2009. június 11. (csütörtök)

Ma reggel egy kemény nap állt előttünk. Este utaztunk Kongóba, de persze a napot azért ki akartuk használni. Reggel pihenés volt, de délután a Kasubi síremlék megnézése kísérőnkkel, amíg én megfutottam az utolsó gyógyszervásárlós és jegy lefoglalós köreimet. A Kasubi tombot és a Buganda királyi palotát az első misszió orvos csoportja is meglátogatta. Ez arról híres, hogy itt van Kelet - Afrika legmagasabb, 9 méteres fűkunyhója. A dokiknak nagyon tetszett és hihetetlen érdeklődéssel hallgatták a Buganda királyság történetét. Este még jól bevacsoráztunk, ők a mustáros sonkás szendvicsre specializálódtak és Gerald fél kilenckor szedett fel minket a szállásról a mini busszal. Ez alkalommal is, mint ahogy korábban, száz kilogrammnyi gyógyszert hoztunk, amit orvosaink és az Afrikai - Magyar Egyesület lelkes munkatársai és támogatói segítségével szereztünk. Köszönjük! A buszosok a lelkemre kötötték, hogy háromnegyed kilencre legyünk ott, mert a busz tutti elindul kilenckor, persze hogy tizenegyig nem indult el. Ez Afrika! A buszok csak akkor indulnak, ha megteltek utasokkal. A csapat fáradt, de a lelkesedés hatalmas volt, mindenki várta, hogy milyen is lesz a már oly sokat emlegetett Kongó. A buszút rázós és hideg volt. A doktornők az első három helyen ültek és szegény Mária folyamatosan infarktust kapott az őrült ugandai sofőrök vezetési stílusától, akik nagy sebességgel száguldoztak az úton és minden egyes alkalommal majdnem úgy tűnt, hogy frontálisan fognak ütközni a szembejövő járművekkel a keskeny úton. Szerencsére semmi ilyen nem történt! A busz ablakai nem jól zártak, ezért minden egyes kátyúnál kinyitódtak, besüvített a hideg éjszakai levegő.

 

2009. június 12. (péntek)
Reggel, a korai párában, a felkelő nap fényében értük el Uganda egyik legszebb részét, a Kabale Kisoro közötti utolsó, három órás szakaszt. A hegyek teteje csillogott, a gyerekek mezítláb, kék fehér egyenruhájukban baktattak az iskola irányába az újonnan leaszfaltozott úton. Üdítő látvány volt. Reggel kilencre értünk Kisoroba, az út tehát tíz órás volt. Itt a Serena 'luxus hotelben' megreggeliztünk. A doktornők első ízben kóstolhatták meg az afrikai teát és chapatit (indiai kenyeret). Az afrikai teában Ilona szerint kecsketej volt. ? Mária még bevásárolt cukorkákból a kongói gyerekeknek, majd felpattantunk a buszra, amelyik idáig hozott bennünket és pár dollár ellenében levitt egészen a kongói határig. A határon, mint régi ismerősöket, már messziről üdvözöltek bennünket és mindenféle kekeckedés nélkül sikerült átmennünk. A MONUC (Egyesült Nemzetek Szövetségének kongói katonai missziója) már várt a túlsó oldalon, és azt is sikerült elintézni, hogy átjöjjenek értünk a kongói oldalra, ott felpakoljuk az összes cuccunkat, így elkerültük a kongóiak akadékoskodásait és kellemetlen kérdéseit. A kongói határőröket néhány tábla csokoládéval 'lefizettem', és utána sima ügy volt. Délután egyre értünk Kiwanjába, ahol a 'hotel menedzser' kicsit összekeverte a szobabeosztást, ezért csak három szobánk volt, de szerencsére a doki nők nagyon lazák és nem problémáznak ilyen semmiségen és amúgy egyáltalán semmin. NAGYSZERŰ CSAPAT! Ilona Andival osztozott egy szobán. Persze mindez csak ebéd után derült ki, ahová jó porosan és gyűrötten érkeztünk, mert azt a 'parancsot' kaptuk, hogy meg vagyunk hívva ebédre a MONUC bázisra, és azonnal menjünk. A bemutatkozás után kicsit lazult a hangulat és este a vacsorát is ott töltöttük, ahol immáron fesztelen csevegés folyt a MONUC tisztek és a doktornők között. Éppen krikett világbajnokság ment a tv-ben, ahol India is játszott és így azt kellett néznünk. Mindnyájan megállapítottuk, hogy a krikett az egyik legunalmasabb játék.

 

2009. június 13. (szombat)
Ma volt az első munkanapunk. Mindenki hétkor ébren volt. Eredeti tervünk szerint Kiwanjában az IDP táborban (menekült tábor) dolgoztunk volna, de kiderült, hogy ételosztás van. Ennek én személy szerint nagyon örültem. Három héttel ezelőtt magánszorgalomból konfliktuskezelési tréninget tartottam a tábor fiataljainak, ahol az az eredmény jött ki, hogy a legnagyobb konfliktusforrás a táborban az élelem hiánya. Január óta egyetlen segélyszervezet vagy Világ Élelmezési Segély program (World Food Program WFP) nem osztott itt ételt. Elmentem az eredményemmel a WFP képviselőihez itt Kiwanjában és kértem őket, hogy tegyenek valamit az ügy érdekében, mert az élelemhiány problémája komolyabb gondokhoz, akár lázadáshoz is vezethet. Három hét után végre történt valami, fejenként 41kg ételt osztottak ki! Szóval ez nagyon jó volt, de programot kellett változtatnunk, és úgy döntöttem, hogy Kabayába megyünk, ahol az előző csapat orvosai a legbetegebbeknek találták az embereket. Szerencsére még nem volt túl késő. Kataléban, a MONUC vidéki bázisán, tartottunk egy rövid szünetet, és folytattuk utunkat. A doktornőket lenyűgözte a táj varázslatos szépsége a gyerekek mzungu, mzungu (fehér, fehér) visítása és Kongó misztikuma. Kabayat sikerült értesítenem érkezésünkről, így már asztalokkal, székekkel vártak, aminek nagyon örültem. A dokik nagy lelkesedéssel álltak munkába, és alig lehetett őket három óra után ebédhez invitálni, amiről, mint mindig a MONUC gondoskodott. Délután öt után fejeztük be a munkát, és sok beteg jövő hétre maradt. Orvosaink így is 144 beteget néztek meg pár óra alatt. Szuper eredmény! Este csak nyolcra értünk vissza Kiwanjába, mert Kataléban volt egy kis gubanc az autókkal. Itt partira voltunk invitálva. A víz alig folyt a csapból, jót kacagtunk és macskamosdás után mindenki puccban-parádéban érkezett meg az élő zenés helyszínre. Itt aztán átadtuk a borokat, amit az Afrikai - Magyar Egyesület elnöke Dr. Balogh Sándor küldött, és rendkívüli popularitásnak örvend az indiai tisztek körében. A buliban aztán mindenki táncra perdült és csak éjfél után értünk haza.

 

2009. június 14. (vasárnap)
A doktornők hihetetlen lelkesek voltak és azt mondták, hogy ők vasárnap is dolgozni akarnak, de végül nem így alakult. A MONUC tisztek nem voltak ilyen lelkesek, úgyhogy egy lusta napunk volt. Délelőtt otthon olvasgattunk, délután pedig, elmentünk motorral Rutshuruba internetezni. Este sokáig nevettünk és beszélgettünk. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk át a bázisra, hanem Rose-tól rendeltünk sült krumplit és salátát, ami nagyon jólesett. A doktornők izgalommal várták az előttük álló hetet.

 

2009. június 15. (hétfő)
Mai úticélunk: Cassave. Erre az apró, eldugott településre már háromszor próbáltunk eljutni az előző missziók alkalmával, de az időjárás és az útviszonyok mindig visszafordítottak bennünket. Ma reggel napos volt. Tegnap este még sikerült megbeszélnem, hogy ma korán induljunk, és majd ott reggelizzünk. A Nyabanira kereszteződésnél átszálltunk másik jeepekre és fél kilenckor, a már előkészített töltött pranthat (indiai kenyér) falatoztuk joghurttal, reggeli gyanánt a vidéki bázison. Majd indultunk fel Casavébe, ahol találtunk egy árnyékos helyet, ahová felállítottuk asztalkáinkat és kipakoltuk gyógyszereinket. A betegek már sorakoztak. A nap nagyszerű hangulatban telt, igaz ebédelni csak fél háromkor sikerült, de ez nem zavart senkit. Általában az emberek betegek voltak, doktornőink szerint jóval betegebbek, mint Kabayaban. Sajnos késő délután eleredt az eső, és villámgyorsan mindent be kellett rámolnunk, mivel a gyógyszerek egy perc alatt eláznak. Szerencsére az eső nem tartott sokáig és húsz perc elteltével ismét teljes volt a betegek létszáma. A klinikát fél ötig üzemeltethettük, mert a naplemente előtt elvileg Kiwanjába kellett volna lennünk, mivel a biztonsági szituáció nem túl jó. Eredetileg este Nyamilimába kellett volna mennünk, de tizenöt kilométerre több helyen útbarikádokat emelt, mind a civil lakosság, mind az FARDC (kongói kormány katonái). Az útbarikádok oka: az FARDC öt hónapja nem kapott fizetést, és úgy volt, hogy egy nappal ezelőtt megkapják. Nagy csalódottságukra, csak egy havi fizetést kaptak, és a 35 dollárnyi élelempénz helyett csak 2,5 dollárt. Tiltakozásképpen a civil lakosságból három embert megöltek, innen tizenöt kilométerre. Tehát most a civil lakosság is tiltakozott az FARDC ellen, akik pedig saját tisztjeik ellen protestáltak. Bonyolult ez a kongói helyzet... Lényeg, hogy jóval sötétedés után értünk vissza Kiwanjába a szállásra, ahol nyolckor a bázisra mentünk vacsorázni. Itt kiderült, hogy külső ellenőrzők vannak. Mivel hivatalosan nők nem tartózkodhatnak a bázison, ezért gyorsan megvacsoráztunk és fél tízkor már a szállásunkon is voltunk.

 

2009. június 16. (kedd)
A mai nap volt a legszomorúbb nap az öt hónapos mobil klinika projektünk történetében. Miután a nyamilimai tervünk nem jött össze, így Tongo területére utaztunk kora reggel, hogy ott állítsuk fel mobil klinikánkat. Ezen a területen korábban még én sem jártam. Január, február folyamán több mint száz embert öltek itt meg. A tongoi bázis MONUC parancsnoka nagyon kedves volt, és sikerült elvinnie minket a legutolsó faluba. A falu pár száz méterre fekszik a lázadók FDLR táborától, ezért egyetlen segélyszervezet sem mer idejönni. De mi, így a MONUC szárnyai alatt, teljesen biztonságban voltunk. Azt hiszem mindnyájan egy ilyen ideális falut képzeltünk el a mobil klinikának. Egy árnyékosabb helyen felállítottuk asztalainkat. A kocsikkal és a házfal mögött képeztünk egy folyosót, ami blokkolta a betegeket, hogy ne egyszerre, nagy számban akarjanak bejönni a rendelésre. Néha nehéz megértetni, hogy mindenki várja ki a sorát. A falucska neve Mzunze volt. Pillanatok alatt nagy tömeg ember gyűlt össze és tizenegykor mi is megkezdtük a rendelést. A gyermekek nagyon betegek voltak, de a felnőttek is. Rengeteg gyermek jött magas lázzal és tüdőgyulladással. Nagyon lerobbant állapotban voltak. Délután egy körül jött egy anya egy kislánnyal, akinek hihetetlen magas láza volt, és nem igazán volt magánál. Dr. Andihoz jutott a kislány, aki rögtön beadott neki egy lázcsillapító kúpot, de azt mondta, hogy a kislány egy nagyon kritikus stádiumban van. Kapott Algopyrin injekciót is, de az sem segített. Gyorsan beleültettük ülőfürdőbe, hogy megpróbáljuk levinni a lázát. Pillanatokra magához tért, de valójában haldoklott. Sajnos nem volt infúziónk, és azt mondták, hogy legalább negyven perc, amíg lehozzák a tongoi bázisról. Hirtelen valamelyik katonának eszébe jutott, hogy a mentőautó, amely minket szállított, tartalmaz infúziót. Persze csak hatalmas méretben volt, de ez is jobbnak tűnt, mint a semmi. A probléma az volt, hogy a kislánynak már teljesen összeomlott a keringési rendszere és nem volt egyetlen használható vénája sem, ahová az infúziót be lehetett volna szúrni. Így végül a hasfalba lett beszúrva. Devo, mert így hívták, néha pár másodpercre magához tért, és ránk nézett, vagy kinyitotta a száját. Ekkor narancslevet vagy amoxycillint próbáltunk belefecskendezni. Állapota nagyon kritikus volt. Úgy döntöttünk, hogy én elmegyek vele, a parancsnokkal és a mentőautóval a rutshurui kórházba, ami több mint kétórányira volt. Ez volt az egyetlen remény arra, hogy megmentsük Devot. A parancsnok gyorsan vezetett, de így is másfél órába tellett mire a kórházba értünk. Itt rögtön az intenzív osztályra vittük és négyen ugrottak rá, hogy találjanak egy használható vénát. Devo már nem volt magánál. Lélegeztető gépre tették és összevissza szurkálták. Végül a fejét is leborotválták, hogy találjanak egy használható vénát, de nem sikerült. Én ott ültem a hét éves, rongyokba bugyolált kislány mellett. Utoljára az orrán dugtak le egy csövet, hogy azon keresztül próbálják hidratálni, de ez már nem ment. Láttam, hogy mellkasa már nem emelkedik, mondtam az orvosnak, hogy nem lélegzik. Sajnos itt már nincs mit tenni, válaszolta. Devo 19.20-kor elhagyott bennünket. Mérhetetlenül szomorú voltam. Most mikor ezeket a sorokat írom, érzem a gombócot a torkomban. A gyermek nem azért születik, hogy gyermekként meghaljon. Azért születik, hogy éljen és jót tegyen ebben a világban, mint ahogy azt mindnyájan próbáljuk a magunk módján. Egy hét éves kislányt látni meghalni, a világ egyik legszomorúbb dolga és nem kívánom senkinek sem. Devo a maláriába halt bele. Túl későn hozta az anyja a rendelésünkre és a kislány kiszáradt. Nyugodjon békében! A doktornők csak este fél hét körül fejezték be a munkát, mert a falu összes gyermekét meg akarták vizsgálni és segíteni nekik. Ennek eredményeképpen 222 embert részesítettek egészségügyi ellátásban, ami a legmagasabb szám, amióta a mobil klinika működik. Gratulálunk és köszönjük nekik a kelet-kongói lakosság nevében! Miután elindultak lerobbant az autójuk és fél órát kellett várniuk az útszélén. Csak fél tíz után értek Kiwanjába, a szállásra. Addigra nekem sikerült leszervezni, hogy a bázisról hozassak vacsorát, mert már bizony nagyon éhesek lehettek egy ilyen nehéz nap után. Devo halála nagyon lesújtotta őket, de az biztos, hogy mi mindnyájan mindent megtettünk azért, hogy életben maradjon, de sajnos már túl késő volt.

2009. június 17. (szerda)
A tegnapi eset nagyon megrázott mindenkit. A doktornők munkakedve még inkább megnőtt, már reggel hétkor készen várták a mentőautót, ami ez alkalommal értünk jött a szállásra. A tongoi parancsnok segítségével sikerült így szerveznünk, hogy ne kelljen reggel olyan sok időt veszítenünk. Fél kilenckor már a bázison fogyasztottuk reggelinket és negyed tízkor már Rushovoban egy romos iskolaépületben kezdték meg a rendelést a doktornők. Jó volt, hogy ma egy zárt épületben állítottuk fel a klinikát, mert így a várakozók zaja kevésbé hallatszott be, és végig árnyék volt. Az épületnek nem voltak ablakai, így a szél is szabadon járhatott. A tongoi parancsnok nagyon rendes volt. Külön lekerített egy kis részt, nyilakat csináltatott, ami szuahéli és francia nyelven világosan mutatta, hogy ki melyik sorba álljon. Természetesen a gyerekekre próbáltunk koncentrálni, hogy ha esetleg valaki olyan kritikus állapotban van, mint tegnap Devo, az gyorsan segítséghez tudjon jutni. A doktornők általában megállapították, hogy a felnőttek kevésbé voltak betegek, mint tegnap, de a gyerekek több kórtól szenvedtek, főleg férgesek voltak. A munka fél ötig folytatódott, amelynek eredménye egy újabb rekord lett, 234 beteg! Hihetetlen jó a munkamorál a doktornők között és hangsúlyozom, hogy nem a mennyiségre mennek, hanem mindenkit nagyon alaposan megvizsgálnak. Este hét körül értünk vissza Kiwanjába, ahol aztán persze mindenki kinyúlt, és végül nem mentünk át a bázisra vacsorázni, csak én, hogy leszervezzem a másnapot. Szuperek vagytok doktornők!

 

2009. június 18. (csütörtök)
Mai célunk Ngwenda volt. Ez az FDLR-t, tehát a lázadókat nagyban támogató falucska. A mi célunk, hogy akinek csak tudunk, segítsünk, függetlenül az ő vagy a faluja politikai beállítottságától. Hiszen egy gyermek mit tehet arról, hogy az anyja, apja éppen melyik oldalt támogatja. Korábban itt a második misszióval is dogoztunk, és ők ezt a helyet szerették a legkevésbé, mert a munkakörülmények itt egészen nehezek. Mivel kint van a klinika egy nyitott udvaron, a betegek folyamatosan a 'fejünkre másznak', és az itteni Poste de Sante semmiféle támogatást nem kap senkitől. Ezért úgy is döntöttem, hogy készítünk nekik egy kis csomagot, ami vattát, kötözőszereket, tűket, injekciókat és egy jó adag antibiotikumot tartalmazott. Ez alkalommal a nyabiniriai parancsnokság katonái felvertek egy sátrat, ami kissé blokkolta a betegeket egy darabig... A betegek általában rossz állapotban voltak, de persze leginkább a gyermekek voltak lázasak, taknyosak. Nagy volt a tülekedés. Végül majdnem mindenkire sor került. Ami érdekes volt, hogy szinte minden férfi ugyanavval a problémával jött, hogy nem bírja a szexet és erre a problémára vártak megoldást. Ez nagyon szomorú, hiszen valószínűleg soknak pszichológiai eredete van és főleg talán a háború lehet az, ami ennyire kikészíti az embereket. (Reggel, amikor megérkeztünk, tőlünk két kilométerre is lőttek - a gyerekek és nők, ahogy meghallották a lövések dördülését, szaladtak. A kapitány rögtön a helyszínre sietett és a szokásos riporttal tért vissza, hogy az FARDC kormánykatonák lövöldöznek a levegőbe. Kérdeztem a doki nőket, hogy félnek e, de mindegyikük azt mondta, hogy nem, hiszen mi a MONUC-kal vagyunk. Ennek örültem, hiszen teljes biztonságban érezzük magunkat, és igazából ennek a kooperációnak ez is a célja.) Munka után még felmentünk a nyabiniriai bázisra egy teára, és utána folytattuk utunkat Nyamilimába. Itt csak egy tiszt volt, mert a többiek Kiwanjába mentek. Nekik őrjáratozni kellett menniük. Szerencsénkre felküldték a vacsoránkat a parókiára, ahol megszálltunk. Sok nevetgélés után nyugovóra tértünk.

 

2009. június 19. (péntek)
Már reggel fél nyolckor a nyamilimai bázison ültünk és reggelinket fogyasztottuk. Mai célunk Nyakakoma volt. Ez egy pici, elzárt halászfalu 21km-re minden más településtől a Virunga nemzeti parkban. Persze csak fél kilenc után indultunk, nagy a lazaság a tisztek között mióta a főparancsnok elment. Mentőautóval és egy nagy teherautóval mentünk. Sikerült megbeszélnem a katonákkal, hogy miután beértünk a parkba átüljünk a teherautóra, hogy a dokik tudjanak fotózni. Rázós élmény volt, szó szerint. Az autó kirázta a lelkünket is, de végül jó fotók születtek. Ilyen is kellett egy afrikai kalandhoz. Sikerült antilopokat és páviánokat lencsevégre kapni. Nyakakoma egy jó hangulatú lusta halászfalu. Mindenki emlékezett egy hónappal ezelőttről Lacorra, a kiskutyámra, és a gyerekek sokan kiabálták imbua, imbua, ami szuahéli nyelven annyit tesz, hogy kutya, kutya. Anno akkora sikere volt, hogy amikor a faluban sétáltunk, akkor két-háromszáz gyerek rohant mögöttünk, ugyanis ebben a faluban nincsen kutya. De persze a felnőttek is emlékeztek és már gyülekeztek is a lerobbant, lyukas bádog tetős 'városháza' előtt. Fókusz ismét a gyermekeken és a nőkön volt. A dokik megállapították, hogy az emberek általában sokkal tehetősebbek itt, mint a korábbi falvakban és a felnőtt nők kicsattannak az egészségtől. Ezt ránézésre is meg lehetett állapítani, sokan viseltek sminket, fülbevalót, és volt mobiljuk. Persze a gyerekek itt is el voltak hanyagolva, főleg férgesek voltak és jó páran lázasak. Délután négykor be kellett zárnunk a klinikát, hogy még sötétedés előtt visszatérjünk Nyamilimába, a rossz biztonsági helyzet miatt. Itt este ismét hivatalos elfoglaltságuk volt a tiszteknek, így a vacsoránkat a parókián fogyasztottuk el, aminek örültünk.

2009. június 20. (szombat)
A mai napra elvileg Makokát terveztük, de helyette Sarambvébe mentünk, mivel a logisztikáért felelős tiszt nem szervezte meg az utat. Sarambve végül egy nagyon jó választás volt, amit egyik kedvenc tisztünk major Joshua javasolt. Szerencsére már korán a bázison voltunk tízkor már a mobil klinikán rendeltek a doktornők. Sarambve teljesen elhagyatott, egy kis egészségügyi központja van, ahol összesen három doboz gyógyszert találtam. Ilyen kis egészségügyi állomást egyetlen egy segélyszervezet sem támogat. Ide már nem jut el a segítség. A faluban persze roppantul örültek jövetelünknek, és rögtön segítőkészen kölcsönöztek egy asztalt és néhány padot a közeli templomból. Volt egy női és egy férfi ápoló a központban, akik szuper segítségnek bizonyultak. Elsősorban Dr. Máriával dolgoztak, mert Ő jól beszél franciául így ők ketten lettek a tolmácsai. Jó kis klinikát rögtönöztünk a banánfák árnyékában. A MONUC részéről volt egy orvos asszisztensünk, akit sikerült rávenni arra, hogy minden anyának, aki azt mondja, hogy beteg mérje meg a vérnyomását. Ez nagy segítség volt a doktornők számára. A betegek rengetegen voltak és a gyermekek mind mérhetetlenül betegek. Orvosaink gőzerővel dolgoztak, én meg csak próbáltam rendezni a várakozó betegeket, nem nagy sikerrel. Mindenki egyszerre akart vizsgálatot, kezelést kapni. Még késő délután is a lázas gyerekeket hozták, így úgy döntöttünk, hogy én leszek a sebkötöző. Minden gyermeknek, akinek nyílt sebe volt, le kellett fertőtleníteni és bekötözni, hogy ne köpjék be a legyek. Több mint kétszáz embert néztek meg a dokik, de így sem került sor mindenkire. Minden megmaradt egészségügyi felszerelésünket és antibiotikumunkat a kis központnak adtuk, hogy legalább egy ideig legyen valamijük. Az ápolók hihetetlenül boldogak voltak! Tényleg odajutott a segítség, ahová a leginkább kellett.

 

2009. június 21. (vasárnap)
Ma egy pihenőnapot tartottunk. A dokik ugyan akartak volna dolgozni, de én tudom, hogy ez a munka, amit ők mérhetetlen lelkiismerettel és alapossággal csinálnak, roppant fárasztó minden áldott nap. Ragaszkodtam hozzá, hogy ma pihenjenek. Délelőtt otthon olvasgattunk, késő délután meg shoppingolni mentünk Kiwanja City-be. A "termés" néhány rőf anyag, amelyből majd szándékaink szerint afrikai ruhaköltemények fognak születni. Már csak egy jó szabót kell majd találnunk. A vacsoránkat a La Fleur nevű "luxus" étteremben költöttük el, zsíros sült krumplit és sült halat falatozva. Akkor mennyei volt, de másnap többek gyomrában tovább fickándozott a halacska.

 

2009. június 22. (hétfő)
Frissen, tele energiával vágtunk bele a misszióból hátralevő utolsó hétbe. A mai célállomásunk ismét Cassave volt, ahol már az előző héten is jártunk. Miután az emberek nagyon betegek voltak, ezért a doktornők azt javasolták, hogy menjünk vissza. Magunkhoz képest kissé későn, fél kilenckor indultunk csak el a bázisról, de nem a mi hibánkból. Mindig rengeteg a totojázás a főbázison, de legalább volt időnk kellemesen megreggelizni és mindent összeszedni. Az eredeti tervem szerint felgyalogoltunk volna Makokáig, de a biztonsági helyzet sajnos jelenleg nem olyan azon a vidéken. A klinikánkat 2 km-rel lejjebb állítottuk fel, mint a múltkor azért, hogy most az alsóbb falvakból is tudjanak jönni a betegek. A szervezés nagyszerű volt. A sátrat a templom árnyékában vertük le, és a gyermekes anyákat sikerült két sorba beállítanunk egy darabig. A mobilizáció a múlt heti biztonsági találkozó következményében roppant gyorsan ment, így tíz perc alatt több mint száz ember sorakozott fel. A doktornők lendülete hatalmas volt. Alig győztem utánatölteni a gyógyszeres kupakjainkat, mert folyton kifogytak. Az a technikánk, hogy sokféle alap gyógyszert nagy mennyiségben, ezer tablettákat veszünk. Főképpen fájdalomcsillapítót, féregtelenítőt, antibiotikumot, multivitamint. Ezeket a gyógyszeres üvegek tetejébe töltjük ki, hogy könnyebben és gyorsabban lehessen őket adagolni. Az ebéd mennyei volt! A Kedves Olvasók nem fogják elhinni, de rákot ettünk a kelet-kongói háborús dzsungel közepén. Nem rajtunk múlott, hangsúlyozom, hanem az éppen aktuális MONUC tiszt vendégszeretetén. Igazán kitett magáért. Sajnos délután három körül elkezdett szakadni az eső. Idáig az egész harmadik misszió alatt, egyetlen egyszer esett, az is az előző héten, ugyanitt. Muszáj volt összepakolni és hamar leérni a Nyabinirai alapbázisra, mert ha itt esik az eső, akkor az út pillanatok alatt járhatatlanná válik. A mentőautó így is jobbra-balra csúszkált és mindenki jött a balesetes történeteivel. Este utolsó buli volt, ugyanis a tisztek egy része másnap ment vissza Indiába. A mulatság jól sikerült.

 

2009. június 23. (kedd)
A mai napot eredetileg Busanzába, egy pigmeus faluba terveztük, de az utolsó utáni pillanatban mégsem jött össze. A MONUC-ben teljes a felfordulás, mert jönnek az új csapatok és mennek a régiek. Ma körülbelül kétszázötven katona és tíz tiszt ment el Gomába, és nincs elég működő autójuk, mert mindegyik siralmas állapotban van. Úgyhogy végül Tongó területére, egy menekülttáborba Rushevo-ba zötykölődtünk fel, majdnem két órán keresztül. A mentő, amelyik szállít minket, nem egy csoda járgány és a legrosszabb, hogy negyed óra alatt a levegő totálisan elhasználódik. Mire odaérünk egy-egy helyre, már mindenki rosszul van az utazástól, de hát ez Afrika. Rákot ritkán eszünk, viszont mentőautón sokat rázkódunk az utakon. Megfigyelésem szerint Tongo az egyik legelhagyatottabb vidéke Észak-Kivu tartománynak. Több tízezer menekült él itt és egyetlen egy segélyszervezet, az Orvosok Határok Nélkül van jelen, amely csak a nagyvárosok kórházaiban dolgozik. Az emberek hihetetlen lerobbant állapotban vannak, a gyerekek teljesen elszomorító látványt nyújtanak. Szívbe markoló a kép, így remek döntés volt idejönni és csinálni a mobil klinikát. A tongoi tisztek nagyon kedvesek és rendezettek. Mindent mindig percek alatt megszerveznek nekünk. Most is már verték le a kerítést a klinika köré, hogy ne zúduljanak az emberek a fejünkre. Ismét leginkább a gyermekes anyákra koncentráltunk, mert ők a legkiszolgáltatottabbak. Hihetetlen néző közönsége volt a doktornők munkájának. Gyerekek százai csüngtek a kerítés körül, és persze nem lehetett őket elzavarni, hiszen nekik ez volt a nap eseménye. Egy idő után kitaláltuk, hogy adjuk nekik a focilabdát, amit még dr. Ilona hozott. Ennek persze óriási sikere volt és legalább ötven gyereket elment távolabb játszani a kerítéstől. A gyerekek nagyon betegek voltak. Lázasak, férgesek és főleg kiszáradtak. Itt nincsen benne az a köztudatban, hogy egy lázas gyereknek több vizet kell adni, mint egy normális gyereknek. Rengeteg csecsemő volt alultáplált, mert itt az sem evidens, hogy a csecsemők anyatejen kívül is egyenek valamit. Nagyon jó új projekt lenne egy komoly egészségügyi felvilágosítás. Délben lementünk ebédelni a bázisra, mert nem volt olyan zárt helyiség, ahol ne tudtak volna benézni. Itt a parancsnok avval az ötlettel állt elő, hogy van e kedvünk csütörtökön csimpánzokat nézni. Mindenkinek volt kedve, úgyhogy megbeszéltük a részleteket, miszerint szerdán ismét Tongo területén csinálunk majd tábort és csütörtök hajnalban indulunk majom lesre. Este csak későn értünk vissza Kiwanjába, fáradtan és nagyon porosan.

 

2009. június 24. (szerda)
Reggel negyed nyolckor jött értünk a mentőautó, és már robogtunk is Rnzunze nevű faluba, ahol a múlt héten azt a szomorú napot töltöttük. Mindenképpen akartuk, hogy visszamenjünk, és segítsünk a lakosságnak, hiszen olyan mérhetetlenül betegek voltak. A jó kapcsolatok következtében, a tábor már állt, mikor fél kilenckor odaértünk, és a reggelinket is munka előtt itt fogyasztottuk el. A betegek már sorakoztak. Ismét elmondtuk, hogy a nőkre és a gyerekekre fókuszálunk. A munka nagyon jól ment, pedig csak egy fordítónk volt, ugyanis a másik kissé elkényelmesedett és úgy döntött, hogy nem jön. De sikerült egy helyi srácot találni, akit Mária türelmesen betanított és a fiú tolmácsolt neki franciául. Volt egy kisfiú, akinek teljesen szét volt repedve a sarka, meg a lábkörmei is kezdtek lepotyogni. Az előző csoporttal több ilyet is láttunk: ez volt a lepra. Itt Kelet-Kongóban ezt senki nem kezeli, és nincsenek lepratelepek, mindösszesen egy Kinshasától 150 km-re. Annyit tudtunk tenni, hogy megkértem a MONUC tisztjét, hogy vigyen el a főútra, és hadd vegyek egy papucsot a gyereknek. Az anyuka persze mondta, hogy adjam neki a pénzt, majd ő megveszi, de az ilyenben nem bízom, és jobb, ha az ember a tényleges tárgyat adja, és nem a pénzt. Úgyhogy elzötykölődtünk húsz percet a főútig és megvettük a papucsot, meg némi kekszet a gyerkőcnek. Dr. Mária az anyuka lelkére kötötte, hogy a gyerek mindig hordja a papucsot. Az ebédet a bázison költöttük el, majd délután munka után kitaláltuk, hogy elmegyünk a közeli erdőbe majom lesre. Állítólag tele van az itteni dzsungel majmokkal, és ha szerencsénk van, akkor még csimpánzt is látunk. Andi, Cila és én felszerelkeztünk és egy óra múlva már libasorban követtük az előttünk lévő kéksapkásokat. A túra nagyszerű volt, igaz csak Kolobus majmokat láttunk. Az őserdőben a pára hatalmas volt, mindenkiről szakadta víz. A MONUC tiszt, aki értünk felelős, oly annyira kedves volt, hogy a nekünk előkészített hátizsákokba még uzsonnát is csomagolt. A másfél órás gyaloglás szinte meg sem kottyant, az igazi kihívás a bázisra való feljutás jelentette, ugyanis nem jött értünk autó és meg három kilométert kellett legyalogolnunk. Az utolsó kétszáz méteren mindenki majd kiköpte a tüdejét. A meredek lejtő legalább 45 fokos volt. Kifulladva csodáltuk a lemenő napot, és megbeszéltük, hogy elcseréljük a szombati szabadnapunkat holnapra és elmegyünk egy egész napos csimpánz túrára. Az éjszakát a bázis melletti kis kunyhóban töltöttük, igazi afrikai feeling volt. Ilona azt mondta, hogy bolhás a takaró ? ezért én meg sem mertem mozdulni, de hajnalban mégis mindenki frissen ébredt és készen állt a csimpánz lesre.

 

2009. június 25. (csütörtök)
Reggel hatkor indultunk két tiszttel, tizennyolc katonával és a hátizsákokkal felszerelkezve. Az erdő még hűvös volt és kevésbé párás, a terv szerint csak kettő körül értünk majd vissza. A gyaloglás kellemes volt, bár a tegnapinál sokkal gyorsabb tempóban meneteltünk, ami egészen fárasztó volt. Reggelinket tíz körül egy hatalmas kaptató után fogyasztottuk el. És csak meneteltünk dombnak fel - dombnak le úttalan utakon, őserdővel benőtt ösvényeken. Az idő egyre párásabb lett, de meg kell, hogy mondjam, hogy a doktornők csodálatosan bírták, főleg dr. Mária. Sajnos csimpánzokat nem láttunk, de igazi olyan filmbe illő majomcsapdákat igen. Nagyon szomorú látvány volt. Fél három után értünk vissza a bázisra, egészen kifáradva, de azt hiszem végül mindenkinek főleg így utólag nézve, jólesett. Gratulálok mindnyájótoknak! Délután értünk vissza Kiwanjába, ahol elmentünk a dokikkal afrikai anyagot venni, mert hát valami afrikai ruhadarab nélkül nem lehet visszamenni Európába ?. Miután mindenki szert tett az általa kedvelt anyagra a szabót vettük célba. Egy kisebb incidens történt, miután valaki el akarta lopni a misszió és MONUC, de azért igazából az én kutyám: Lacor bilétáját. Le is akasztotta, a bamba kutya meg csak állt, de végül a tömegnek és nekem sikerült elkapnia a tolvajt. Jól össze lett verve és végül visszakerült hozzám a biléta. Afrikában tolvajnak lenni nem jó dolog.

2009. június 26-28. (péntek-vasárnap)
Az utolsó pár nap sok munkával telt a kiwanjai menekülttáborban, ahol nagy volt az igény a menekültek részéről. Korábban itt mind a két misszióval dolgoztunk. Rengeteg volt a beteg. Az egyik nap abszolút rekordot állítottak be doktornőink: 264 beteget láttunk el pénteken. A MONUC-ben közben hatalmas fejetlenség alakult ki. Megjött az új csapat, és senki nem tudta, hogy ki miért felelős, de velünk kapcsolatban minden jól sült el. Szombaton minden tartalék gyógyszerünket, és egyéb orvosi felszerelésünket Dr. Mária átadott a Ngwenda-i egészségügyi központ vezetőjének, aki rendkívül örült. Azért választottam Ngwendát, mert itt régóta dolgoztunk és az ápoló igen becsületes és rendes ember. Valamint Ngwenda az egyik "legforróbb" területen fekszik a hutu lázadók területén, ahol mindig elkel az orvosi segítség. Vasárnap reggelre a szabóságba beadott ruhák is elkészültek, egészen jó eredménnyel. Ezután a MONUC jeep szállította a csapatot az ugandai-kongói határhoz. Innen motorral folytattuk utunkat Kisoroig, ahol megvacsoráztunk majd este hétkor már a buszon ültünk és vártuk az indulást Kampalába.

 

2009. június 29. - július 1. (hétfő-szerda)
Az út talán kevésbé volt fárasztó most, mint amikor idefelé jöttünk, és nekem valamivel gyorsabbnak is tűnt és kevésbé hidegnek. Reggel négykor értük el a busz pályaudvart. Úgy döntöttünk, hogy az itt lévő szálláson alszunk, majd később átmegyünk egy rendesebb helyre. Ilyen időpontban hiába megy oda az ember a jobb szállodába, nem lehet bejelentkezni, és azt semmiképpen nem akartam, hogy a buszpályaudvaron üljünk és várjunk délelőtt tizenegyig. Ez a buszpályaudvari szállás pont arra volt jó, hogy aludjunk. Majd átmentünk a művész piaccal szembeni city Annexbe, ami egy pici paradicsom volt a kampalai nagyvárosi dzsungelben. Délután mindenki shoppingolt. Kedd ismét a vásárlás napja volt, bár néha eleredt az eső. Összecsomagoltunk és éjjel fél kettőkor jött értünk a taxi, hogy kivigyen Entebbébe a repülőtérre. Szerda délután az orvosokat már a családjuk, az Afrikai-Magyar Egyesület és a Média képviselői várták a ferihegyi repülőtéren.