. Alig tudtuk valamelyest sorba rendezni őket, mindenki egyszerre szerette volna megmutatni, ő bizony milyen bátor. Nagyon hamar rengeteg eldobott cukrospapír hevert az iskolaudvaron. Addig nem folytattuk, míg az összeset nem szedték össze és dobták ki a kukába. Megbeszéltük, mennyire fontos,hogy ne szemeteljünk! Következett a sós vizes gargalizálás – torokfájásra kitűnő! Megbeszéltük azt is, hogy mennyire fontos a napi többszörös kézmosás.Megígértük, hogy a pénteken esedékes látogatáskor még többet fogunk játszani,míg a tantermekben rendelés folyik majd. Hatalmas szürke felhők kezdtek gyülekezni az égen, nem sok jót jósolva, így gyorsan összepakolva, gyerekhaddal körülvéve a földeken keresztül elindultunk az autónkhoz. Visszaérvén a városba, elköszöntünk Balogh Sándortól, aki éjjel hazautazik Budapestre. Többen vásároltak ajándékokat, egy hét múlva véget ér a misszió,mi is indulunk haza! Addig azonban még három munkanap hátravan, igyekszünk a lehet legtöbb emberhez eljutni. A mai vacsora orosz saláta (krumpli, cékla, tojás, zeller) és finom hal volt, desszertnek egy kis gyümölcssaláta.
2010. november 29.
Reggel 8órakor a polgármester asszony fogadta az AHU delegációt és a missziót az irodájában, majd levonult mindenki a hivatal előtti téren felvont magyar és madagaszkári zászló elé,hogy meghallgassuk Antsirabe város himnuszát, melyet minden hétfő reggel elénekelnek a hivatal dolgozói a városi rendőrökkel együtt. Ezután következett a hivatalos fogadás, melyet a helyi kórus által előadott magyar majd madagaszkári himnusz nyitott meg, majd a polgármester asszony, a városi tanács elnöke valamint Balogh Sándor AHU-elnök köszöntője követett. Ezt követően elindultunk a polgármesteri hivatal mellett lévő Benyovszki utcába, hogy hivatalosan is elhelyezzük a Benyovszki utcanévtáblát. A híres utazó emlékére készült emléktábla a polgármesteri hivatalban lesz majd felhelyezve. A hivatalos ünnepség után a misszió dolgozni indult, a mai munkát meglátogatta a polgár mesterasszony és a hivatal több dolgozója, Balogh Sándor, Al Ghaoui Hesna, aki dokumentumfilmet forgat a misszióról, Pásztor Zoltán, a Magyar Rádió munkatársa is. Mától Dr. Nagypál Mária gyermekorvos is csatlakozik hozzánk, így a hajrában négy magyar önkéntes orvos fog dolgozni azért, hogy minél több rászoruló, beteg ember kaphasson ingyenes orvosi ellátást és gyógyszert. A rendelés ma egy olyan épületben zajlott, amelyet egyébként nem egészségügyi célokra használnak, csak a falak, asztal és székek álltak benne. Előtte viszont rengeteg ember, az előző esti gyógyszertári bevásárlás készlete nem sokáig tart majd! A rendelés beindítása után a polgármester asszony, Balogh Sándor, az újságírócsapat, Szabó Györgyi, az AHU gyermektámogatásért felelős munkatársa, Gabi és én a Fananana Ambositrakely általános iskolába látogattunk, hogy a gyerekeknek szánt adományokat átadjuk. Az iskolát nem lehet autóval megközelíteni, így gyalog tettük meg a 15 perces utat. Az iskola udvarán szépen felsorakozva várt minket a 286 kisdiák, énekkel és verssel köszöntve a magyar delegációt. Az iskola igazgatója és Balogh Sándor AHU-elnök köszöntőjét követően a gyermekek iskolai felszerelést, ruhákat, játékokat kaptak. Balogh Sándor az anyagi helyzetüket enyhítendő (többhavi fizetési elmaradásuk van) a tanároknak fizetési kiegészítést nyújtott át. Ennek az iskolának a tanulói vesznek részt az AHU által szervezett gyermektámogatási programban. A gyerekek mezítláb, több kilométert gyalogolva járnak iskolába, egész tanévre kapnak egy tollat és egy füzetet – ha betelik, kifogy, nem kapnak másikat! Néhány szerencsés diák a magyar távtámogató szüleik jóvoltából névre szóló ajándékot is kapott. Megilletődve és szégyenlősen vették át a nekik szánt csomagokat. Gabival rögtönzött frizbi bemutatót tartottunk, még soha nem láttak ilyen játékot! Közben a rendelés nagy iramban folyt a másik helyszínen, fél ötre sikerült az összes beteget ellátni, ebédszünetet sem tartottak. Mi is lassan elköszöntünk a gyerekektől és a tanároktól, pénteken újra eljövünk! A hosszú és mozgalmas nap után este mindenki fáradtan dőlt ágyba.
2010. november 25-28.
Ma négynapos kirándulásra megyünk, Foulepointe-be, az Indiai-óceánpartján fekvő kis üdülővároskába, ahol találkozunk az időközben Madagaszkárra érkezett AHU-delegációval, Balogh Sándorral, Szerbin Judittal, Szabó Györgyivel, Al Ghaoui Hesnával, aki dokumentumfilmet forgat a misszióról Rácz László operatőrrel. Hesna gyermekorvos mamája, testvére, Naima,aki tolmácsolásban segít majd, valamint Kara Ervin fotós szintén csatlakozik a misszióhoz. A kirándulást a helyi önkormányzat szervezte, a dolgozókat évente kétszer elviszik általában az óceán partjára. Egy órás késéssel indulunk, első állomásunk az első utunk során megismert kis vendéglő, a Foie Gras, ahol megebédelünk, a malgasiak elfogyasztják a napi második rizsadagjukat. Következett Antananarivo, a főváros, majd folytattuk utunkat kelet felé. Hatalmas szakadékok mellett haladtunk el, a táj teljesen más jelleget öltött, egyre zöldebb, bujább növények, pálmafák, és kevesebb rizsültetvény. Néhol Kongóra emlékeztető trópusi esőerdő mellett utazunk. Az út rendkívül kanyargós, elcsigázva érkezünk 10-re Tamatave-ba, a kikötővárosba, ahol fürdeni nem lehet a sok cápa miatt. Gyorsan lemegyünk a partra, muszáj megkóstolni a vizet, nagyon kellemes. Az ég telistele ragyogó csillagokkal! Az esti rizsadagot megvárva egy óra múlva indulunk tovább a végcél felé, Foulepointebe. Ez az útszakasz rendkívül fárasztó, az út nagyon rossz, döcögünk a sok kátyú között. Hajnali egy mire megérkezünk, először rossz szállásra, újra vissza a buszba, végre megérkezünk, Balogh Sándor és a delegáció többi tagja megvárnak minket, pedig ők is nagyon elfáradtak a hosszú úton. Zuhanás az ágyba. Reggel első dolgunk,hogy nappal is megcsodáljuk az óceánt. Gyönyörű! Homokos tengerpart, pálmafák,átlátszó víz, napfény. Mint a képeslapokon,nem tudunk betelni vele. Egész napos fürdés a program, majd kis pirogokra szállunk és a korallzátony felé tartunk, látunk tengeri kígyót, tengeri sünt, tengeri csillagot. Este a helyi étteremben vacsorázunk, Hesnáék riportokat készítenek. Erőnket kiszívta a víz és a sok nap. Másnap korán kelünk, hogy a napfelkeltét a parton nézzük,csodálatos! Csak az óceán morajlását lehet hallani, rajtunk kívül senki nincs hajnali fél ötkor a parton. Búcsúzkodás a delegációtól, ők ma a fővárosban szeretnének forgatni, mi maradunk még egy napot itt a paradicsomban. Gyors reggelit követően újra a parton vagyunk, nem tudunk ellenállni a sok szép helyi készítésű láncnak, mindenki legalább nyolcat vesz a különböző színű, méretű ékszerekből. Ki-ki a parton olvas, pihen, alszik, kagylót gyűjt vagy egyszerűen csak gyönyörködik a táj szépségében. Dr. Judittal és Virággal kicsit messzebb sétálunk, ahol a korallzátony már nem védi a partot és hatalmas hullámok táncolnak, muszáj kipróbálni! Nagyon élveztük,alig akartuk abbahagyni, a tűző nap miatt kellett árnyékba húzódni, mindenki rákvörös! Este gyalog megyünk vacsorázni, aztán senkit nem kell álomba ringatni. Reggel még egy utolsó napfelkelte-csodálás, majd a megrendelt kisbusz idő előtt,ötkor megérkezik, hogy visszainduljunk, másnap kezdődik a hét. Vasárnap lévén ma is készülünk a radiocafés bejelentkezésre, ám épp a hegyekben járunk, ahol sajnos nincs térerő egyikünk telefonján sem, így Balogh Sándor beszámolóját hallhatják az Africafé hallgatói. Mi lassan megérkezünk a mai programunk helyszínéhez, a fővárostól 100 km-re lévő nemzeti parkhoz, ahol indriket (lemúr féle) láthat a szerencsés vendég. Nagyon jófej vezetőt kapunk,minden növényt, fát ismer, bombázzuk is kérdésekkel. A parkba lépve rögtön megpillantunk egy lemúr fajtát (lémuriens marrons),nagy az öröm, hiszen gyönyörű a természet, de mégiscsak annak örülünk a legjobban,ha az itt honos, érdekes állatok közül bármelyikkel is találkozhatunk. A vezetőnk aztán az indrik hangját utánozva (három típusa létezik: az egymás közötti kommunikációé, a szirénára emlékeztető veszélyt jelző hang és a szerelmes maki hangja – hasonlít a pusziadás hangjára!) elvezet minket a négyfős társasághoz, nem félnek tőlünk, már hozzászoktak az emberi jelenléthez. Rengeteg fotót, videót készítünk. Aztán vezetőnk felhívja a figyelmünket egy zöld ágra, amelyen állatot kell keresnünk. Nagy nehezen látjuk meg az egyébként hatalmas kaméleont! Dr.Judit a kezébe is veszi, ismét rengeteg fotó. Következő fán egy éjszakai lemúr alszik csendesen, előttünk a földön egy kicsi kígyó kúszik át. A parkban egyébként 250 fajta gomba is található, többségük mérgező. Látunk pici kolibrit, egy újabb fajta lemúrt, a bambuszlemúrt, ez az egyik legkisebb fajta. Találunk zöld boát is csendesen, összetekeredve pihenni. Hatalmas élmény volt, a vezetőnk szerint szerencsések vagyunk, ritkán lehet ennyi állatot ilyen rövid idő alatt megfigyelni. A parkból kijőve szembe jön velünk nyolc barna színű farok, a makik lejöttek a fáról, tettek egy kis délutáni sétát. Erre aztán tényleg nem számítottunk! Életre szóló élményeket kapunk,a természet gyönyörű! Hátravan még egy 100 km-es szakasz a fővárosig, onnan pedig 180 km Antsirabe. 9-re meg is érkezünk, nagyon élménydús, tartalmas 4 napunk volt. Holnap reggel az AHU delegációjának hivatalos fogadására megyünk.
2010. november 24. (szerda)
Fél kilencre jött értünk a szokásos kisbusz, melyet a polgármesteri hivatal bocsát rendelkezésünkre. Ma az eddigi legnehezebben megközelíthető helyre mentünk, sokat zötykölődtünk, majd egy tágas házhoz értünk, ahol nagy tömeg várt minket, a helyi vöröskeresztesek asszisztálása mellett és a misszió bemutatását követően el tudtuk kezdeni a munkát. A reggeli kezdés mindig fél órát vesz igénybe, nem mindig van elég asztal, székek, tolmácsok, a betegeket orientálni kell, most már három terem felé, hiszen itt van hely a három orvos számára. A helyi személyzet segítségét szoktuk kérni, hiszen nagyon kevés ember beszél franciául. Hozzánk leginkább a kevésbé képzett emberek jönnek, akik nem tudnák megfizetni a gyógyszereket. Dr. Nórához került egy eszméletlen állapotban lévő fiatal nő, a rokonai azt mondták, hogy nagyon régen nem evett már, valószínű leesett a vércukra, ráadásul a tűző napon várakozott sokáig. Gyorsan felfektettük az ágyra, Nóra elkezdte élesztgetni, mikor feleszmélt, kapott egy kis vizet, kekszet, hideg vizes borogatást. Egy ideig jól volt, aztán ismét elvesztette az eszméletét, állítólag egy éve volt már ilyen rohama. Újra élesztgetés, víz, borogatás. Másfél órán keresztül próbáltuk stabilizálni, kapott calcium-injekciót. A vöröskeresztes kocsival végül bevitték a kórházba, ahol alapos kivizsgálásra lesz szükség, Közben hatalmas zivatar keletkezett, kicsit aggódtunk, hogyan sikerül majd a nagy sárban hazamenni, gondolkodni azonban nem sok idő volt, hiszen rengetegen vártak még ránk. A gyerekek itt is lázasak, köhögnek, fogy a köptető, a lázkúp nagy mennyiségben. Ma is találkoztunk epilepsziás esetekkel, magas vérnyomással. Nagyon rossz állapotban vannak a fogaik, többek között a sok dohány rágcsálásától. Annyi beteg volt ma, hogy a helyi gyógyszertár készletét is igénybe kellett venni Dr. Imre és Gabi letesztelték a helyi fürdőt: kis úszómedence, hatszemélyes jacuzzi is van benne. Este kisimulva jöttek haza, következő héten mi is kipróbáljuk! Este nagy készülődés, pakolás, vasalás, holnap reggel hosszú útra indulunk, az Indiai-óceánhoz látogatunk!
2010. november 23. (kedd)
Ma szintén új helyszínre mentünk, egy dombokkal övezett kis egészségügyi központba. A helyi személyzet készségesen vállalkozott a tolmácsolásra. Általában az orvos és a bába segédkezik nekünk. Egy hatvan év körüli nő hatalmas hassal érkezett, köhögésre panaszkodott. Kiderült, hogy tizenhat éve kezdődött a betegsége, valószínűleg a mája nem funkcionál megfelelően, ettől nőtt meg a hasa és emiatt köhög. Magas vérnyomás, ízületi panaszok, fejfájás, fogfájás, láz ma a leggyakoribb. A betegek két óra körül fogyatkozni kezdtek, így az utolsó vérnyomásmérés után mi is összepakoltunk és hazamentünk. Közülünk mindenki jól van, Dr. Imre bírja a legjobban, mi lányok mindannyian küszködtünk már hasmenéssel, megfázásos tünetekkel. Este a vacsora hatalmas adag zöldséges tészta és nagyon finom zöldsaláta.
2010. november 22. (hétfő)
Ma új helyre mentünk, 5 km-re Antsirabétól. Ötszemélyes terepjáróba kellett volna beférnünk nyolcunknak, így mi Dr. Nórával és Dr. Imrével úgy döntöttünk, hogy a platóra ülünk fel, a helyiek nagy derültségére. Rengetegen vártak ránk, két termet kaptunk ismét, így a kialakult rendnek megfelelően Dr. Imre az egyikben, Dr. Nóra és Dr. Judit a másikban. Ma az egyik legmegrendítőbb eset az a fiatal férfi eset volt, aki nagy valószínűség szerint egy orvosi hiba miatt deréktól lefelé teljesen lebénult 21 éves korában. Itt a tolószék nagyon ritka és drága dolog, így kilenc évet töltött ágyban fekve, fél éve kapott két mankót egy apácától adoményként. A fenekén a sok fekvés következtében rengeteg kelés keletkezett, Dr. Judit szerint azonban nagyon szépen kezeltek. Családi segítség nélkül ez nehezen menne! Dr. Imréékhez pedig egy testi-szellemi fogyatékos kisfiú érkezett, 20 éves anyukáját bedrogozva megerőszakolták. Rengeteg beteg várakozott, alig tudtunk egy fél órás szünetet tartani. A tolmácsaink hősiesen helyt álltak, a rendelés végére némelyikük alig tudott beszélni a fáradtságtól. Az ő napi penzumuk 20 beteg, nincsenek ilyen nagy tempóhoz, ilyen betegmennyiséghez hozzászokva. Ma is sok magas vérnyomás elleni gyógyszert osztottunk ki. Dr. Judit otthonról magával hozott egyik szemüvege is új gazdára talált, nagy volt az öröm, hogy ezentúl az apró betűket is el fogja tudni olvasni! Sok fejfájásos, köhögős beteg kapott gyógyszert. Délután két turnusban mentünk haza, elkezdett esni az eső, a platón nem tudtunk volna utazni.
Ma viszonylag sokáig, fél kilencig alszunk, bőséges magyaros reggelinket (paradicsom, hagyma, szalonna, kenyér). Dr. Imre és Dr. Judit templomba mennek, mi itthon pakolászunk, leltárazunk, majd a mise végére mi is odaérünk. Várjuk a rádiós bejelentkezést, Dr. Judit mesél a tapasztalatairól, benyomásairól. Három körül megéhezünk, bemegyünk a városba, egy kedves étterembe, ahol indiai ételt is lehet rendelni! Kerülővel megyünk haza, kicsit elkap az eső, jólesik a melegben. Este gyógyszervásárlás a program. Statisztika készítése, képeslapírás, olvasás, vasalás. Jólesik hamar ágyba bújni, kezdődik a hét!
Szabadnap, így elhatároztuk, hogy kirándulunk, a 250km-re lévő Ranomafana nemzeti parkba szerettünk volna eljutni, visszafelé pedig Ambositra kézműves városban gyönyörködni a szebbnél szebb kézi készítésű ékszerekben, terítőkben, fafaragásokban. Béreltünk egy kisbuszt, majd fél kilenc körül el is indultunk. Változatos tájakon kanyargott az utunk, hatalmas sziklák, rizsföldek, nagyra nőtt brokkolira emlékeztető fák, vörös lejtők, számunkra furcsa alakzatú fenyők között. A térkép alapján három óra alatt oda kellett volna érnünk, a kilométerek viszont nagyon lassan fogytak, hiszen az út rendkívül kanyargós, helyenként nagyon kátyús, az otthon megszokott időhöz képest itt duplán kell számolni a menetidőt. Ezt jól megtanultuk, hiszen délután fél háromra jutottunk el a park bejáratához, ráadásul egy 70 km-es kerülőt is kellett tennünk az út rossz állapota miatt. Helyi kísérőnk, Rollandedal együtt végre megpillantottuk a bejáratot (mi huszonötszörös árat fizetünk a belépőért, a helyiek 100 forintos jegyéhez képest a miénk 2500...). Két kísérőnk közül az egyik előre ment, hogy felkutassa a lemúrokat. Aggodalmunkra, hogy mindjárt szakadni kezd a menetrendszerinti eső, az volt a válasz, hogy a sűrű esőerdőben semmit nem fogunk ebből érezni! Megkezdtük a kétórás túrát, fényképezőt és kamerát bekapcsolva hagyva, soha nem lehet tudni, mikor látunk valami érdekeset. Vezetőink türelemre intettek minket, ez nem állatkert, az állatok szabadon, saját környezetükben élnek, parancsszóra egyikük sem jön majd elő, csendben és alázattal kell figyelnünk. Hatalmas élmény a 20 méteres bambuszok között lépegetni, halljuk, hogy szakad az eső, de minket megvéd a trópusi erdő hatalmas esőkabátja! Magas a páratartalom, de nem fullasztó, bírjuk az iramot dombról le és fel, kusza liánok között. Itt a legveszélyesebb állat a skorpió, szúnyog nincs, vannak viszont vízesések, az egyik fölött új híd is vezet, az előzőt ugyanis ciklon pusztította el pár éve. Nagy robajjal zúg le a víz, az ember nagyon kicsinek érzi magát! Vezetőnk kitartó lemúr hangjára megjelennek az aranymakik, kettőt sikerül lefényképezni, ahogy a fejünk fölött lakmároznak a bambuszrügyekből. A kétórás túra hamarosan véget ér, előttünk áll még egy hatórás autókázás, de nem bánjuk, ez az élmény sok zötykölődést megér! Visszafelé betérünk vacsorázni, kipróbáljuk a fertőtlenítőszerként is használt, odakozmált rizst felöntve.... nem egy rózsaital! A vacsora azonban finom, ki rizst zebuhússal, helyi mindent bele levest, ki sült krumplit eszik. Éjfél, mire hazaérünk, fáradtan zuhanunk az ágyba.
2010. november 19. (péntek)
A napot a gyógyszertárban kezdtük, a készletünk ugyanis nagyon megcsappant. A gyógyszervásárlás mindig hosszadalmas procedúra, mert nem képzett szakemberek dolgoznak, nehézkes néha az, ha a kért gyógyszer nincs és helyette az azonos hatóanyagú, más néven futó gyógyszert kell helyette ajánlani. A számlakészítés és végösszegszámolást mindig együtt végezzük, hihetetlen mennyire nem tudnak számolni! Ma a helyi ANTSZ irodájába vártak minket, Dr. Imre azonban visszament az előző napi helyszínre, pár kisgyereket ugyanis visszarendelt kontrollra. Mi addig a helyi vezető, Dr. Claudine irodájában megkezdtük a munkát. Rengetegen várakoztak! Sok magas vérnyomásos, epilepsziás, ízületi fájdalommal küszködő beteg érkezett. Sok a reumás eset is, nem csoda, hiszen egész nap a vízben álló rizsföldeken dolgoznak. Közben megérkezett a gyerekrendelés is, Gabi az előtérben felállított kis asztalkánál várta a lurkókat, akik csillogó szemmel figyelték a sok színes lufit, matricát, cukorkákat. Ma is az játszhatott, aki előzetesen kezet mosott a betadinos vízben. Az általános iskolai technika óráról ismerős fűzőlap (képeslap méretű, színes felületű, felszabdalt lapocskák) nagyon megragadta az egyik felnőtt, nagypapa korú beteg figyelmét, először csak figyelte, majd csendben maga is elkezdett mintákat fűzni. Gabi segítségével szép minta rajzolódott az ujjai között - később szövéshez ezt a technikát alkalmazva új szakmát is tanulhatna!
Ma visszamentünk a keddi rendelési helyszínre, a kórház melletti két egészségügyi központba. Dr. Imre folytatta a gyerekrendelést, Dr. Nóra és Dr. Judit pedig a felnőttekkel foglalkozott. Ma legsúlyosabb betegünk az agyvérzés következtében lebénult ötvenes férfi volt, akit a felesége nagy szeretettel terelgetett. Nyilvánvalóan nehéz helyzetben van a család, hiszen valaki fizetésének kiesése itt sokkal nagyobb kiszolgáltatottságot jelent, ők ennek ellenére derűsek, mosolygósak - lenne mit tanulnunk tőlük. Dr. Judithoz ma sokan jöttek fülproblémákkal, a gyerekek szokás szerint lázasak, köhögnek. Dr. Nóri sok gyomorsavas, bőrbetegségben szenvedő beteget látott el. Étkezési, életvezetési tanácsokat kérnek a helyiek, ez nagyon meglepő volt számunkra, mint ahogy az is, hogy pontosan tudják, mi a betegségük, milyen gyógyszert szednek. Dr. Judit nevetve mesélte, hogy otthon ez sokszor nincs így, főleg a férfiak nincsenek tisztában azzal, milyen terápiát kapnak, gyakran a feleségüket hívják, drágám, mondd már meg, mit is szedek és azt hányszor? Kötelező betartani a dél és kettő közötti ebédszünetet, helyi tolmácsaink nélkül ugyanis nem tudjuk folytatni a rendelést. A betegek morgás nélkül veszik ezt tudomásul, megszokták a rendet. Az időpontokat nagyon pontosan betartják. A délutánra visszarendelt betegek pontosan érkeznek, a maláriateszt szerencsére negatív - eddig elvétve találkoztunk a váltólázzal, a magaslaton viszonylag kevesebb a szúnyog. Négyig szép sorjában jönnek a betegek, mindenki kap gyógyszert, mosolyogva megköszönik, jöhet a következő. A kezdeti izgalom alábbhagy, kezdünk belerázódni a munkába. Este nagyon finom rákot kapunk salátával! A szakácsunk szárnyakat kapott a sok dicsérettől, mostanában mindig újdonságokkal lep meg minket.
2010. november 17. (szerda)
Az alkotmányról szóló szavazás miatt a mai nap szünnap,így a rendelők is zárva vannak. Előzetes megbeszélés alapján ma egész nap a kórházban leszünk. Kiderült azonban, hogy közben minden orvos csatlakozott a sztrájkhoz, így reggel a gyors vizit után minden orvos elhagyja a kórházat. A fül-orr-gégészt még pont elcsípjük, a sztrájk befejeztével szívesen látja majd Dr. Juditot a közös munkára. A gyerekosztályon a vizit végére értünk oda, a doktornő nagyon sietett, hiszen ma szünnap van, holnap reggel várja majd a magyar orvosokat egy közös vizitre. Orvos nélkül nem tartózkodhatunk a kórházban, így a gyors kórházi látogatást leszámítva szünnap.
Gabi gyengélkedett,rossz volt a gyomra, én megfáztam, hőemelkedésem volt, így mi otthon maradtunk, míg a többiek egy kicsit kirándultak a környéken.
Délután kaptuk a hírt, hogy a fővárosban katonai puccs történt, gyorsan felhívtam az Antananarivóban élő Évát, akivel megérkezésünkkor ismerkedtünk meg, megnyugtatott, hogy csak néhány tábornok és ezredes akciójáról van szó, akik meg szeretnék szüntetni az ideiglenes kormányt és bojkottálni a referendumot. A puccs célja az ideiglenes kormány imázsának tönkretétele a nemzetközi közvélemény előtt. Antsirabéban semmi jelét nem tapasztaltuk a fővárosban történteknek, ha csak azt nem, hogy ma kicsit hamarabb kaptuk a vacsorát, hiszen mindenki a 7 órás hírekre volt kíváncsi a referendummal kapcsolatban. Sötétedés után eddig sem mentünk az utcára, ezentúl még jobban figyelünk,ahogy arra is, hogy a hivatalos papírjaink mindig velünk legyenek. A mai szünnap után várjuk a holnapi munkát, biztos rengeteg beteg jön majd, hiszen nem úgy tűnik, hogy a helyiek sztrájkja hamar véget ér.
{yoogallery src=[/images/galeria/madagaszkar-01/]}
2010. november 16. (kedd)
Ma reggel végre sikerült találkozni a rendelők vezető orvosával, nagyon kedvesen fogadott minket.Elmondta, hogy határozatlan ideig minden orvos sztrájkol, így jelenleg mi nyújtjuk az egyedüli orvosi ellátást itt. Egy kezdő orvos fizetése 30 000 Ft, ennek harmada elmegy a számlák kifizetésére, másik harmada a bérleti díjakra (sokan nem saját lakásban élnek), ezen szeretnének változtatni a nyomásgyakorlással. Két helyen kezdtünk dolgozni, a gyerekeket Dr. Imréhez, míg a felnőtteket Dr. Nórihoz és Dr. Judithoz irányítottuk. Gabi Dr. Imre mellett maradt, hogy a várakozó gyerekekkel foglalkozhasson, játszhasson, mi hárman Dr. Judittal és Dr. Nórival átmentünk a felnőtt rendelésre. Egy nagyon kedves nővér volt a segítségünkre, mert csak kevesen beszélnek franciául. Első betegünk egy súlyos szívbeteg asszony volt, a tüdeje is sípolt szegénynek, mindenképpen kórházban lenne a helye, de a gyógyszereket nem valószínű, hogy meg tudja majd venni. Egyébként sok ízületi, lumbágós, férges betegünk volt, a legszomorúbb egy 25 éves nő esete, akinek nyirokcsomóduzzanata volt, Dr. Nóri szerint őt otthon is nehezen lehetne meggyógyítani, annyira drága a gyógyszer. Nagyon megijedt szegény, amikor felfektették az ágyra, azt hitte, meg fogják műteni. 3 gyerek anyukája, nagyon lefogyva, nincs túl sok hátra szegénynek. Nagyon megrendítő. Dr. Judit műtött is, egy fiatal lány szeméből az árpát távolította el. A betegek fogai egyébként rendkívül elhanyagoltak, a fogászat nagyon sokba kerül. Délben szünetet tartottunk, a helyi személyzet nagyon figyelte az órát, itt az ebédidő szent dolog. Meglepődve tapasztaltam, hogy a betegek is tudomásul veszik ezt, a rendelőből kilépve senkit nem láttunk, Kongóban senki nem mozdult, megvárták, míg visszatérünk az ebédről. Fél órára hazamentünk, kicsit pihentünk, elfáradtunk egy kicsit. Délután már nagy sor várt minket is és a gyerekrendelést is, ahol Gabi játszott velük. Csak az játszhatott, aki előzetesen kezet mosott a betadinos vízben. Néhányuknál eltört a mécses, ám mindig megvigasztalódtak, mikor cukorkával kecsegtették őket. A kongói misszióval összehasonlítva az is különbség, hogy nagyon kevés a férfi beteg. Ott ők voltak az első pácienseink, itt egész nap három férfit láttunk el, ők komoly betegek voltak. Szívpanaszokkal, lázzal. Este a szokásos piacozás, majd vacsora spenótos zebuhússal, rizzsel, paradicsomsalátával. Este 8-kor már mindenki ágyban volt.
2010. november 15.
Első munkanap! Reggel a helyi ANTSZ-es Claudine 9-re várt minket, hogy az orvosi rendelők vezető orvosával találkozhassunk. A találkozó végül elmaradt, így a kórház melletti orvosi rendelőbe mentünk, hogy megkezdhessük a munkát. A helyi doktor először azt szerette volna, ha minden madagaszkári mellé beül egy-egy magyar orvos, végül kaptunk egy kis külön szobát, ahová kipakolhattuk a gyógyszereket és az eszközöket és megkezdődhetett a rendelés. Közben én a polgármesteri hivatalba voltam hivatalos, így az orvosokat és Virágot a rendelőben hagyva, leintettem gyorsan egy riksát és elindultunk. Furcsa érzés, hogy mi beszállunk egy másik ember húzta járműbe, de nekik ez a munkájuk, ami számukra bevételt hoz, így ellenérzésünket leküzdve használjuk ezt a fajta helyi közlekedési módszert. Mire visszaértem, nagy volt a sor, főleg kisgyermekek jöttek különféle panaszokkal. A betegeknek van egy kis füzetük, melyet minden rendeléskor magukkal hoznak, megkönnyítve az orvos munkáját. A rendelésre várva pedig a nővérek a betegeknél súlyt és vérnyomást is mérnek, az adatokat szintén rögzítik a kis füzetecskébe. Nagy adminisztráció folyik, hiszen nem csak ide, hanem egy központi könyvbe és a misszió által kiadott ambuláns lapra is felvezetjük a fontos adatokat: név, kor, cím, nem, tünetek, diagnózis, terápia és gyógyszer. Az eredeti terv az volt, hogy délelőtt az orvosi rendelőben, délután pedig a kórházban dolgozunk. Dr. Judittal el is indultunk feltérképezni a fül-orr-gégészetet, ám a főorvos közölte velünk, hogy a helyi szakorvos éppen sztrájkol, így a látogatást el kell kicsit halasztanunk. Visszatérvén, a rendelőben ismét sok gyereket találtunk, akik főleg férgesek. A rendelőben nincs vizitdíj, viszont a gyógyszerekért nagyon sokat kell fizetni, nagyon örülnek tehát a magyar orvosoknak! A hely nem volt épp ideális, hiszen a három orvos, Gabi mint adminisztrátor, Virág és én mint tolmács, illetve egy malgas-francia tolmács és az egy-két beteg igen szűkösen fértünk csak el az apró teremben, volt viszont ágy, ahová fel tudtuk fektetni őket, ha szükség volt rá (Kongóban ilyen luxust nem engedhettünk meg magunknak!). A várakozó gyerekeknek Gabi lufit fújt fel, nagy volt az ujjongás! Kicsit nehézkesen indult a nap, de lassan beindul majd, kialakulnak a szokások, a helyiek is látják, hogy mit hogyan csinálunk, mire van szükségünk stb. A személyzetet is megvizsgáltuk, elég sok köztük a visszeres. Este ismét a kórház konyháját kóstoltuk meg, ma zöldséges rizs és zöldséges tészta volt a menü.
2010. november 14.
Vasárnap van, nincs kötelező program, de az ötkor kelő nap nem hagy sokáig lustálkodni. Dr. Imre mindenképp templomba szeretne menni, de megígéri, hogy a radiocafés bejelentkezésre mindenképp hazaér, mi addig otthon pakolászunk, elmegyünk a piacra, mosunk, olvasunk stb. A főorvos úrral van találkozónk, aki végigvezet minket a kórházban, minden osztály külön épületben található. A betegek nem kapnak ellátást, így a hozzátartozók jönnek ebédet főzni, mosni rájuk. A kórház mögött van számukra fenntartott rész, itt a konyha és a mosoda is. Megbeszéljük, hogy a következő héttől délelőtt a rendelőkben dolgozunk, délután pedig a kórházban dolgozunk együtt a helyi orvosokkal. Dr. Judit a fül-orr-gégészeten, Dr. Nóri és Dr. Imre pedig a gyerekosztályon. A gyerekosztály vezetője nagyon készséges, angolul is beszél, így esetleg tolmács sem kell majd a közös munkához. Délután leltározunk, összevetjük, ki mit hozott, mit kell venni, este az éjjel-nappal nyitva tartó gyógyszertárba megyünk, hogy beszerezzünk minden lényeges gyógyszert. Kicsit akadozik a kiszolgálás, hiszen sok a páciens, a hozzátartozók mindent itt vesznek meg a kórházban fekvő betegeknek. Szemünk láttára pakolnak be egy dobozba minden, egy műtéthez szükséges felszerelést: tű, fecskendő, injekció, infúzió, infúziós szerelék, gyógyszerek. Itt addig nincs műtét, míg a hozzávalókat nem szerzi be a beteg. Hihetetlen! Az orvosi vény itt számla is egyben. Vannak azonban olyan hátrányos helyzetűek, akik a szociális asszisztens ajánlása nyomán nem kell fizetniük a gyógyszerért. A szerencséseknek pedig a munkáltatójuk kifizeti az orvosi ellátást, ők azonban nincsenek olyan sokan. Azt eddig is észrevettük, hogy a helyieknek nemerősségük a fejszámolás, mindent ellenőriznünk kell, ráadásul sokadszor még a régi pénzben számolnak, többször rá kell kérdezni. A gyógyszertárban is hosszú percekig tart az árak összeszámolása, mentségükre legyen mondva, mi elég nagy tételben vásároltunk, ez nagyon megzavarta őket. Az egységár sokszor nem is a dobozra, hanem egy szem gyógyszerre vonatkozik. Számunkra ez megdöbbentő, mint ahogy az is, hogy a cigarettát szálanként veszik, a mobilfeltöltést 100 forintonként.... Mi jómódban élünk ehhez képest, ezt otthon nem vesszük észre sajnos!
2010. november 13.
Reggel Olgával együtt megnézzük a piacot, minden hónapban szokott látogatást tenni, ellenőrizni, beszélgetni a termelőkkel. Minden nap van piac, ám a legnagyobb a szombati, ráadásul állítólag ez a legnagyobb egész Afrikában. Felállítottak egy 30 fős takarítóbrigádot is, az ő köszöntésükre is hivatalosak voltunk, kaptak szép fehér ruhát, sapkát, seprűt. Bemutatták őket a piacon, végig kellett kísérnünk őket. Alig győztünk árnyékba húzódni, nagyon égetett a nap. Szép lassan mindenki beszerzett szalmakalapot, hihetetlen mennyiségű szín, forma közül lehet válogatni. Közben kapjuk az értesítést, hogy egy magyar delegáció érkezik Antsirabéba, mindenképp találkozzunk a délután folyamán. Ebéd után elindulunk felfedezni a várost, elhaladunk a városi mocsár, a fürdő és számos jacaranda-fa mellett, majd elérkeztünk a vasútállomáshoz is, ahol találkozunk dr. Steier József és dr. Pekli József AHU-tagokkal valamint két másik magyarral, akik 10 napos madagaszkári látogatáson vesznek részt. Jólesik a melegben a THB (helyi sör), kicsit beszélgetünk, majd este újra találkozunk egy helyi étteremben. Ide négyen megyünk, Dr. Nóri és Virág fáradtak, így otthon maradnak, mi Dr. Judittal, Dr. Imrével és Gabival beszállunk az értünk küldött terepjáróba. Új kocsi, nincs még bejáratva, így a hátrahajtott ülés beszorul, negyed órás akcióval sem sikerül a helyére tenni, jót derülünk rajta. A hangulatra igazán nem lehet panasz, jókedvű a társaság! Az étteremben megkóstoljuk a helyi bort, de gyorsan visszatérünk a sörre, az sokkal finomabb. A hangulatos élő zene táncra csábít minket, majd azt vesszük észre, hogy a helyiek is kedvet kapnak, hiába, szombat este van! 11-kor hazaindulunk, jól telt a mai nap is, estére azonban elfáradunk, a meleg kiszívja az erőnket.
Ma lesz a polgármesteri hivatalban a misszió hivatalos fogadása. Fél tízkor kezdődik, kicsit késésben vagyunk, ezért a kórház előtt várakozó riksák közül választunk hármat, kettesével beülünk, próbáljuk elosztani a súlyokat, szegény riksások nincsenek hozzászokva az ilyen súlyú utasokhoz, a helyiek nagyon alacsonyak és vékony csontozatúak. Mezítláb dolgoznak, izmos vádlijukkal csak úgy szaporázzák előttünk, illetve szaporáznák, a dombra felfelé ki is kell szállnunk,nem bírnak velünk. A polgármesteri hivatalhoz érve nagy tömeg fogad minket, a hivatal szépen feldíszítve virágokkal, szalagokkal, a magyar és a madagaszkári zászlóval. A kórus rákezd a magyar himnuszra, felismerhető lett a szöveg, a ritmus viszont kicsit gyors, de nagyon megható hallgatni! Előzetesen megkaptuk a madagaszkári himnusz szövegét, így azt mi is velük együtt énekeljük. Az Egészségügyi Regionális Igazgató köszöntője után mi következünk, a technika csődöt mond, így az előző este összerakott prezentációt nem tudjuk levetíteni, szóban mutatom be az AHUt és a missziót. A polgármesterasszony is üdvözli a missziót és tagjait, majd vetítés kezdődik, Olga októberi magyarországi látogatása során készült képekkel. Az emeleten koktél kezdődik, helyi specialitásokkal,békacombbal. Nagyon finom a tamarin-lé (láttuk gyümölcs formájában a piacon is, úgy elég riasztó külsejű, szőrös növény) az ananász és a mangódzsúz is. Délután a gyógyszertárba mentünk Dr. Claudine-nal, a helyi ANTSZ doktornőjével. Ez a gyógyszertár a legolcsóbb, viszont csak kedden és szerdán van nyitva. Megnézzük a kiszerelést, kiválasztjuk azokat,amire az elkövetkező hónapban nagy valószínűség szerint szükség lesz. Majd a bankba megyünk pénzt váltani, nagyon lassú a kiszolgálás, az ügyfélhívórendszer úgy működik, hogy az újonnan érkezők lerakják a személyiüket / útlevelüket a sor végére. Legközelebb egybe fogjuk váltani a pénzt, egy óra alatt sikerült mindenkit kiszolgálni, ráadásul a dollárt nem is fogadják el, el kellett menni a pénzváltóba, ahol a 100 USD címletet is elfogadták. Dél és kettő között minden bezár, ez is francia örökség. A hivatalnokok, boltok így napi öt órát dolgoznak, 9-12 és 14-16 között... Esti program a piac: banán, mangó,paradicsom, hagyma, súrolószivacs és egy nagy kosár a szerzemény. A vacsora a kórház kantinjában lesz, helyi specialitás a főzzünk-egybe-mindent-leves: tojás, szalámi, szalonna,kétféle sajt, tészta. Nem egy jókai bableves, de meg lehet enni.
Mivel ez az első madagaszkári misszió, sok terepfelmérésre, a helyi szervezeteknél, hatóságoknál tett ismerkedő látogatásra van szükség. Madagaszkáron rend van, a megbeszélésekre pontosan érkeznek, ebben nagy a különbség az eddigi (kongói és mali) tapasztalatokhoz képest. A mai nap tehát a protokoll és a konzultációk jegyében telt. Reggeli első megbeszélésünk a Regionális Egészségügyi Igazgatóval volt, aki az irodájában fogadott és üdvözölte a misszió tagjait. Majd Hari, az alpolgármester vezetésével a polgármesteri hivatalba mentünk, ahol Olga Ramalasonnál tettünk látogatást. Régi ismerősként köszöntött minket, hiszen az Africa Summit V. konferencián ő is részt vett, október elején Budapesten. Irodáját két hatalamas, megmunkált strucctojás, friss orchidea és rózsszirmok díszítették. Mostanában nagyon elfoglalt, hiszen nemsokára kezdődik a választási időszak, de ránk mindig van ideje, ha nem ő személyessen, akkor az alpolgármewter foglalkozik velünk. Meghívást kapunk a másnap, péntek reggeli hivatalos fogadásunkra, ahol beszédet is kell mondanom, bemutatva Magyarországot, az AHU-t, a missziót és tagjait. Hari a városi kórus tagja, így megkér minket, hogy segítsünk a kórustagoknak a magyar himnusz szövegét, dallamát és ritmusát megtanítani nekik. A tiszteletünkre másnap ugyanis el fogják énekelni a köszöntésünkre. Dr. Imre, a fő énekesünk nagyon örült a feladatnak, a helyiek nagon figyelmesen haallgatták és próbálták kiejteni a nem egyszerű magyar szavakat, végül mi is beszálltunk és együtt énekeltünk. Próbáltuk lassítani a ritmust, ők sokkal gyorsabban, katonai indulót varázsolva énekelték, de végül hagytuk, így amolyan madagaszkári magyar himnusz lett belőle. Délután az elő világháborúban, a franciák oldalán elesett madagaszkári katonák emlékére rendezett katonai parádén vettünk részt, Olga kérésére fényképeket készítettünk. Aranyos látvány volt egy veterán katona, aki mezítláb fogadta a francia köztársaság kitüntetését. Olga és a francia katonák közösen koszorúzták meg a szabadság emlékművét. Délután az állami alkalmoazottaknak kötelező ökumenikus istentiszteleten vettünk részt a polgármesteri hivatalban. A másfél órás énekléss egybekötött szentbeszédben a pásztor arról beszél többek között, hogy azemberek hagyjanak fl azzal a hagyománnyalm hogy a kisgyerekeket kutyának hívják, hiszen ők ugyanolyan emberek, mmint a felnőttek. Nagyon meglepődtünk, mikor ezt nekünk lefordították, rá is kérdeztünk, de jó értettük, totyogós korukig a kisgyerekeket kutyának hívják. Este a többiek ellátogatnak a picra, mi Gabival a másnap reggeli hivatalos fogadásra írunk egy bemutatkozó prezentációt Magyarországról, az AHUról és a misszióról. Zebupörkölt, hal és rizs a vacsora.
Afrikában az élet napkeltekor indul, dudálásra, kiáltozásra ébredünk, gyorsan kimegy az álom a szemünkből. Bőséges reggelit kapunk, lekvár, vaj, baguette, croissant, tea-kávé. Közben meglátogat minket egy 15 éve Madagaszkáron élő hölgy, Éva, aki rengeteg jótanáccsal, információval, malgas kifejezésekkel lát el bennünket. Indul a mangószezon,együnk sokat belőle, vigyázzunk nagyonaz értékeinkre, rengeteg a zsebtolvaj, az odakozmált rizst ha felengedjük vízzel, leszűrjük, nagyon jó fertőtlenítőszer lesz belőle. A teraszon él egy 30 éves teknős is, alig győzzük fotózni, még az állatkertben sem láttunk ilyen szép nagy példányt, szegény nemrég vesztette el a barátnőjét, így egyedül maradt a hotel háziállataként. A lábai olyanok mint a dinoszauruszé, azokon cammog, feltűnően érdeklődve a cipőfűzőnk iránt. Antananarivo olyan, mint a többi nagy afrikai város, nyüzsgő, mindenfelé árusok, dudáló autók, nehézkes a közlekedés. Tegnap ugyan a kis 7 személyes busz a reptérről elhozott minket és a 18 kisebb-nagyobb bőröndünket, ennyire megpakolva a 3órás útra azonban nem vállalkozik a sofőrünk, így a nagyobb csomagokat előre küldjük, mi pedig jól megreggelizve 11-kor elindulunk Antsirabe felé. Izgatottan vártuk, milyen növényekt és állatokat fogunk látni, hiszen Madagaszkáron rengeteg endemikus faj él, réges régeen levált már a kontinensről. A „Vörös Sziget" becenevet nem véletlenül kapta a szigetország, hiszen – Afrika nagy részéhez hasonlóan és a vas-oxidnak köszönhetően – a föld itt is vörös színű. Azonban a rengeteg rizsföld Ázsiára is emlékeztet, sajátos afro-ázsiai hangulatot kölcsönözve a tájnak. Érdekes formájú fák, pálmák, szép, élénk színű virágok, no és zebu, a helyi szarvasmarha mindenfelé. Kanyargós tájakon visz az utunk, teraszos földművelés a jellemző, feltűnően szépen rendben tartva. Nők hajlonganak a rizsföldeken, míg gyermekeik a környező bozótos árnyékában játszanak, nagyon tűz a nap. Amerre a szem ellát, mocsaras ültetvények, nem csoda, ha annyi erre a maláriás. Gyönyörű,élénk színű raffiákat szárítanak a napon, az út mentén hatalmas lila akácra emléketeztető jacaranda-fák illatoznak. Egy sínpárt is észreveszünk,nem lehet rajta túl nagy forgalom, az emberek békésen bandulnak rajta. Az emberek itt is a fejükön cipelik a terhet, viszont a tíz sor téglát cipelő férfira mindannyian felfigyelünk,nem kis mutatvány és nem is veszélytelen! Biztos vannak ízületi problémái is szegénynek. Minden falu fölé templom magasodik, a lakosság fele keresztény. Látunk szép sírköveket is, itt állítólag bizonyos törzseknél annyira nagy a halott-kultusz, hogy többet költenek a sírkövekre mint a saját házukra. Az útról látszódik az elnöki palota is, hatalmas fehér épületeivel messzire világít. Hamarosan önkormányzati és elnöki választások lesznek, jövő szerdán péládul az alkotmányról szavaznak majd. Az út mentén kézműves-árusok sorakoznak, Szűz Mária és hattyúszobrok, ékszerek, fajátékok. Sofőrünk, Hari és Lalaina megéheznek, így megállunk a legközelebbi étteremben, a Libamáj vendéglőben, mi a kiadós reggelinek és a nagy melegnek köszönhetően egyáltalán nem vagyunk éhesek. Kihasználjuk az alkalmat és a helyi piacra látogatunk: tamarin (emésztést segítő trópusi gyümölcs), gyömbér, csirkebelsőség, tízfajta rizs, nagyszemű és fekete só, zöldbab és paradicsom a kínálat, valamint minifagyi. Megkóstoltuk a nemzetközi díjat nyert helyi sört, a THB-t, nagyon jól esett a nagy melegben! Vettünk kis helyi ropit is, amit itt egyszerűen galambkakinak hívnak, sörkorcsolyának finom volt. Nagyon megörültem, amikor az árus a megkérdezett kis bogyóra rámondta, hogy pisztácia, majd kiderült, hogy a helyiek a földimogyorót hívják pisztáciának, nem baj, finom volt! A kocsink viszont nem indult, várni kellett egy kicsit, majd nagy nehezen sikerült beindítani, ám ezután többször állt le az út során. Egyszer egy órát is várni kellett, toltuk előre-hátra, dombra fel és le, szerencsére a hangulat nagyon jó volt, a természet pedig gyönyörű, így bosszankodás nélkül sikerült kivárni, míg a kocsink úgy dönt végre, hogy mehetünk tovább. Rengeteg fényképet készítettünk a rizsföldön dolgozó asszonyokról, zebukról, virágokról és a maniókáról, melynek eddig csak a gyökerével találkoztunk. A sofőr szakszerűen megnyomta a bal és jobb ajtót is, majd indulhattunk tovább. A sok megállásnak köszönhetően végül este 7-re értünk Antsirabéba, a kórház területén lévő szállásunkra. A villanyt épp akkor szerelték, gyorsan felmostak, majd elfoglalhattuk a két teremből álló (eddig valószínűleg kórteremként használt) szállást, közben a bőröndjeink is megérkeztek. Dr. Imre az egyik teremben, mi pedig öten lányok a másikban rendezkedtünk be. Hoztunk magunkkal maláriahálót, ami a malária megelőzésében elengedhetetlen, viszont a helyiek nem nagyon tudták, hogyan is szereljék fel. Igaz, hogy nehezített feladat volt, hiszen Virág két db kétszemélyes hálót hozott, amelyet körülményesebb feltenni, de másfél óra múlva mindenki ágya fölött ott függött a háló – lefényképeztük a plafont behálózó spárgarengeteget!
2010. november 9.
Hajnali negyed öt: álmos de izgatott arcok jelennek meg az AHU irodájánál – indul az Afrikai-Magyar Egyesület VII. önkéntes orvosi missziója Madagaszkárra. A Dr. Olácsi Judit, Dr. Pintér Nóra, Dr. Kis Imre, dr. Farkas Gabriella, Viniczai Virág és Kiss Virág alkotta csapat a reggeli párizsi járattal indult Budapestről, hogy a 13 órás repülőút után megérkezzen Antananarivóba. A korai órákban a reptéren búcsúzunk Richard Randrianasolo madagaszkári tiszteletbeli konzultól és Balogh Sándor AHU-elnöktől. Csomagjainkat Madagaszkárig adjuk fel, a párizsi átszállásnál ugyanis sietnünk kell, mert csak egy óránk van, szedjük is a lábunkat, de szerencsére a vártnál sokkal gördülékenyebben folyik a becsekkolás. Még arra is van időnk, hogy a madagaszkári partnerszervezet vezetője által kért két üveg whiskeyt is beszerezzük. Hatalmas géppel indulunk Párizsból, el-el szunyókálunk a hosszú úton, Imrének egy kisfeladata is akad, Gabi lesz egy kicsit rosszul az éhgyomorra elfogyasztott teától, de szerencsére nem volt komoly. Ki-ki olvas, zenét hallgat, beszélget, filmet néz a hosszú úton, én a Gorillák a ködben c. – a kongói-ruandai határvidéken élő gorillákat mentő amerikai Diane Fossey-ról készült – filmet nézem meg, a dzsungelbenkészült képek vissza is repítenek az első öt orvosi misszió helyszínére, Kelet-Kongóba. 12 000 m magasságban repülünk, túl az Egyenlítőn, hogy a Magyarországnál hatszor nagyobb, különleges élővilággal rendelkező makik földjére érkezzünk. A repülőgépből kiszállva rögtön megérint a jellegzetes afrikai levegő, enyhe és kissé párás levegő. Nekünk a rövidebb sorba kell beéllni, hiszen a vízumot már megkaptuk a tiszteletbeli konzul jóvoltából. Izgatottan várunk a futószalagnál, minden csomagunk rendben mgérkezik-e, de szerencsére mindenki megtalálja a két nagy poggyászát, így árom roskadásig megrakott kocsival indulunk kifelé, ahol az AHU helyi partnerszervezete a Ny Antsika vezetője, Lalaina és Antsirabe város alpolgármestere, Hari fogad minket. Amíg aa fiúk a bőröndöket pakolják, addig én gyorsan elugrokegy kis pénzt váltani, hiszen az éjszakát egy helyi hotelben fogjuk tölteni, nem tanácsos éjszaka utazni. Nagyon kedvesen fogadnak minket, fél órás út után meg is érkezünk a Hotel Zenith-be, gyors zuhanyzást követően mindenki ágyba zuhan, hosszú nap áll mögöttünk. Megbeszéljük, hogy reggeli után indulunk a 150 km-redélre található Antsirabéba, ahol a misszió bázisa lesz majd.